Kísértés – egy októberi történet

Vastag köd terítette be az októberi tájat. Estefele, az amúgy is barátságtalan vidék így már félelmetesnek és földöntúlinak mutatkozott. A természet már régen aludta álmát, száraz gallyak ropogva törtek össze az ócska lábbeli alatt. A hozzájuk tartozó megfáradt lábak, hajlott hát és fejkendővel fedett ráncos arc a korához képest fürgén igyekezett egy domb alatti ösvényen fel a tetejére, ahol a temető volt. Kezében már-már súlytalanul vitte magával az öreg nádseprűt és egy kis kapát.

Az októberi szertartás, amit minden évben csinál, most sem maradhatott el. Ilyenkor, amikor a fák már lehullajtották az utolsó levelüket, a természet megdermedt és merev vászonként lógott a mindenségbe, akkor jött el az ideje, hogy az ember gondoskodjék a halottairól.  Ilyen tájban már nincs mezei tennivaló, és a ház körüli munka is csupán a jószág ellátására és a tüzelő aprítására korlátozódik. Az öregasszony is ekképpen gondolkodott. Nem szokott túl gyakran kijárni ide, hiszen a múltba révedés a szép emlékek mellett a gyászt és a fájdalmat is magával hozza, de minden október végén, egy bizonyos estén kiballag a temetőbe, rendbe szedi a sírokat, elsöpri a leveleket, hogy aztán a novemberi gyertyagyújtás méltóképpen legyen megtartva. Ilyenkor két világ találkozik. Emlékezünk a holtakra és gyertyát gyújtunk azért, hogy soha ne feledjük el: a sötétségben mindig ott van a világosság, a hidegben a meleg, és a remény is mindig ott lakozik a reménytelenségben.

A temető kapuja régi kovácsoltvas kapu volt, amelyet soha nem zártak. Félig nyitva, félig becsukva, készen arra, hogy fogadjon élőt és holtat. Az öregasszony megállt egy pillanatra a kapualjban, sóhajtott egy nagyot – ez átmeneti rítus volt, felkészült arra, hogy belépjen abba a világba, ahol az eltávozottak teste nyugszik, lelkük meg bolyongva járja a környéket, keresve a megváltást vagy kárhozatot. A pillanat tovarepült, ő meg belépett ebbe a másik világba és elkezdett haladni a hosszú évek óta ismert ösvényen. Nagyon régen eltávozott szülei és régen eltávozott férje ott feküdtek a temető túlsó végében, az öreg nyárfa alatt, tehát végig kellett haladjon az egész temetőn, hogy elérje célját. A szokatlan csend őt is meglepte. Ebben az időszakban nagyon gyakori jelenség, hogy mások is kilátogatnak, rendbe rakni, gondozni a sírokat, de most néma volt minden. Már-már tájidegen zajként hatott a lépteinek zöreje, minden lélegzetvétel felért egy kisebb szellővel. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben a mai napon, de ennek ellenére folytatta útját a sírok mellett.

Amint befordult az ismerős parcellákhoz, a lába földbe gyökerezett. Az egész sorban minden egyes sír fel volt nyitva…Minden sírhely egy-egy tátongó gödör volt, beleértve a szülei és férje nyughelyét is. Zavartan nézelődött, legszívesebben jajveszékelt volna, de mivel közel és távol nem volt egy élő sem, ezért inkább a döbbenet volt az első reakció, meg egy jó nagy üvöltés befele, amit csak ő hallott és érzett. A kínos csendbe egyszeribe egy suttogás vágott bele, mintha csak a szellő dalolta volna az ő nevét…

-Eleonore – Ez volt az ő neve…Biztosan csak képzelődtem, gondolta, de a suttogás megismétlődött, most már kristálytisztán és érthetően.

Ösztönösen fordult a hang irányába, amelynek forrásához egy vékony ösvény vezetett egy félreeső részhez, ahol a régi temető volt. Ide már évszázadok óta nem temetkeztek. Azt tartották a falubéliek, hogy elátkozták ezt a helyet, ezért a halottak már nem nyugodhatnak itt békében. Eleonore választhatott: vagy sarkon fordul és elindul kifele, ameddig bele nem botlik egy emberbe és elmondja mit látott, vagy pedig megkeresi a hang forrását, ami egyértelműen hívja őt. Pár másodperc erejéig hezitált, aztán összeszedte minden bátorságát és elindult a vékony ösvényen.  A buja növényzet teljesen belepte az ösvényt, amit már nem is lehetett annak nevezni. Erőtlen kezével hajtotta félre az indákat, hogy tudjon haladni. A hang ismét őt szólította.

-Eleonore …

Próbálta sietősre fogni, de a nehéz terep és a félelemmel vegyes kíváncsiság csak lassan engedte haladni. Az ösvény mellett mohával és gazzal benőtt sírkövek, bedőlt és megrongálódott kripták voltak…

A hang egy ajtó nélküli, nagyon romos állapotban levő kriptából jött. A Nap már alábukóban volt, és a félhomály tükrében hátborzongató élményt nyújtott.  Lassú léptekkel közeledett a kripta bejáratához, ahonnan minduntalan az ő nevét suttogták. Már csak pár lépésnyire volt a bejárattól, szíve a torkában vert és lélegzetét visszafojtva gyűjtötte a lelkierőt a következő lépés megtételéhez.

