Békét akarsz? Lődd le Putyint!

Mikor lesz vége annak a háborúnak, amit Oroszország indított Ukrajna ellen, mindenféle különösebb ok és indok nélkül? Mikor lesz vége annak a háborúnak, ahol az orosz katonák immár válogatás nélkül gyilkolnak mindenkit, asszonyt, gyermeket, csecsemőt és háziállatot? Mikor lesz vége annak a háborúnak, amelyben már nemcsak az ukránok vannak közvetlen veszélyben, hanem mi, mindannyian, akiket egy atomfelhő elér, ugyanis Oroszország egyre közelebb van ahhoz, hogy nukleáris fegyvereket vessen be?

Nos, a választ mi sem tudjuk, de azt megpróbálhatjuk, hogy kicsit kielemezzük a helyzetet, ehhez pedig először is egy fogalmi tisztázásra van szükség: mit értünk azalatt, hogy „vége”?

Ha ez a „vége” értelmezésünkben azt jelenti, hogy „béke”, akkor erre a válaszom biztos, annyira biztos, hogy kőbe véshető: évtizedekig nem lesz béke!

Jobb, ha erre készülünk, mintha hülyeségekkel áltatnánk magunkat, olyasmikkel, hogy minden visszatér oda, ahol volt azelőtt stb. Semmi sem lesz már olyan, de ez csak egy dolog, ami lesz, az pedig az állandó feszültség, az állandó háborús készenlét időszaka lesz – amolyan hidegháború 2.0, csak modernebb környezetben, kevesebb szereplővel az egyik oldalon, pontosabban, csak egy szereplővel, ami Oroszország.

Amennyiben a „vége” alatt azt értjük, hogy megszűnnek a harcok, és a mi mindennapi életünket nem, vagy legalábbis nem lényegesen befolyásolja majd az ukrán helyzet, akkor az az időpont nincs messze, inkább úgy fogalmazhatnék, hogy „megjósolhatatlanul” közel van.

Ez persze majd tűzszünetben nyilvánul meg, amelyeket megsértenek majd a felek, hogy ismét megkössék azt, és a tűzszünetek egyre hosszabbak lesznek, a harcok egyre inkább „csak” lokálisak és még hevességük is csökken majd. Nekünk, itt a szomszédban, ez már majdnem olyan, mintha béke lenne, ugyanis akkor sem figyeltünk fel, amikor a Krímet annektálta a Szovjetunió Oroszország, akkor sem, amikor a Donaszban robbantott ki egy lokális háborút. Ahogy azok sem zavartak minket, úgy a bekövetkezendő csitulás sem fog majd zavarni.

Addig viszont:

Addig viszont meg kell járnunk a poklokat: több mint valószínű, hogy Oroszország bevet valamilyen eddig szokatlannak számító fegyvert, úgy mint nukleáris fegyvert, amelynek hatósugara kisebb, mint egy atombombáé, „csak” 20-30 km-es körzetben pusztít el mindent, plusz az atomfelhő, esteleg felrobbant néhány ukrajnai atomerőművet, kémiai és/vagy biológiai fegyvert be – ez utóbbiak azért is valószínűek, mert ezek előállításával vádolja Ukrajnát Oroszország, és az őrült elme védekező mechanizmusa a pszichológiából ismert projekció, azaz: másokat vádolunk azzal, amit mi követünk el, vagy szándékozunk elkövetni. Olyasmi ez, mint a hisztis és féltékeny szerető: aki nagyon féltékeny, és folyton megcsalással vádolja párját, az biztos, hogy félrelép!

Több mint valószínű, hogy a civil lakosság ellen eddig bemutatott orosz terror csak a felvezető, a prelúdium, az igazi borzalom még hátravan. Az oroszok nagyjából ugyanazt csinálják, amit a szerbek játszottak a balkáni háborúban – tudták, hogy nem fogják megnyerni, de nem is ez volt a lényeg: a háború fenntartása, a civil lakosság elűzése, a polgárok likvidálása abból a célból, hogy a nép ne tudjon majd szaporodni – Srebrenicánál ezért végezték ki „csak” a bosnyák férfiakat, ahogy azt akkori szerb parancsnok egy nem túl komplex filozófiai eszmefuttatással alátámasztotta.

