Trump kiléptetné Amerikát a NATO-ból

Ha újraválasztják, kivezet bennünket az európai szövetségből, átformálja a nemzetközi rendet, és akadályokat gördít az amerikai befolyás útjába a világban – írja Donald Trumpról a The Atlantic hasábjain Anne Applebaum neves amerikai újságíró és politológus. A cikket a G4Media szemlézte, jelen fordításunk a G4Media oldalán, illetve a The Atlantic oldalán megjelent szövegek alapján készült.

Anne Applebaum írására a Nethuszár hasábjain reagálunk majd, maradjatok a közelben, kövessétek be Facebookon, anyagainkat osszátok meg, és ne akarjatok uralkodni!

„Leszarom a NATO-t”. Így fejezte ki egyszer Donald Trump volt elnök Amerika legrégebbi és legerősebb katonai szövetsége iránt táplált érzéseit. És ez a kijelentés, amelyet John Bolton akkori elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó jelenlétében tett, nem volt meglepő. Trump már jóval azelőtt megkérdőjelezte az amerikai szövetségek értékét, hogy elnökjelölt lett volna. Az európaiakról egyszer azt írta, hogy „konfliktusaik nem érnek meg amerikai életeket. Ha kivonulnánk Európából, az ország dollármilliókat spórolna meg minden évben”.

Az 1949-ben alapított és háromnegyed évszázada demokrata, republikánus és független politikusok által egyaránt támogatott NATO régóta Trump különös nemtetszésének tárgya. Elnökként Trump gyakran fenyegetőzött a szövetségből való kilépéssel – többek között, mint ismeretes, a 2018-as NATO-csúcstalálkozón is.

Erre azonban soha nem került sor. De csak azért, mert mindig akadt valaki, akinek sikerült meggyőznie őt, hogy ne tegye. Bolton szerint ő megakadályozta; és állítólag így tett Jim Mattis, John Kelly, Rex Tillerson, Mike Pompeo, sőt Mike Pence is.
De ők sem tudták elérni, hogy Trump megváltoztassa véleményét, és, ha Trumpot 2024-ben újraválasztják, ezek közül az emberek közül senki sem lesz a Fehér Házban. Mindannyian megszakították azóta a kapcsolatukat a korábbi elnökkel, néhányan közülük botrányosan, és az Európa és Oroszország megértésére képes republikánus elemzők tartaléka már nem létezik, mert többségük vagy 2016-ban írt alá Trump-ellenes nyilatkozatokat, vagy 2020 után kritizálta őt.

Ha megkapja a második ciklusát, Trumpot olyan emberek veszik majd körül, akik vagy osztják az amerikai szövetségekkel szembeni ellenszenvét, vagy egyáltalán nem tudnak róluk semmit, vagy nem is érdekli őket. Ezúttal az a rosszindulat, amelyet Trump mindig is érzett az amerikai szövetségesek iránt, valószínűleg a külpolitikában bekövetkező egyértelmű változásban fog megnyilvánulni. „A kár, amit az első ciklusában okozott, helyrehozható volt” – mondta Bolton. „A kár, amit a második ciklusában okozna, helyrehozhatatlan lenne”.

Intézményi, sőt talán politikai szempontból is nehéz lenne Trumpnak kilépni a NATO-ból. Ha bejelentené ebbéli szándékát, az alkotmányos válságot váltana ki. Az USA által aláírt szerződéseket a szenátusnak kell ratifikálnia – de az alkotmány nem szól arról, hogy a törvényhozás miként hagyja jóvá a szerződésekből való kilépést. A jogalkotási rést érzékelve Tim Kaine (demokrata) és Marco Rubio (republikánus) szenátorok olyan törvényjavaslatot terjesztettek elő – amely azóta átment a szenátuson –, amely lehetővé tenné, hogy az amerikai elnök csak a szenátus kétharmados jóváhagyásával vagy a kongresszus által elfogadott törvény alapján léphessen ki a NATO-ból. Kaine elmondta, hogy „bízik abban, hogy az intézmények nekünk adnak majd igazat ebben a kérdésben, és nem engedik meg, hogy egy elnök egyoldalúan döntsön a kilépésről”, de az biztos, hogy jogi csatározás következik, amellyel párhuzamosan nyilvános kommunikációs válság alakulna ki.

