Tévhitek, álhírek a háborúról – Magyarázó 1. rész

Tele vagyunk háborús hírekkel, egyre zűrzavarosabb a kép, egyre többet kommentelnek azok, akiknek nem kéne, és egyre hosszabb ideig maradnak csendben azok, akiknek beszélniük kéne. A Nethuszár pedig ismét megpróbál rendet vágni ebben a nagy katyvaszban, megpróbálunk tisztázni néhány kérdést, tényt, problémát, amely uralja a magyar közbeszédet, de milliónyi hamis narratíva kapcsolódik ezekhez a klisékhez, amelyek sajnálatos módon annyira gyorsan szaporodnak, hogy a közgondolkodást is befolyásolják.

Amint az közismert, február 24-én, a hajnali órákban a Szovjetunió Oroszország lerohanta Ukrajnát, azóta pedig a magyar közvélemény két táborra oszlott, ukránpártiak és putyinisták csapnak össze a kommentmezőkön, gyakran mellőzve azt az apró tényt, hogy nem ártana az sem, ha legalább kicsit is ismernék azt az országot, amely ma az agresszor szerepében épp tönkrevágja mindannyiunk, ukránpártiak és putyinisták életét egyaránt.

Következzenek tehát a klisék és a magyarázatok.

Proxyháború és ennek alfajai:

A legidegesítőbb kommentek, magyarázatok egyike, miszerint az orosz katonai hódítás nem más, mint egy proxyháború az Orosz Föderáció és az Amerikai Egyesült Államok között. Nos, ezzel rögtön az elején baj van, ugyanis a proxyháború, mint terminus technicus nem felel meg a jelenlegi helyzetnek, bármennyire is szeretnének a fogalmat lóbálva szakértőknek tűnni egyes középértelmiségiek. Középértelmiségiek, mondom, mert abból az irányból érkezett először ez a „megfejetés”, ez pedig sokat elmond a magyar értelmiség színvonaláról. A proxyháború az, amikor a két egymással szembenálló fél úgy folytat hadviselést egy harmadik ország területén, hogy a harcoló felek reguláris hadseregei egyáltalán nincsenek jelen ezen a területen. Jelenleg pedig aligha tagadható le az, hogy az orosz hadsereg a maga fizikai valójában jelen van az ukrán állam területén, viszont az U.S. Army – legnagyobb sajnálatunkra – nincs! Így aztán ez nem proxyháború, hanem egy klasszikus hódító háború, bármennyire is hihetetlennek tűnjön a putyinisták számára.

A világ államainak többsége Moszkvával tart

Szintén népszerű kontent, magyarázatként szokott felbukkani az érvelés, amelynek lényege az lenne, hogy ilyenformán az orosz fél nem is annyira csúnya és gonosz, különben is, „csak” a Nyugat áll ki Ukrajna mellett, a világ többi része pedig Putyinnak drukkol. Nos, a legutóbbi ENSZ-szavazás is megmutatta: összesen öt állam nem ítélte el az Orosz Föderációt és az általa folyatott háborút, míg száz negyvenvalahány masszívan beintett Moszkvának. A valóság az, hogy a világon sehol sem lájkolják Putyint és az ő háborúját, kivéve az olyan fölöttébb fejlett és példaérdemes államokban, mint Észak-Korea. Akad egy pár állam, amely a Nyugattal való évtizedes szembenállása okán most épp Moszkvának kedvezően szavaz, illetve azért, mert ettől remél némi aprót, de a nagyképet tekintve nyugodtan kijelenthető, hogy a világ elítéli Putyint és az ő háborúját.

BRICS-államok

A kacagás kacagása, amikor a Nyugat hanyatlását bizonyítandó azzal érvelnek, hogy majd a BRICS-államok összeállnak, mint sok kicsi legó, és akkor a nyugati dominanciának huss, vége, Oroszország lesz az új líder, Amerika pedig mehet spanyolba epret szedni. A BRICS jelentése magyarul: Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika – ezek az államok alkotják a BRICS-et, ami jobbára egy informális képződmény és nem az EU keleti verziója, ráadásul, ha a sok agyalágyult venné a fáradtságot, akkor könnyen észrevehetné, hogy a BRICS összdzsídípijének közel hatvan százalékát egyetlenegy állam adja, ez pedig, huppsz, nem a ruszki birodalom, hanem Kína. És Kína nem érdekelt egy erős Oroszországban, mert akkor nem ő diktálna a BRICS-en belül (és máshol sem!) – innen már meg is dől(ne) a brikszesek teóriája, ha nem élnénk abban a korban, amikor a valóság nem több, mint egyszerű ideológia, amit a kedvünk szerint értelmezhetünk.

