Olyan felszínes közegbe keveredtünk el, ahol semminek nincs már mélysége – interjú Solymosi Zsolt unitárius lelkésszel, tanárral

Líceumi éveimből hármat sikerült a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban töltenem, ahol volt egy olyan tanárom, akin éreztem, hogy más, mint a többi. Másképp szól a diákhoz, érdeklődéssel fordul feléjük és igyekszik többet átadni, mint amennyire egy oktatási intézménytől számítanánk. Solymosi Zsolt nemrégiben Marosvásárhelyen járt, Henter György református lelkész meghívására az IKE-házban A csontok útja címmel tartott előadást, amely a 2018-as szibériai expedíciójáról szólt. Ez alkalommal beszélgettem vele, bár nem az előadásról, hanem róla, mint tanárról és lelkészről, a fiatalokkal való kapcsolatáról, közösségformálásról és arról is, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie ma az egyháznak, a tanárnak és a diáknak, és milyen jövő előtt állnak az egyházak. Fodor Előd interjúja…

Mi volt az a pont az életedben, amikor elhatároztad, hogy tanárként-lelkészként szeretnél tevékenykedni és fiatalokkal foglalkozni?

1996-ban én azok közé a tipikus végzősök közé tartoztam, aki nem tudta mit kezdjen magával. A kilencvenes évek közepe egyébként is egy kaotikus időszak volt, és egyszer csak az az érzés lett úrrá rajtam, hogy emberekkel akarok foglalkozni. Engem személy szerint nem a hit, vagy a vallásosság vitt a teológiára, hanem az emberekkel való foglalkozás gondolata. Van az a típusú ember, akit elhív az Isten erre a munkára, az nagyon szép tud lenni és mindig is irigyeltem azokat, akikkel ez megtörtént. Én abba a táborba tartoztam, akit az emberek hívtak a papságra.

Az öt év teológia alatt nyilván meghatározó volt az egyház ifjúsági szervezete, az ODFIE (Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) ahol már elkezdtem szavalóversenyeket, szórványtáborokat szervezni. Hoztunk a Zsil-völgyéből harminc gyereket, akik már szinte maguk közt is románul beszéltek és elvittük őket Homoródszentmártonba. Ez akkor meghatározta az életemet, folyamatosan fiatalokkal voltam, és vélhetően ezt vette észre az Unitárius Kollégium, lévén amikor negyedéves voltam, meghívtak tanítani és mire befejeztem a teológiát, már világos volt, hogy engem nem helyeznek ki gyülekezetbe, hanem vallástanár leszek. Ebben az időben épült meg az iskola manzárdtetős bentlakása, ami egy hajtóerő volt, hirtelen nyolcvan-kilencven diákkal gazdagodott a suli és fantasztikus volt az, amit a vidék hozzáadott a kolozsvári szürkeséghez. Innentől egyértelmű volt, hogy nekem az életem az iskola szolgálatáról fog szólni, a papság volt az első, ami átváltott aztán tanárságba.

A János Zsigmond Unitárius Kollégiumban az eseményeknek, rendezvényeknek a kivitelezése többnyire a te nevedhez fűződik. Ezek milyen céllal jönnek létre?

1993-ban indul újra az egyházi oktatás huszonöt diákkal, ma, 2023-ban nyolcszázhúsz diákunk van. Ide úgy lehet eljutni, hogy kínálsz valami többet, mint az a curriculum, amit ad az iskola, és amit nem sokan szeretnek. Adsz valami többet, ami vonzó és ezt az oktatás minden szegmensében megpróbálod átadni. Kirándultunk, színdarabot hoztunk létre, filmesteket szerveztünk, zenekarokról beszéltünk, palacsintát sütöttünk. Kerestük az új utakat, ami akkoriban leköthetett egy diákot. Ez volt az az időszak amikor rájöttem, hogy a suli udvara tökéletes koncerthelyszín, aki megtervezte vélhetően nem is tudta, hogy befér oda háromezer ember és lehet rockzenét nyomatni. A programokra tehát azért volt szükség, hogy fejlődjön a dolog, elkezdtek hozzánk jönni a diákok, azokért a plusz dolgokért amiket nyújtottunk.

Melyik az legmeghatározóbb ilyen élményed a diákokkal?

Nekem a biciklitúra az, huszonhárom évesen megkaptam az első matek-infó osztályt és próbáltam motiválni őket, hogy tanuljanak, úgyhogy én magam egyébként nem voltam egy jó diák. Ott álltam a tizenöt éves csillogó szemű fiatalok előtt, akiket kellett motiválni. Bevittem egy nyomtatott Erdély térképet, fogpiszkálókkal teletűzdelve, útvonalakkal, szállásokkal. Nekem a mániám akkor az Úz-völgye volt, milyen érdekes, hogy mi erről a helyről akkor beszéltünk és akkor bicikliztünk oda, mikor ez még nem volt politikai kérdés. Akkor az derült ki, hogy erre szükség van és érdemes csinálni.

