Október 6. egyértelmű üzenete: és MÉGIS élünk!

Őszintén remélem, nem ott kell kezdeni megemlékezőírásunkat, hogy elmondjuk: kik az aradi tizenhármak, miért és kik végezték őket, miért oyl’ szomorú emléknapja ez a mai a magyar történelemnek.

Ha mégis akad oly’ kedves olvasó, aki ezen ismertek hiányosságainak birtokában találtatik, akkor az kérem lapozza fel a Wikipédiát, a hozzá legközelebb eső magyar történelemkönyvet stb. Ez az írás most nem arról fog szólni, hogy ki, mit csinált, amiért Haynau kivégzendőinek listájára került.

Október 6. szinte azonnal

gyászos emléknappá vált a magyarok számára. Bár a forradalom és szabadságharc császári osztrák és cári orosz hadseregek általi leverése utáni években még tombolhatott a bécsi vérszomjas és kegyetlen Haynau, a borús idők sem tarthatnak örökké. Az elnyomás pedig nem tudta kitörölni a nép emlékezetéből a vártanúkat – 1849 után évről-évre hol virágok, hol faágak ácsolt keresztek jelentek meg a kivégzés helyszínén.

Barabás Béla jogász, egykori országgyűlési képviselő naplójából tudjuk, hogy édesapja lehetett az első megemlékező: egy kiszáradt eperfát és egy keresztet vitt a kivégzés helyszínére. Az eperfa tizenhárom ágára tizenhárom cédulát ragasztott, ezeken a tizenhárom vértanú neve szerepel – mi voltunk vagy ők-e a babonásak

1871-ben aztán

egy emlékkő került az eperfa helyére. Tíz évvel később, 1881-ben: obeliszk. Ezt követően már tíz év se kellett, egyúttal a bécsi elnyomás megszűnését jelezvén, 1890-ben felavatják a Szabadság-szobrot. Ami majdnem meghiúsult, hiszen a tervet jegyző és a szobor elkészítését vállaló Huszár Adolf elhunyt.

De ott volt nekünk az ifjú Zala György.

És végigvitte, elkészítette, kifaragta.

1890. október 6.: Aradon szobrot avatnak.
Szabadság-szobrot.

A megemlékezésen részt vesznek az egykori vértanúk leszármazottai – itt van Damjanich Jánosné? Schweidel tábornok lánya, Leiningen tábornok fia, Klapka György és…

És Kossuth Lajos!

Igen, a forralom vezére, ha nem is személyesen, de a korban kifejezetten modernek számító eszköz, a fonográf-henger révén „hazajön”.

Hallgasd meg Kossuth Lajost:

A torinói száműzetésben élő Kossuth szavait azonban az avatásra érkező tömeg – még – nem hallhatta. Politikai megfontolásokon túl, ennek technikai akadályai is voltak: egyszerűen nem tudták volna úgy lejátszani, hogy a téren levő összes ember hallja. Maga a tény, hogy Kossuth külön beszéddel készült erre a szoboravatásra, jól jelzi, hogy a nemzet lelkében milyen kiemelt helyet foglalt el a Szabadság-szobor avatása.

Fura így leírni, de a vértanúkra való gyászos megemlékezésből végül az újjászületés ünnepe lett. Olvassuk csak el az ország-Világ magyar lap 1890. október 11-i helyszíni riportját:

AZ ARADI VÉRTANÚK SZOBRA.

Íme, van még ünnep a világon! A magyarság martyriumában megdicsőült tizenhárom hősnek olyan impozáns, gyönyörű és megragadó szobrot emelt a honfi kegyelet, s október 6-án olyan határtalanul lélekemelő ünnepélylyel leplezték azt le: az egész országjelenlétében, hogy a legújabb kor történetében alig akadunk ilyen feledhetlen ünnepre. Az aradi tizenhárom vértanú szobrának érdekes és sokatmondó története van. Amint az ország vidékein kezdték megülni szabadon, nyíltan a márczius 15-ikének emlékét, akként támadt az országban emlékkő emlékkőre, melyek mindegyike egy-egy jelenetét örökíté meg a mi dicsőséges függetlenségi harczunk eposzának. Így jött reá Arad polgársága is arra a nagy és hazafiságát glorifikáló gondolatra, hogy a tizenhárom aradi vértanúnak szobrot emeljen.