Energiafegyver, infláció, mindmegfagyunk

Igen, ezen a télen fázni fogunk, lesznek energiaproblémáink – és? Talán emiatt le kéne nyeljük, hogy az Orosz Föderáció és háborús bűnöket elkövető hadserege azt csinál Európánban, amit éppeg akar? A halomra gyilkolt ukrán gyerekeket mellőzni lehet és kell, ha cserébe kapunk elég gázt? Csak szólok, amikor EGYSZER bedőltél Putyin zsarolásának, akkor onnan nincs visszaút – legközelebb a feleségedet akarja majd megdugni, ha nem engeded, megfenyeget atommal. Miért ne tenné, hisz’ a múltkor is bejött…. A valóság az, hogy nem a háború miatt magas a gáz ára, hanem a magas gázár UTÁN tört ki a háború, a gáz ára tavaly nyár vége óta emelkedik, pontosan az oroszok miatt, akik lecsökkentették a szerződésben szereplő gázmennyiséget, így verték fel az árakat – akkor még nem láttunk tisztán, azt is gondolhattuk volna, hogy csak egy megvetendő, de klasszikus uzsorás gazdasági lépését látjuk, mára viszont világos: az Orosz Föderáció legkevesebb tavaly nyár óta háborúra készült, ezért manipulálta egyrészt a gázárakat, másrészt a mennyiségek csökkentésével az európai készleteket is. Ki akart minket éheztetni, mielőtt háborút indít, kis híján sikerült is neki.

Idén, február 24-e hajnalán csak egy paraszthajszálnyira voltunk attól, hogy Európa mindenestől, de legalábbis a német gazdaságon keresztül a kontinens jelentős része orosz uralom alá kerüljön.

Ezt sikerült kiküszöbölni azzal, hogy Európa rekordgyorsasággal talált magának más energiaforrásokat. Tény, hogy mindez felveti azt a kérdést is, hogy akkor eddig miért nem lépett Brüsszel? Ahogy azon is el kell gondolkozni, hogy ebben mekkora szerepe van az utóbbi másfél évtizedben az Európát uraló német gazdaságnak? (Emlékszünk még arra, amikor Merkel mutti megmentette Görögországot a gazdasági összeomlástól, hogy aztán alig egy év múlva arról számoljanak be a gazdasági szaklapok, hogy ezen a nagy megmentésen csillirádokat kaszált a német bankszektor?) A kérdést már nem egyszer pedzegettük mi is, itt a Nethuszáron, és az tény, hogy a háború után Berlinnek szembe kell majd néznie egy-két kellemetlen kérdéssel.

Jelenleg nincs más: összehúzzuk a nadrágszíjat, spórolunk az energiával, hogy ne nekünk kelljen Javelinnel lőni a ruszkikat a Felek alatt. (Jó, Árpi barátom szerint Désnél csaljuk majd őket csapdába, de akkor is…) Azért sem engedhetünk ebből, mert Putyinban semmiféle erkölcsi korlát nem működik, ha látja, hogy bejön a zsarolás, akkor majd újabb követelést eszel ki magának, amit majd újabb és újabb követelések követnek – mondom, ha putyinista vagy, akkor arra készülj: az orosz elnök előbb vagy utóbb szemet vet a nődre. És, ha nem engeded meg neki, akkor tudod mi jön…

Energiaínség…

Hogy aszongya energiahiány van a kontinensen. Biztosak vagyunk mi ebben? Biztosak vagyunk mi abban, hogy az, ahogy eddig éltünk, az volt a normális? Nemrég számoltunk be róla, hogy tonnaszámra dobnak ki élelmiszert az európai országok, benne Romániával és Magyarországgal együtt. A kidobott élelmiszer előállításához is energia kellett, annak leszállításához is stb. Biztosak vagyunk abban, hogy az a normális, ha minden európai családban van legalább két autó, a kölyöknek pedig 18. szülinapjára is egy használt verdát dugunk a segge alá, hadd bocsássunk ki még több károsanyagot? Másképp fogalmazva: akár tetszik neked, akár nem, a tény attól még tény marad – az, ahogy eddig életünk, nos, az volt a nem normális.