Mielőtt ez bekövetkezett volna, a sötétség beburkolta a tájat, ugyanebben a pillanatban Eleonore körül tűzcsóvák gyúltak minden régi síron és kriptán, amelyek folyamatosan égtek. A kripta lépcsőjén, amelyből a hívás érkezett egy magas alak jelent meg és lassan közeledett annak kijáratához. A tűz fényében megjelenő, majdnem háromméteres járkáló csontváz alakja horrorisztikusan hatott. A hófehér csontok, a koponya, az üresen tátongó szemgödrök csak erősítették ezt a hatást. Ahogy átlépte a kripta bejáratát, a régi sírok megelevenedtek és megnyíltak. Mindből egy eltávozott szelleme lépett elő hófehér fátyolként és egy földöntúli zenére táncot kezdtek ropni a hantok között. Eleonorénak földbe gyökerezett a lába. Se szólni, se lépni nem tudott, csak figyelte a jelenséget, amelyre legvadabb rémálmában sem gondolt volna. A csontváz csak közeledett feléje, majd tőle pár lépésre megállt és tekintetét rászegezte. Mély, búgó hang hagyta el az élettelen testet.

-üdvözöllek Eleonore!

-Üdv, jött a rövid és megszeppent válasz

-Bizonyára sok kérdés van a fejedben, ígérem, hogy hamarosan megleled a választ mindre, ugyanakkor az a kérésem, hogy előbb te válaszolj az én kérdésemre.

Eleonore csak biccentet…Az ellenállás gondolata sem körvonalazódott benne. A csontváz meg folytatta:

-Miért éltél? Tudsz válaszolni nekem erre a kérdésre?

 – Mármint éltem? Vagyis meg fogok most halni?

  – Eleonore…már meghaltál

 – Hogy-hogy meghaltam? Hiszen itt vagyok…élek.

 – Már meghaltál, csak nem vetted észre. A lelked kilépett a test börtönéből, mikor beléptél a temető kapuján. Az élettelen porhüvely ott van még mindig, arra várva, hogy valaki megtalálja. A lelked meg elindult ide, hozzám.

-Te ki vagy? Hangzott a kétkedő válasz…

 – Én vagyok a kísérőd…Aki átvisz e világból a másikba. A mi világunkba minden léleknek meg van a helye és a szerepe. Ezért kérdem én, hogy mi az, amiért te éltél?

-Hát…én csak dolgozgattam…Vártam, hogy eljöjjön az ősz, hogy meg tudjam látogatni az elhunyt szüleim és férjem. Ez minden év fénypontja számomra. Az emlékezés órái, amelyek hatnak rám.

-És már negyven éve ezt csinálod…Nem érzed azt, hogy olyasmiért éltél, ami nem a te világod része?

-Számomra ez volt az élet…

-Sokan vannak így, Eleonore. Ha tudnék, akkor minden egyes alkalommal elöntene a szomorúság, amikor ilyeneket mondanak. De én csak kísérő vagyok…, nem ítélkezem, csupán kiszabom az utazó lelkek feladatát, amelyet az idők végezetéig fognak csinálni.

-Na és mi lesz az én feladatom?

A csontváz közelebb lépett, rátette a kezét Eleonore vállára, majd elkezdte óvatosan terelni a kripta irányába, úgy hogy észre sem vette. A földöntúli zene csak szólt, a lelkek közben fáradhatatlanul ropták a koreográfia nélküli táncukat. A tüzek pattogtak, húzták rá a kontrát.

-A te feladatod lesz hazakísérni minden egyes élőt…Mivel csak ennek éltél, ezért ezt kell folytatnod. Valahányszor kijönnek az élők a temetőbe, te nyomukba szegődsz és árnyként hazakíséred.

-Ez a büntetésem?

-Nem…A halál kapujában nincs jó és rossz, nincs jutalom és büntetés. Csupán feladatok vannak. Azoknak a dolgoknak a lenyomata, amit az ember tett, gondolt, amiért élt és lélegzett egész életében. Ez nem a büntetésed, csupán az út folytatása.

-Most menjünk, foglald el helyedet, öltsd magadra a kijelölt szerepet. Amikor a következő lélek érkezik, te is itt lehetsz a többiekkel és üdvözölheted.

Ebben a pillanatban a tánc megállt, a zene halkabb lett…Minden lélek tekintete Eleonorra szegeződött, némán figyelték, amint lépésről lépésre közelebb ér a kripta bejáratához, jobbján a kolosszussal. Mikor átlépték azt, a fények kihunytak, a szellemek egy csapásra visszaröppentek a sírboltokba. A dermedt csend újra birtokba vette a régi temetőt…

Másnap reggel a temető gondnokának harsány hangjára ébredt a környék. A segélykiáltásra a közelben lakó emberek léptei válaszoltak.

-Mi történt?

-Szegény Eleonore…Meghalt. Itt a temető kapuban.

-Lehet rosszul lett és az éjszakai fagy vitte el…Jaj szegény…Most végre megpihenhet az ura és a szülei mellett…

Az emberek letakarták a megmerevedett holttestet…Elindultak, hogy szerezzenek egy szekeret, ami elszállítja a siralomházba. Nyomukban ott lépkedett Eleonore, aki megkezdte véget nem érő küldetését…

Dantés

(Nethuszár)

Nethuszár