 

Későbbiekben aztán eljutottunk Ukrajnába a Vereckei hágóra, Törökországba Rodostó városába, Krakkóba, Fiuméba. Elkezdett profi lenni ez az egész – az elején egy papucs Daciával mentünk, ócska szupermarketes biciklikkel, aztán meg eljutottunk oda, hogy az egyik túrán volt olyan bicikli, ami drágább volt mint az autóm, és annak a gyereknek, aki ezen a biciklin száguldozott, meghatározta az egész életét, gondolkodását. Ez akkoriban egy nomád életforma volt a már féldigitális világban.

Mivel lehet a mai fiatalokat megszólítani és közösséggé formálni őket?

Ma már más a kulcs, tehát dobhatom el azt, amit húsz éve mondtam a diákjaimnak, vagy amit tíz éve mondtam neked, teljesen más gondolkodásmódra és megközelítésre van szükség. Az egyik időtálló kulcs a humor, valamint meg kell figyelni mi az, amire ők hajlandóak. Azt látom, hogy a mai diákjaim közül sokkal többen szoronganak, nem kapják a helyüket a világban, ilyenkorr ki kell találni valamit, ami oldja ezeket a szorongásokat. Most például azt láttam jónak, ha együtt főzünk, ahol mindenkinek megvolt a feladata és közben egy széles skálán érintettünk mindenféle témát. Alapvetően figyelni kell az emberekre, és el kell indítani egy párbeszédet – akkor tud működni ez az egész, ha azt érzi a gyerek, hogy kíváncsi rá valaki, akkor akad partner hozzá.

A János Zsigmond Unitárius Kollégium próbál valami mást nyújtani, mint a többi tanintézmény?

Én úgy látom, hogy az iskolánk egy sziget, de nem az a sziget, ami felmagasítja a partjait és nem enged semmilyen kommunikációt a világgal, hanem egy nyugalomsziget, ahol az ember ki tud bontakozni. Most nagyon úgy érzem, hogy a sulink legnagyobb erénye az elfogadás. A te idődben azt hiszem sokkal nehezebb volt másnak, problémákkal küszködő embernek lenni, most már-már giccsszerű összhang és egymás körbe rajongása van.

Az iskola ugyan akkor nem csak egy szocializációs helyszín, hanem a tanulásért is van. Nem szégyen tanulni, nem szégyen kíváncsinak lenni, érdeklődni és magasabb szinten művelni valamit. Van egy diáklányunk, aki kilencedikes kora óta elkezdett kutatni a robotika területén, és arra volt kíváncsi, hogy lehetne egy olyan robotot létrehozni, ami a szemetet felismeri és kezd is vele valamit. A lány nemsokára Dallasba megy egy konferenciára, ahol a világ minden országából ezerhatszáz ember fogja bemutatni az innovációját, és ő az egyik.

 

Úgy látom magunkat, mint azt a helyet, ahol bárki biztonságban ki tud bontakozni és megkapni a saját hangját, egy elfogadó közegben, ahol nem érzem a bullyingnek a mocskos és ártalmas jelenlétét, mert van egy kölcsönös tisztelet. Nyilván nem idealisztikus a helyzet, mert rettenetes az, hogy van egy pár ostoba tanár, de ugyan így van egy pár vitriolos diákmegjegyzés is emiatt, ahol már nem beszélhetünk kölcsönös tiszteletről, de ettől még van egy egészséges értékrend. Nem az a bigott sziget vagyunk, ami el van zárva a külvilágtól, csak megpróbálunk a világ hülyeséghullámaira nem felülni.

Más embernek kell lenned, amikor lelkész vagy, tanár, vagy éppen aligazgató?

Iskolán belül ugyanaz vagyok minden esetben, tehát tudja a diák is és a szülő is, hogy mire számíthat tőlem, tudják mi az, amivel ne próbálkozzanak, mert nem éri meg. Papként talán kevésbé vagyok modern és elővigyázatosabb vagyok, mert hogy időseket pasztorálok, valószínű ők kevésbé értékelik azt, amit egy tinédzser, de ott is alapfeltétel a humor és a derű.

Katedra, vagy szószék?

Katedra, ami szószék. Ahol papként szolgálok, nincsen szószék, hanem asztal van, ami egy magasságban van a hívekkel, és ez nagyon jó. Egyébként szerintem nem lehet három méter magasságból a szeretetről prédikálni, és közben utálni a keresztények felét.

Mi a legnagyobb próbatétele ma az egyháznak, a tanárnak és a diáknak?