Ugyanott tartunk most, csak a szerbek helyett az oroszok játsszák az etnikai homogenitásra való törekvés háborús játékát, és ez annyival komolyabb, hogy nekik van atomfegyverük, ami a szerbeknek nem volt.

És ezért mondom azt, hogy a java még hátravan, mert a 40 milliós ukrán lakosságból még alig pár millió menekült el – „csak”. A népirtó logikája szerint legalább a felét el kéne űzni, a másik fele marad harcolni, azokból nagyon sokat megölni – egy háborúban, különösen egy honvédő háborúban! – mindig a legjobbak esnek el, ezzel pedig hosszú évtizedekre meg lehet törni egy nemzet gerincét.

Úgyhogy a pokol legmélyebb stációit még meg kell járnunk: jönnek majd a szörnyűbbnél szörnyűbb felvételek civilek lemészárlásáról, amelyeket az orosz propaganda hívei majd lefitmyáló kommentekkel látnak el a közösségi felületeken, és ezzel felerősödik az információs hadviselés is.

KITÉRŐ: az információs hadviselés erősítéséről már írtam, két nappal később egy álhírnek köszönhetően Erdély megrohanta a benzinkutakat. Legyetek résen, hasonló pánikkeltő akciók még lesznek, nem kell nekik bedőlni!

Jó, jó, de MIKOR?

Nos, a választ csakis Putyin adhatja meg, viszont azt, hogy mi van az ő fejében senki sem tudja, és erős a gyanúnk, hogy még ő saját maga sem. Másképp szólva: elég alapos a gyanú, hogy Putyinnál elmozdultak a cserepek ott fent, ereszt a tető, megkattant a fickó. Hogy jobban értsük, írjuk le azt a két tényezőt, amit a háború kapcsán már most biztosan kijelenthetünk:

1. A háborúnak előbb-utóbb vége lesz
2. Putyin Oroszországa ezt a háborút már nem nyerheti meg

Na már most: ha vannak még stratégák az orosz vezérkarban, akkor a fentiekkel ők is tisztában vannak. A háború ezen szakaszában pedig már nem a másnapi támadás előkészítésével szoktak foglalkozni, vagyis nem katonai kérdésesekkel, hanem azzal, hogy „miként nyerjék meg a békét”, vagy másképp szólva: miként ússzák meg, esetleg egyénként az is felmerül ilyenkor sokakban, hogy a kialakuló hatalmi vákuumban akár előre is léphet a ranglétrán, méghozzá jelentős mértékben.

Kérdés, hogy Putyin és az ő szűkebb köre mit tud erről? Milyen percepciójuk van a valóságról? A Kreml kommunikációja már kapkodó, a durcás és hazug óvodásra emlékeztet, aki mindent kitalál, hogy erősebbnek tűnjön társainál. Moszkva úgy fenyeget, úgy vádaskodik és úgy hazudik, mint aki tudja, hogy MINDENT elvesztett, vagy legalábbis annak küszöbén áll, ezért muszáj erősebbnek látszon, hogy…

A „hogy” innen kezdve kulcskérdés: ennek a percepciója dönti el a béketárgyalások kimenetelét, és az eddigiekből kiindulva nem lehetünk túl boldogok – bár annak egyértelmű jelei vannak, hogy Putyin és szűkebb köre tudatosította magában, hogy nem miden alakul a terv szerint, kérdés, hogy ez a „nem minden” pontosan mennyi és milyen befolyással bír a Kreml őrült urára.

Ugyanakkor említettem a stratégákat:

minden ország politikai vezetése mögött ott vannak a bürokrácia és a diplomácia felső vezetői, az a réteg, amelyik gyakorlatilag különáll a mindenkori kormánytól, ami nemzetközi kapcsolatait illeti. A stratégák azt már biztos tudják, hogy akár Oroszország megszűnése is előfordulhat, ha ezt a háborút tovább erőltetik, ami kérdés, az a reakciójuk egy ilyen forgatókönyv láttán: lehet, hogy igaz a mondás, miszerint orosz felső vezetői körökben úgy gondolkoznak, „nem kell olyan világ, amiben nincs benne Oroszország”, de kötve hiszem, hogy racionális elmék nagyon szívükön viselnének hasonló szentimentális bunkóságokat, akkor is, ha az orosz maga szentimentális lélek.

