Miért vagyunk elidegenedettek? [AJÁNLÓ]

A Nethuszár blogon nagyon szeretjük az okos írásokat. Olyan megjelent szövegekre értjük ezt, amelyek informatívak, túlmutatnak a hétköznapi híreken, az olvasónak segítenek az (ön)reflexióban, és gondoltai síkokat nyitnak meg előtte. Nem kötelező egyetérteni velük, talán a szerzők sem ezt várják el. Mindenesetre most egy ilyen anyagot szemlézünk.

Az UH.ro portálon Borbély András elmélkedett arról, hogy miért vagyunk mi, emberek, elidegenedettek. A sorok közül kitűnik a szerző műveltsége, bár a marxi tézisekkel gyakran tudnánk vitába szállni (lehet, hogy meg is tesszük), ennek ellenére ajánljuk e cikket azon olvasóinknak, akik a kétszerkettőnél mélyebb filozófiai boncolgatásra vágynak.

Részlet:

Azokat a társadalmi problémákat, amelyek kapitalista társadalom egyéneit mint élő, érzékeny, sérülékeny szubjektumokat érintik, manapság a leggyakrabban pszichológiai fogalmakban szokták kifejezni. Olyan kifejezések közbeszédben, munkaerő-menedzsmentben és a mainstream pszichológiában egyre gyakoribb, sőt egyenesen divatszerű előfordulására gondolhatunk, mint a kiégés (burn-out), a depresszió és a depresszív hedonizmus, a motiválatlanság, a kommunikációs stimulus-függés, a narcisztikus és antiszociális személyiségvonások előtérbe kerülése, a szolidaritáshiány, a túlterheltség és az üresség érzése, fragmentált és alulfókuszált gondolkodás, a reziliencia gyengülése stb. De még olyan jelenségeket is, mint például a Hargita megyei fiatalok országosan is kimagasló öngyilkossági hajlandósága, sokan pusztán egyéni pszichológiai problémaként, devianciaként tartják számon.

Az a bizonyos „józan paraszti ész” ráadásul e jelenségeket olykor álproblémának, afféle „hisztinek”, „gyengeségnek”, vagy egyenesen „a mai fiatalok elfajulásának” tudja be, ami az állítólagos „túlzott jólétből” és „elkényelmesedésből” fakad, mert tudni véli, hogy „régebb” – egy pontosan nem datálható Aranykorban – ilyesmi nem létezett. Vagyis azt sugallják: a szegénység vagy a nyomor egészségessebbé tesz.

Az ilyen „érvelésre” a szokásos válasz: „de igen, régebb is léteztek mindezek, csakhogy mostanra jutottunk el oda, hogy ezeket a problémákat egyáltalán felismerjük, megnevezzük és kezelni próbáljuk”. Fürge szellemlábbal ne ugorjuk át ennek a gondolatnak az ideológiai tartalmát, nevezetesen azt a sugalmazást, amely szerint a negatív pszichológiai jelenségek megszaporodása végső soron pozitív fejlemény: a fejlődés, az érzékenyebbé válás, a nyíltabb társadalmi érintkezés és kommunikáció bizonyítéka lenne. A probléma ezzel a „felvilágosultak” és a „tradicionalisták” ideológiai árnyékbokszolásává színeződik át.

E reakciótípusoktól eltérően én egy harmadik felé hajlok. E szerint egyfelől a jelzett pszichológiai problémák gyökere nem az egyénben, hanem a társadalmi termelés struktúrájában, történetében, átalakulásában rejlik, szignifikáns jelenlétük hatását pedig nem egyszerűen a „mindig is létező” problémák szélesebb körű nyilvánosságra jutása okozza, hanem a kapitalista struktúra egyre mélyebb és intenzívebb behatolása az emberi tudat és a lélek területére. Ha felütjük például a kapitalista termelés filozófiai kritikájának olyan korai művét, mint a közel kétszáz évvel ezelőtt írott A német ideológia, meglepődhetünk, hogy olyan kifejezések szerepelnek benne, mint „a tudat termelése”, amelynek kapcsán olyasmikről esik szó, hogy a termelési struktúrája által meghatározott társadalmi helyzet, amelyet az egyén elfoglal, miként határozza meg gondolatait is.

A teljes cikket elolvashatjátok az uh.ro oldalán, KLIKK IDE!

(Nethuszár)