A legnagyobb próbatétele mindháromnak, hogy ne engedjük magunkat szétfolyni, mint a „takony”. Azt veszem észre, hogy egy olyan felszínes közegbe keveredtünk el, ahol semminek nincs már mélysége. Az egyház olyan mélyen maradt a dogmáival és a középkori látásmódjával, a moralizáló köntösével, hogy nem tud feljönni. A tanár és a diák számára pedig az a kihívás, hogy ne hagyja szétfolyni magát, az értekrendjét és a személyiségét. Próbáljon meg magából kifaragni egy stabil szobrot, az egyház pedig jöjjön fel, mert nagyon mélyen van. Nincsen semmilyen üzenete a mához, nincsen üzenete arról, hogy hogyan tartsd meg magad, hogyan ne folyjál szét.

Én a betege vagyok ennek a felszínes világnak, látom, hogy sokan vágynak arra, hogy fejlődjenek, hogy értéket teremtsenek, és erre nincsenek meg az eszközök, a lehetőségek – ott maradunk a felszínen, és nem kezdtünk semmit az életünkkel. Az egyháznak az a legnagyobb kihívása, hogy adjon erre egy bázist, a tanár pedig vigye el a gyereket erre a bázisra. Mindegy, hogy egyházi iskoláról beszélünk, vagy nem, mert az unitárius egyház esetében egy progresszív, és a szó jó értelmében liberális, mai egyházról beszélünk.

A diák számára pedig az hogy ne hagyja magát szétfolyni, hanem jöjjön rá, hogyan tud egy stabil tartást kialakítani magának, ez a legnehezebb, mert körülöttünk minden olyan, mint a „takony”. Bekapcsolod a TV-t, és folyik ki az X-faktor – elment oda két diákom és sírva fakadtak…megfenyegették őket, ha nem azt csinálják, amit mondanak nekik, ha nem abból a szögből és nem úgy mondod, nem sajnáltatod magad, hogy szegény erdélyi vagy, akkor kirúgunk. Ez visszaköszön mindenhol.

Az unitárius vallás lassan ötszáz éves lesz Erdélyben. Hogyan látod van még újabb ötszáz éve, és ha igen milyen formában?

Annak az egyháznak lesz még ötszáz éve, aki felismeri, hogy a mához kell szólni, a ma emberét kell nyitottan megközelíteni és Istenről, mint erőről és támaszról beszélni neki. Azt nem tudom, hogy ez az unitárius vallás lesz-e, de azt biztosan tudom, hogy az a vallás fogja túlélni, amelyik így jár el, az összes többi múzeumba kerül. Ha valamelyik vallás predesztinálva van erre…milyen ironikus lenne (az unitáriusok nem vallják az eleve elrendelés tanát), akkor azok mi vagyunk, mert az unitárius vallás soha nem félt kimondani olyan dolgokat, aminek ötven-száz év múlva lett relevanciája. Amikor a legnagyobb az elnyomás, akkor kell beszélni a szabadságról, a kényelmes kor pedig gyenge embereket szül, most ebben vagyunk és egy gyenge vallás, vagy egy középkori gondolatokat propagáló vallás a süllyesztőbe kerül pár évtizeden belül.

A dogma gyengévé teszi a vallást?

Konzervatívvá és bigottá teszi, a vakhit pedig senkinek nem kell majd. A világ nagyrésze mára szekuláris és vallástalan, Nyugat-Európában kocsmák vannak a templomok helyén és ez a folyamat jön erre – jelezném halkan ortodox testvéreinknek, hogy Romániában nagyok sok templom van. Ez nem egy felekezeti kérdés, hanem felismerési, tehát annak az egyháznak lesz, ha nem is ötszáz, de ötven éve, amelyik felismeri ezt az üzenetet.

A napokban kaptad meg a Magyar Arany Érdemkeresztet oktatói-nevelői és közösségépítő tevékenységedért. Hogyan fogadtad az elismerést? Ösztönöznek ezek a további munkára, vagy teljesen hidegen hagynak?

Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy hidegen hagy, mert nem hagyhat hidegen az, ha a köztársasági elnök úgy dönt, érdemes vagyok egy díjra tanárként, és megszeretnék ezt köszönni neked. Most lettem negyvenöt éves és jó, hogy egy díj még akkor jön, amikor fel tudsz állni a székről, illetve még vállalható állapotban vagy. Erdélyben ennek semmi kultúrája nincs, a díjakat általában poszt-mortem adják, vagy pedig közvetlenül a halál beállta előtt, talán Kallós Zoli bácsi a kivétel.

Természetesen örülök, hogy ezt a díjat nekem és az iskola igazgatónőjének egyszerre ítélték oda, mert ez üzeni nekem: még mindig van bennem akarat, hogy változtassak valamit az erdélyi magyar oktatáson, ez pedig egy jelzés arra, hogy lehet valami jól csinálok.

Interjú készítője: Fodor Előd
Fényképek: Deák Angéla

(Nethuszár)