Szintén biztosra vehető, hogy nagyon sok közéleti személy – volt szövetséges főparancsnokok, volt vezérkari főnökök, volt elnökök, külföldi államfők – fognak megszólalni és kiállni a NATO mellett, méghozzá nagyon hangosan.

De mindez végül is nem fog számítani, hiszen a kár már jóval azelőtt megtörténik, hogy a Kongresszus összeülne a kilépés megvitatására. A magyarázat az, hogy a NATO legfontosabb befolyási forrása nem jogi vagy intézményi, hanem pszichológiai: a NATO a kollektív védelem elvárását kelti bárkiben, aki a szövetség valamely tagját fenyegetné. Ha a Szovjetunió 1949 és 1989 között nem támadta meg Nyugat-Németországot, annak nem a német reakciótól való félelem volt az oka. Ha Oroszország az elmúlt 18 hónapban nem támadta meg Lengyelországot, a balti államokat vagy Romániát, az nem azért történt, mert Oroszország félt Lengyelországtól, a balti államoktól vagy Romániától. A Szovjetunió azért tartózkodott, és Oroszország továbbra is ugyanezt teszi, mert szilárdan bízott az amerikaiak elkötelezettségében, hogy megvédi ezeket az országokat.
Ez az elrettentő hatás nemcsak a NATO-szerződés lényegretörő dokumentumában gyökerezik, amelynek aláírói az 5. cikkben egyszerűen megállapodnak abban, hogy „az egy vagy több európai, illetve észak-amerikai ország elleni fegyveres támadást valamennyiük elleni támadásnak kell tekinteni”. Az elbátortalanítás a Kreml azon hitéből fakad, hogy az amerikaiak valóban hisznek a kollektív védelemben, hogy az amerikai hadsereg valóban felkészült a kollektív védelemre, hogy az amerikai elnök valóban elkötelezett a cselekvés mellett, ha a kollektív védelmet megkérdőjelezik.

Trump egyetlen beszéddel, egyetlen nyilatkozattal, akár egyetlen poszttal a Truth Social közösségi oldalon véget vethet ennek a hitnek, és már nem számít, hogy a kongresszus, a sajtó, a Republikánus Párt továbbra is a NATO-ból való kilépés jogszerűségén fog vitatkozni.

Ha egyszer a főparancsnok kijelentette, hogy „nem fogok egy szövetséges segítségére sietni, ha megtámadják”, miért kellene bárkinek is félnie a NATO-tól, függetlenül attól, hogy milyen kötelezettségek maradnak a papíron? És ha egyszer az oroszok és mindenki más már nem fél egy támadásra adott amerikai válaszlépéstől, akkor megsokszorozódik annak az esélye, hogy valóban támadásba lendülnek. Ha Önök számára egy ilyen forgatókönyv valószínűtlennek tűnik, akkor tévednek. Sokan nem voltak hajlandóak elhinni, hogy valaha is sor kerülhet egy teljes körű orosz invázióra Ukrajnában – egészen 2022 februárjáig.

Megkérdeztem több, a NATO-hoz mélyen kötődő embert, hogy mit gondolnak, mi történne Európával, Ukrajnával, sőt Tajvannal és Dél-Koreával is, ha Trump kijelentené, hogy nem hajlandó betartani az 5. cikkelyt, és mindannyian egyetértettek abban, hogy a kollektív védelembe vetett bizalom gyorsan elpárologna. Alexander Vershbow, az Egyesült Államok korábbi NATO-nagykövete és a NATO korábbi főtitkárhelyettese rámutatott, hogy Trump visszahívhatná az Egyesült Államok NATO-nagykövetét, eltilthatná az amerikai diplomatákat a találkozókról vagy blokkolhatná a brüsszeli NATO-központ finanszírozását, mindezt még azelőtt, hogy a törvényhozás bármit is tehetne ez ellen: „jogilag semmi sem akadályozná meg őt ebben”.