És itt jön a képbe egy másik faktor is: abban azért legyünk biztosak, hogy a Nyugat is keresi a kapcsolatot az orosz vezetés másodvonalával, a hatalmi központokhoz közel, de Putyintól talán kicsit messzebb álló személyekkel. A Nyugat részéről most az a kérdés, hogy mit tud ajánlani?

Büntetlenség, megtarthatják vagyonukat stb. itt már túl kevés, nem egy hétköznapi kokaindíler lekapcsolásáról van szó, itt olyan ajánlat szükséges, amelyben Oroszország megmarad, és amelyben ennek a másodvonalbeli körnek vezető, első vonalbeli vezető szerep jut – ez pedig nehéz, mert maguk az orosz szereplők sem bízhatnak egymásban, így megtalálni a megfelelő embert erre a történelmi feladatra nem kis kihívás a nyugati hírszerzőknek, akik azzal szembesülhetnek, hogy minél tovább tart a háború, és minél kegyetlenebb Putyin hadserege, annál nehezebb lesz Oroszországot bármilyen szintén és módon elfogadtatni országaik lakosságával. Ez a helyzet azzal a veszéllyel kecsegtet, hogy eljöhet a pillanat, amikor már inkább megéri a NATO-nak is, hogy beszálljon a háborúba, semmi perc alatt szarrá bombázza Moszkvát, és rátegye a kezét a kőolaj- és földgázmezőkre.

Magyarán, néhány pontban:

1. A Nyugat Putyinnal már nem köthet békét – ezt mi, egyszerű polgárok sem fogadjuk el, maximum tűzszünetről lehet szó!
2. A Nyugatnak már Oroszországgal is egyre nehezebb békét kötnie, ugyanis ezt sem fogják sokan könnyen lenyelni. Lévén, hogy a Krím annektálása és a Donbaszban folyatott proxyháborúja sem csökkentette Orosz Anyácska étvágyat, így a bizalom Oroszországgal szemben nem létezik.
3. A Nyugatnak olyan békét sem szabad kötnie, amelynek eredményeképp Oroszország teljesen széthullik – kinek hiányzik, hogy oligarchák által irányított bandák sétifikáljanak szerte Oroszországban, hónuk alatt egy atombombával. Oroszország káosza pont olyan veszélyes, mint Putyin Oroszországa, úgyhogy ez egy erős dilemma.
4. Olyan új Oroszország kellene, amelyik legalább a látszat szintjén magában hordozza a békés állam ígéretét… Erre lenne jó, ha valaki a másodvonalból előlépne. Hogy ez az előlépés puccs formájában történik meg, vagy az orosz nép lázadása következtében szinte mindegy. Az illetőnek viszont erős kezűnek kell lennie, az első egy órában a lehető legtöbb háborús héját és warpiget ki kell végeznie (nem, ebbe a játékba már nem fér bele a bírósági per, letartóztatás stb.), ezzel egyúttal bizonyítania erőskezűségét, majd olyan békét kötni Nyugattal, amit otthon győzelemként tud eladni. Az illetőnek tudnia kell, hogy a károkat Oroszország fogja megfizetni, ezt persze nem kell nyilvánosan elmondani, de senki se dőljön meg, ha egy ilyen forgatókönyv esetén arra ébred, hogy 20 bani lett ezer köbméter gáz a nemzetközi piacokon… Ha értitek, mire gondolok…

Mindezeket összeadva és eltöprengve rajtuk ugyanoda jutok, ahonnan indultam: mindenki tudja, hogy ennek a háborúnak véget kell vetni, kivéve Vlagyimir Vlagyimirovicsot.

Így tehát ara várunk, hogy felébredjen, vagy valaki tarkón lője!

(Nethuszár)

Nethuszár