Az utolsó Bella Ciao – mire tanított a Professzor?

Ha azt hiszitek, hogy a koreaiak voltak az első nem amcsik, akik sorozatukkal maguk alá gyűrték a világot (Squid Game), akkor nagyon tévedtek. Véget ért a Nagy pénzrablás, és most keressük a merretovábbot.

A Netflix már akkor nagyot húzott, amikor a tévét feltette az internetre, azt hiszem ez volt az első olyan szolgáltatás, amire én is előfizettem, mert az ár/érték arány kitűnő, annyira, hogy már torrentezni sem éri. Aztán az is kiderült, hogy nem kell másokat másolni, másoktól megvenni a filmeket, legalábbis nem minden esetben, mert mi van, ha te készítesz egyet magadnak? Saját ötletedből, saját ízlésvilágodból, saját tudásanyagodból merítve?

Akkor az van, hogy

feladod a leckét Hollywoodnak:

nem kellenek milliárdok egy forgatáshoz, és megmutatod a kisebbeknek, hogy van remény, lehet ezt jól csinálni, kár, hogy Magyarországon ezt úgysem hallja meg senki.

A Netflix első nem angol nyelvű sorozata volt, amely megdöntötte a nézettségi rekordokat – ez a La Casa de Papel, ahogy magyar nyelvterületen futott, a Nagy pénzrablás, ahogy angolul mondták, Money Heist. Legyen akárhány és akármilyen címe is, egy biztos, az utóbbi évek legremekebb sorozatát hozta össze Alex Pina, alig amnyi pénzből, amennyiben Magyarországon került az Aranyélet első évada. Utóbbi egy finn koppintás, gyenge, de legjobb esetben is közepes színészekkel, ahol a forgatókönyvírónak senki sem szóült, hogy mit bír el a büdzsé. A casadepapel ennek fordítottja: saját ötlet, remekül kidolgozott forgatókönyv, szegényes forgatási eszköztár (gondoljatok bele, az első évad, amelyik maga alá gyűrte a világ nézőit, jóformán EGY helyszínen játszódik, a bank épületének belsejében), kiváló színészek, remekül megírt karaktereket játszanak el, mindenféle sallang nélkül – így kell kis pénzből nagy filmet csinálni!

A La casa de papael történetét

mindenki ismeri: néhány fickó betör a spanyol királyi bankba, hogy pénz nyomtassanak maguknak – végül is, ha úgy vesszük, nem is lopnak. A történetet viszont sikerült olyan csavarosra megírni, amennyire csak lehet, a színészek pedig egytől egyig remekül hozzák a rájuk szabott karaktert, gyanítom, hogy sokáig nem is fognak szabadulni tőle – és közben nézők millió húztak magukra piros overallt, tették fel a Dali-maszkot, hogy főhőseinkkel együtt énekeljék a Bella Ciao-t.

Nem akarom itt leírni az egész sztorit, nem is fogom, inkább beszéljünk arról, hogy a Casa de papel mire tanít mindannyiunkat: hogy a nem angol nyelvű filmkészítő műhelyeknek is van mit keresnie a világ filmes piacain, és ennek titka egyszerű, nem kell hollywoodibb lenni Hollywoodnál.

Arra is megtanít:

nem biztos, hogy a pénz az első szempont egy filmkészítésnél: a La Casa de Papel első évada 3-3,3 millió dollárból készült, a magyar Aranyélet első évada nagyjából, a 2015-ös árfolyamon számolva 2,9 millió dollár. A két összeg közötti különbség bagatell egy film költségvetésében, a végeredmények között azonban óriási szakadék tátong. Míg az Aranyélet, talán a feldolgozott témának köszönhetően Magyarországon sikeres tudott lenni, de határainkon kívül a kutya sem kíváncsi rá, addig a Casa de Papel első évada – túlzás nélkül állíthatjuk -, hogy a fél világot szögezte oda a képernyők elé, hogy drukkoljanak a Professzornak Tokyonak és a bandának. Az Aranyélet olyan volt, amilyen, és elmúlt nyomtalanul. A Casa de Papel ikonná változott, kismillió mellékterméket hozott magával, szerintem csak a filmhez kapcsolódó különböző termékek eladásából visszajött a befektetett összeg.

Alex Pina és stábja

által az asztalra letett munka értéke – sok egyéb mellett – talán épp ez: hogy visszaadta a kis és szegény filmkészítők hitét abban, hogy van még értéke az eredetiségnek, a kitűnő színészi játéknak, hogy látványos effektek hiányában is lehet akciójeleneteket forgatni, hogy minimális költségből csak a minimálisan szükségesre kell költeni, de azt meg jól megválasztani és úgy beépíteni a filmbe, ahogy azt kell.

Nagyjából ezeken gondolkodtam el tegnap este, ahogy elnéztem Professzort és a bandáját, amint belesétálnak a naplementébe.

Ciao, bella!

Ghonzó

(Nethuszár)

Nethuszár