Az európai amerikai bázisok bezárása és több ezer katona áthelyezése nyilvánvalóan hosszabb időt venne igénybe, de a NATO összes politikai testületének egyik napról a másikra kellene változtatnia. James Goldgeier, az Amerikai Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora és több, a NATO-ról szóló könyv szerzője szerint az eredmény kaotikus lenne. „Nem lehet azt mondani, hogy oké, van más tervünk arra, hogyan kezeljük ezt a helyzetet” – mondta nekem. Nincs alternatív vezetésünk, nincs alternatív forrásunk a parancsnoki és irányítási rendszerekhez, nincs alternatív űrfegyverzetünk és még alternatív lőszerforrásunk sincs. Európa azonnal ki lenne téve egy esetleges orosz támadásnak, amire nincs felkészülve, és amire még hosszú évekig nem lenne képes felkészülni.

A NATO és az Európa biztonsága melletti amerikai elkötelezettség nélkül Ukrajna számára gyorsan elfogynának az erőforrások. Az a kilátásba került veszély, hogy Amerika kilép a NATO-ból, számos európai államot arra kényszerítene, hogy katonai erőforrásait otthon tartsa; elvégre hamarosan ők maguk is invázióval nézhetnek szembe. Az ukránok elég gyorsan kifogynának a lőszerből. Egész Ukrajna meghódítása – ami még mindig Putyin célja – ismét valós lehetőséggé válna. Az ukrán hadsereg logisztikai támogatása jelentősen megnehezülne, mivel az oroszok bombázhatnák a lengyelországi és romániai repülőtereket és más ellátóközpontokat.

Már nagyon közel kerültünk ehhez a helyzethez: legalább egy orosz rakéta véletlenül eltalálta Lengyelországot, és több orosz csapás érte az ukrán–román határt. A háború elején az oroszok szándékosan megtámadtak egy nyugat-ukrajnai támaszpontot, amely nagyon közel van a lengyel határhoz, és amelyről tudták, hogy ott külföldi katonákat képeznek ki. Ha az oroszok Lengyelországon belüli bázisokat is bombázni kezdenének, Ukrajna felfegyverzésének logisztikája egyenesen lehetetlenné válna.
Ez a változás azonnal visszahatna Európán túlra is. Amint Trump világossá tenné, hogy többé nem támogatja a NATO-t, Amerika összes többi szövetségét is veszélybe sodorná. Tajvan, Dél-Korea, Japán, sőt még Izrael is rájönne, hogy többé nem számíthatnak az automatikus amerikai támogatásra. A NATO vége talán nem érinti őket közvetlenül, de a NATO megszűnése azt jelezné a világnak, hogy az USA többé nem megbízható szövetséges.

Idővel az USA összes szövetségese elkezdene tétovázni. Sok európai ország megpróbálna kiegyezni Oroszországgal. Ahogy Kaine fogalmaz, sok ázsiai ország úgy számolna: „közelebb kell kerülnünk Kínához, már csak önvédelmi okokból is”.

Az invázió elkerülése érdekében a Kína vagy Oroszország körüli pragmatikus vezetők elkezdenék komolyabban venni a világ második és harmadik legnagyobb katonai hatalmának kereskedelmi és politikai követeléseit. Ugyanakkor számos Oroszország és Kína – vagy Irán, Venezuela vagy Kuba – által támogatott párt és államfő (akár hatalmon van, akár nincs) új, meggyőző érvvel fog rendelkezni az autokratikus módszerek és taktikák mellett: Amerikát, egy olyan országot, amelynek imázsát Trump és a trumpizmus már eddig is súlyosan megkínozta, úgy fogják látni, mint aki visszavonulót fújt volna.

Idővel az USA gazdasági befolyása is csökkenne. A kereskedelmi megállapodások és a pénzügyi megállapodások megváltoznának, ami ártana az amerikai cégeknek és végső soron az amerikai gazdaságnak. Ha Trumpot újraválasztják, az amerikaiak annyira belefeledkeznek majd saját intézményeik összeomlásának drámájába, hogy a legtöbben sokáig észre sem veszik majd a nemzetközi rend átalakulása okozta problémákat. Litvánia vagy Dél-Korea problémái távolinak, lényegtelennek fognak tűnni. Az amerikai befolyás vége valószínűleg viszonylag homályban fog kibontakozni. Mire az emberek rájönnek, hogy mennyi minden megváltozott, már túl késő lesz.

FORRÁS: G4Media, The Atlantic

(Nethuszár)