A nyugati világ, benne a románokkal és magyarokkal, pazarló életmódot folyatott. Az ellentmondás amúgy itt is felfedezhető: amikor a putyinisták azzal érvelnek, hogy az olcsó gázért kellene kiegyezni az oroszokkal, akkor miért is drukkolnak egy új világrendnek? Hiszen azért kellene nekik az olcsó gáz, hogy a régi világban, az általuk csak hitvány, sátánista, náci (nem kívánt jelző törlendő, újabbakkal kiegészíthető) régi világot tudják tovább működtetni vele, amelyet pont most rombol le Putyin idoljuk. Jó, putyinistáktól ennyire mély logikát ne várjunk.

Oroszország biztonsági igényei

Szintén népszerű kontent, hogy a ruszkik ugyan jelezték már évek óta, de a Nyugat leszarta, hogy Moszkvának lennének itt bizonyos biztonsági igényei.

Biztonsági.
Jogos.
Igények.

Kérem szépen, amikor te vagy a világ első számú nagyhatalma, és papíron legalábbis, valamint főként február 24. előtt neked volt a világ 2. legerősebb hadserege, akkor miért is parázod szét magad? Miért is kellenek neked biztonsági igények? Ez az érv valami olyasmi, mint amikor a magyar szakértő elmegy a geopolitikai érvek kisboltjába, de nincs nála elég lové, ezért a legolcsóbbat kéri, meg is kapja:

 – kéne valami frappáns érv, de kevés a pénzem…

 – biztonsági igény, főnök, ez mindig bejön, Hitlernek is volt már ilyen, most akciós, féláron adjuk.

 – Köszi,

mondja a szűk büdzsétől sújtott szakértő-vásárló, és viszi haza, hogy onnan öntse nyakunkba a monitorokon keresztül: az oroszoknak vannak ám biztonsági igényei, ikken. Itt is felfedezhető, hogy a logika nem a putyinisták erőssége, ugyanis ha Oroszországnak – mint a világ első számú atomhatalmának – vannak jogos biztonsági igényei, akkor azok Ukrajnát is megilletik, ahogy minden államot a bolygón. Maradva Ukrajnánál: biztonsági igényeit miért is ne formálhatná meg úgy, hogy felvételét kéri a NATO-ba? Ja, értem, a világ első számú atomhatalmának lehetnek biztonsági igényei, a gyengébb államocskáknak pedig nem. És akkor ezek beszélnek új világrendről.

Amerika fegyverezte fel Ukrajnát, kiprovokálta a háborút stb.

A 2014-es Krím-annektálás után pörgött fel az USA ebben az ukrán témában. Sőt, nem is annyira közvetlenül utána, hisz első körben hagyta, hogy Merkel és Macron összeeszkábáljon egy minszki egyezményt, amiről már megszületése pillanatában tudni lehetett, hogy betarthatatlan, és a ruszkiknak esze ágában sem lesz betartani. Amerika csak ezután kezdett el keményebben játszani, főleg miután Washingtonban egy bizonyos Donald Trump került az elnöki székbe. Trump kezdte el az ukrán hadsereg erősítésének, fejlesztésének támogatását, meglehetősen bátran egyébként, hisz az ukrán szerveket addigra már csontig átitatta az orosz titkosszolgálat. Ahogy a mostanában előszeretettel lenácizott Azov ukrán brigádot is Trump Amerikájának elit osztagai képezték ki a harcra. Írtam már, de megismétlem, mert ismétlés a tudásnak k*va anyja, hogy a mostani demokraták akkoriban még kongresszusi meghallgatást is kezdeményeztek Donald Trump ellenében, hogy bizony miért fegyverzi fel Ukrajnát, ahogy a mostani demokraták voltak azok, akik alig pár éve még kőkeményen küzdöttek azért, hogy az ukrán Azov kerüljön fel a nemzetközi terrorszervezetek amerikai listájára. Ez utóbbi azt jelentette volna, hogy amerikai szerv nem léphet velük kapcsolatba, szóval fel is lehet tenni a kérdést, hogy ki hajtotta az oroszok malmára a vizet?

Atomegyezmény, Amerika a veszélyes bla-bla

A globális atomalkut Putyin rúgta fel, amikor megszállta a Krímet – ezek után és ennek következtében lépett ki a Trump-vezette Amerika a többi atomegyezményből. Ennyi.

Az ukránok elnyomták a magyar kisebbséget

Igaz. És? Akkor most annak kéne drukkolni, hogy miden ukránt legyilkoljon az orosz hadsereg? Különben is, mi ez a magyarokra jellemző fixa idea, hogy saját problémáink megoldását mindig valaki mástól várjuk: Moszkva majd kisebbségbaráttá válik? Jelzem, jelen pillanatban az Orosz Föderáció hadserege harcol Ukrajnában, az ő katonái hullnak el tonnaszámra, de ezek között arányaiban kevés az orosz: dagesztániak, tatárok, csecsenek – Oroszország kisebbségei harcolnak orosz színekben. Jól jelzi, hogy milyen sors várna a magyar kisebbségre egy új orosz világrendben: menni katonának Moszkva érdekeiért. És akkor vannak, akik ennek drukkolnak. Bravó! Kockacukrot nekik!

