Az alkotás a gondolkodás végterméke – interjú Herman Levente képzőművésszel

Ez egy olyan hivatás ami folyamatosan munkára készteti az ember elméjét, árulta el a művész titkát Herman Levente képzőművész, aki beszélt még többek között az alkotás problematikájáról, a tehetségről, a kortárs és klasszikus művészetről és az alkotó-alkotás megítéléséről, ezek viszonyrendszeréről – Fodor Előd interjúja.

Hogyan lettél képzőművész?

Édesanyám hároméves koromtól folyamatosan gyűjtötte a rajzaimat, és hát az egész életemet végigkísérte ez a tény, így túl sok választásom ilyen téren nem volt.

Hogyan jellemeznéd a saját művészi nyelvedet?

Eklektikus. Vannak olyan munkáim, amelyek formailag ismétlődnek, ugyanakkor én mindig új sorozatot készítek, és mindig más témát választok. Sokáig absztrakt képeket festettem és a mai napig közel áll hozzám ez a vonal, viszont a figurális módszerrel sokkal több mindent ki tudok fejezni.

Az egyetemi tanulmányaidat már Budapesten kezdted meg és hosszú ideig ott is éltél. Ezt a döntést mi határozta meg?

Lényegében a véletlen műve. Érettségi után Kolozsvárra felvételiztünk öt másik társammal Vásárhelyről, ahol egy elég alacsony pontszámmal kiestünk. Két héttel később próbálkoztunk Budapesten, először nem kerültünk be, viszont olyan magas pontszámmal estünk ki, hogy bekerültünk a felvételi előkészítő programba, ahol fél évig tudtunk készülni olyan tanárok kezei alatt, akik a Képzőművészetin tanítottak. A következő évben fel is vettek mind a hatunkat.

Ideálisabb volt ott élni alkotóként, mint itthon?

Olyan szempontból biztosan, hogy Pesten volt egy személyre szabott anyagellátás, ellentétben a kolozsvári egyetemmel, és természetesen nagyon sok lehetőség van már egyetemistaként is kiállítani.

Kétlakiság jellemezte a fiatalkorodat?

Mondhatni igen, az első két évben havonta jártam haza, aztán kicsit visszavettem mert iszonyatos volt a tizennégy órás buszozás, utána meg már csak szakaszosan, főleg ünnepekkor.

Nehéz volt az elején megszokni a távolságot a családtól?

Nem mondanám, tizennyolc évesen már jól esett az, hogy szülői felügyelet nélkül tudjam élni a mindennapokat, nagy feloldozás volt. Persze a szüleimmel akkor is és most is kifogástalan a kapcsolatom, de mégis, akkor ezt szabadságként éltem meg.

Elképzelhető, hogy amennyiben itthon maradsz, akkor más stílusban kezdesz el alkotni, vagy akár teljesen mással foglalkozol?

Biztosan. Azért nagyon sokat számított a közeg is, valmint akkor kezdtem szocializálódni, ráadásul egy másik országban, de én akkor is eléggé befogadó és kíváncsi voltam. Ha nem is terelődtem volna más irányba, biztosan más dolgokhoz nyúlok szakmailag, ha itthon maradok. A festés mellett meg így is egy csomó minden mást dolgoztam. Voltam sminkes (színházi és filmes – szerk. megjegyz.), gödörásó, színházi- és filmszínész, kőműves, asztalos, sőt, még biztosítási ügynökként is dolgoztam.

Tanárként is tevékenykedtél?

Elég sokat igen, tizenkét évet tanítottam. Eleinte a képzőművészeti egyetemnek a felvételi előkészítőjén voltam tanársegéd, sokat tanítottam rajzkörben, majd a Nemzetközi Üzleti Főiskolán tanítottam öt évet a művészmenedzsment szakon.

Tanítani a művészetet, vagy művészet által tanulni?

Mindkettő. Én a mai napig tanulok, nagyon sok új dolog van és mindenben meg lehet kapni az újat és a hasznosat. Ez egy olyan hivatás, ami folyamatosan munkára készteti az ember elméjét.

Éreztél valaha kiégést?

Kezdetben sokszor éreztem azt, hogy hagyom az egészet, abból kifolyólag, hogy egyszerűen nem tudtam csak a festésből megélni, ezért mindig kellett vállaljak más munkákat, és nehéz volt mellette alkotni is, szóval voltak kezdeti nehézségek, vakvágányok, de összességében nem mondanám, hogy éreztem volna kiégést.

Hogyan mutatkozik meg a művészet iránti tehetség, a készség? Nálad hogyan mutatkozott meg?

Sokféle módon jelentkezhet, de elsősorban az érdeklődésben mutatkozik, ha az ember időt és energiát szán valamire, akkor hamar kiderül, hogy van vagy nincs hozzá affinitása. Ami engem illet, én csináltam magamtól, nem igényeltem különösebben ösztönzést, de a szüleim mindig támogatásukról biztosítottak.

Tanulható?

Igen, eléggé nagy mértékben.

Mi késztetett arra, hogy huszonhét év után hazaköltözz?