Az ukrán állam megígérte az autonómiát Kárpátaljának, de nem adta meg

Igaz! Sőt, egy népszavazás is történt az ügyben, valamikor a kilencvenes évek elején, amelyen az ott élők többsége arra szavazott, hogy Kárpátalja legyen autonóm tartomány, ez aztán soha nem valósult meg. Magasan képzett értelmiségi ismerősöm hozta fel ezt az érvet, pont ezekkel a szavakkal: „az ukrán állam nem teljesítette a népszavazás eredményét”. Nos, ez az, amit én csak úgy nevezek: „posztértelmiségi piszmogás” – elsőlátásra frappánsnak és igaznak tűnő érv, a magyar közbeszédben ilyenekkel ma sikereket lehet aratni, de mélység benne egy gramm, annyi sincs. Válaszom erre csak annyi volt, hogy két kérdést tettem fel: „milyen ukrán?”, illetve „milyen állam?”. Mennyire lehet „ukrán” az az állam, amelynek 2005-ig az a Leonyid Kucsma volt az elnöke, akinek egykori stábfőnöke nem más, mint az a Medvecsuk, akinek lányát maga Putyin keresztelte – hogy az ukrán elnök egyébsúlyos moszkovita dolgaiba most ne menjek bele, jó, a két újságíró meggyilkolását azért ideírom, a többit gúglizázátok ki. A tényen az sem változtat, hogy február 24-e után már Kucsma is elítélte az orosz agressziót, de most a korábbi időszakról beszélünk, és Kucsma egyáltalán nem volt az elnök, akit ukránnak és/vagy demokratikusnak lehet nevezni. 2005-ben távozik, helyére jön a Juscsenko.

Juscsenko tényleg ukrán és tényleg demokrata, nem is ízlik Moszkvának, mandátumát sem tudja kitölteni, az FSZB dioxinnal mérgezi meg. Juscsenko után jön a Moszkva-báb Janukovics, akit majd 2013 végén kergetnek el az ukránok egy véres forradalom során, ezt ismerjük úgy, hogy Majdan. És még mindig nincs vége: 2014 után, az új, immáron ténylegesen ukrán és próbálkozásaiban enyhe demokratikus attitűdöt mutató vezetés már egy teljesen illogikus környezetben kell országot vezessen és építsen – a Krímet elvesztik és keleten pont fix olyan háború dúlt mint manapság, csak intenzitásában volt haloványabb – és hozzánk nem ért el a híre annyira, mint ma.

Nos, kérdeztem vissza posztértelmiségi piszmogásaiba szellemileg belemerevedett barátomtól: milyen ukrán? Milyen állam? Ki a hibás? Biztos, hogy ennyire fekete-fehér a történet? Válasza tanulságos volt: ezeket így nem tudtam, nem gondoltam bele. Aham, és te vagy az értelmiségi…

Zelenszkij háborús bűnös

Aligha hiszem, hogy Zelenszkij gondolt volna arra, amikor elnökké választották, hogy neki majd egy háború kellős közepén kell helyt állnia, de arra már biztosan nem, hogy lesznek majd olyanok, akik Moszkva narratíváját kopipészttel átvéve őt nevezik majd háborús bűnösnek. Azt a Zelenszkijt, aki az elnökválasztási kampány idején, amikor Porosenkóval küzdött az elnöki székért, kénytelen volt végignézni, ahogy Kijev és több ukrán nagyváros utcáin tízezrek tüntetnek majdhogynem ellene, azzal a felhívással, hogy Ukrajna következő elnöke nem szabad békét kössön az oroszokkal. Jó, az említett tüntetés az elnökválasztási kampány része volt, Porosenko izzította fel a tömegeket, de egyrészt a Majdan óta Ukrajnában semmilyen tüntetés nem vicc, másrészt Zelenszkij valóban kifejezetten békepártinak számított az ukrán politikai életben, akinek a korrupció leküzdése volt a célkitűzése, és nem az oktalan háborúskodás. A sors úri huncutsága, hogy a háborúimádó Porosenko most a biztos kényelemből nézheti, ahogy egykori ellenfele, az elnökké lett Zelenszkij küzd népéért és országáért.

Ennyi volt mára, folytatása következik.

Ghonzó

(Nethuszár)