Szerettem Budapestet, de mindig is honvágyam volt, és elérkeztem abba a korba, hogy már nem igényelem azt a fajta nyüzsgést, ami ott van. Amúgy is viszonylag sokat vagyok kint, a gyerekeim ott élnek, de két-három nap bőven elég. Mivel a munkámat bárhol tudom végezni és itthon nyugisabbak a körülmények, ezért egy adott ponton azt éreztem: kézenfekvőbb, ha hazajövök.

Mennyire határozza meg a helyszín az alkotót és az alkotást?

Attól függ, hogy miben tevékenykedik az ember,…de szerintem nem feltétlenül van ráhatása a helynek az alkotásra.

Forma vagy tartalom?

Mindkettő. Mivel figurális dolgokat festek, ellensúlyozom azzal, hogy olyan elemeket viszek bele a munkáimba, ami a képi világon túl mást is hozzáad. Ez így közlés a világ fele, úgyhogy mindkettőt fontosnak tartom.

Klasszikus vagy kortárs művészet?

Mind a kettőt szeretem. A művészettörténet tanulása kötelező, sőt még emlékszem iskoláskori feladatokra, hogy konkrét képeket kellett lemásolni, abból is lehet tanulni és nyilván nagyon fontos a kortárs művészet is, amely gyorsan fejlődött és nagy átalakuláson ment keresztül a XX. század elejétől.

Szerinted a kortárs művészet új közönséget vonzott be a művészetbe, vagy úgymond elvett a klasszikus művészetet kedvelők, fogyasztók táborából?

Én úgy érzem, hogy megmaradt mindkettőnek a maga szerepe és helye. Nagyon sokan gyűjtenek kortárs festményeket és ugyanúgy klasszikusat is, nagyjából fele-fele lehet az arány.

A klasszikus művészetet eléggé áthatotta a szakralitás. Ez a kortárs művészetben megmaradt?

Bizonyos értelemben igen. Nyilván nem mindenkinél, de számos munkában fellelhető.

Ki ítélheti meg az alkotót és az alkotást, illetve külön lehet a kettőt választani egymástól?

Külön lehet, viszont nem érdemes, mivel az alkotó hozza létre az alkotást, és igazából az alkotóhoz kell visszanyúlni ahhoz, hogy megítéljünk bármit is az alkotáson belül. Az alkotás a gondolkodás végterméke.

Van különbség a magyarországi és romániai képzőművészeti piac között?

Változó. Minden nagyvárosnak megvan a szubkultúrája, ahol ennek koncentráltabb a tömörülése, Temesváron vagy Bukarestben is vannak olyan galériák, amelyek simán felérnek budapesti galériával, úgyhogy eléggé hasonlónak gondolom.

Tudnak kellő időt, energiát és pénzt áldozni térségünkben a művészetre?

Nem. Van egy réteg, aki megteheti, hogy gyűjt és ebből is két típus van. A kereskedelmi gyűjtő, aki tovább adja profitszerzés céljából és vannak, akik saját maguknak vásárolnak műtárgyat azzal a céllal, hogy örömüket leljék benne. Egyébként meg olyan világban élünk, ahol az ember inkább fektet aranyba, mint műtárgyba. Pedig a műtárgy értéke nem lesz kisebb, legrosszabb esetben stagnálni fog a piaci értéke, de ezt sokan nem tudják.

Mitől számít valaki művésznek? Aki alkot, az már művész, esetleg akit a közönség elismer, vagy akit az utókor annak ítél?

Egyrészt a közönség, másrészt pedig maga a szakma. Tegyük fel, ha valaki élete során fest mindössze egy képet, az még lehet, hogy nem nevezhető művésznek, de aki folyamatosan ezzel foglalkozik, és nem csak hétvégi festő, az már igen.

Nemrégiben járt le az egyik kiállításod a Várfok Galériában, Beépített természet címmel. Hogyan jellemeznéd az ott kiállított műveidet?

Voltak korábban elkészített munkáim a sorozathoz, de viszonylag későn értesültem, hogy lesz ez a kiállítás, úgyhogy volt rá két hónapom. Személy szerint azt a sorozatot szeretném folytatni, mert még nem értem a végére. Ami pedig a címét illeti, az gyerekkoromra nyúlik vissza, emlékszem akkoriban milyen volt a környezetünk és a körülöttünk lévő világ, nyilván már akkor is be volt építve, de ami mára lett belőle az penetráns. Megváltozott az a része, amit én gyermeki lélekkel éreztem, volt egy olyan fajta érintetlensége, amit természetnek lehetett nevezni. Mára ez átalakult és mindenhol az ember nyomait lehet látni.

Van megfelelő utánpótlása a képzőművészeknek?

Igen és nagyon jónak tartom őket! Más a felfogásuk, más nyelvezetben nőnek fel. Nem kell attól félni, hogy elfogynak.

A közönség hol találkozhat legközelebb a műveiddel?

Lesz Szlovákiában, Besztercebányán egy elég nagyméretű kiállításom május-június környékén, és a következő szintén Szlovákiában szeptemberben.

Fodor Előd

(Nethuszár)