Előbb lelkes ifjak, a kivégeztetési helyen – hol minden rögöt szentté avatott a vértanúk omló vére és haláltusája, – egyszerű obeliszket állítottak fel s csak azután jelent meg a felhívás a nemzethez, hogy adja össze filléreit a vértanúk szobrára. És összeadta a nemzet, sőt mi több: az ország egész lakossága, mert a gyüjtőíveken van román, szerb és tót aláírás is; van franczia, örmény és görög is. Az első felhívás 1867 júniusában ment szét, Atzél Péter elnök, a nemes és áldozatkész főúr szignálásával, 988 gyüjtőívben. Tíz év alatt 714 ív nem jött vissza.

Se nem írtak alá, se nem küldötték vissza az ívet, főleg a püspökök és a főurak. A püspökök közül a pánszláv Moyses István, majd Fogarassy Mihály és a görög-katholikus Gaganecz erdélyi püspök adakozott, más senki. A többi püspök és sok főúr nem látta «tapintatosnak» a vértanúk szobrára adakozni. A főispánok közül is csak a román származású Mán József küldött tíz forintot, a többi semmit. Mondhatni, hogy ebben az időben a kisbirtokosok, falusi papok, ügyvédek, orvosok, kereskedők, hivatalnokok, tanítók, iparosok és földmívesek vettek részt lélekkel az adakozásban.

Bámulatos rajongással gyűjtöttek a győriek, székesfehérváriak, kecskemétiek és mezőtúriak; a megyék közül Bács-Bodrogh áll legelöl: 3000 forinttal. A gyűjtés Atzél-féle korszaka 1876-ban zárult le 52,501 frt 63 krral.

Erre jött a dicsőséges befejezés: a Salacz-korszak, SalaczGyulának Aradváros mostani nagyérdemű polgármesterének (ki egyike volt a gyerekifjú honvédeknek) működése, ki aztán a gyűjtést 132,921 frt 17 krajczárra vitte fel. Érdekes felemlíteni, hogy a gyűjtés alatt Lázár Vilmosnak, az egyik vértanúnak özvegye, azt a három darab aranyat adta a szoborra, melyet férje neki kivégeztetése előtt adott. Az összegyűjtés adatai szerint, adakozásban első helyen áll Arad város és Arad megye, a költség ötödrészével járulván a szoborhoz. Utána Budapest főváros következik, Bács-Bodrogh, Bihar megyével stb. Legutolsó helyen áll Hunyad megye 22 forinttal. Hogy még egy kissé kibővítsem a statisztikát, ide írom, hogy nemzetiségi szempontból véve az adakozásokat, az oroszlánrész – igen természetesen – a tisztánmagyarnépre esik, mely többel mint felével járult a szoborköltségeihez; ezután jönnek a német magyar és a magyar-tót ajkú vidékek. Szinte jól esik tudnunk azt is, – mint Szöllösy Károly statisztikája említi, – hogy a magyar-román községek 8057 frt 57 krt áldoztak a vértanú szoborra, míg a szászok csak 280 frt 94 krt….

Tudva van, hogy az első szoborpályázaton Huszár Adolfot bízták meg a kivitellel, s a jeles szobrász halála után nagyobbára az ő ideái szerint alkotta meg aztán a zseniális fiatal szobrász, Zala György a mai ragyogó szépségű szobrot, mely ott pompázik a Szabadságtéren. Ez ma a legszebb, legmonumetálisabb szobra Magyarországnak. A szobor négy mellékalakjával (Ébredő szabadság, Áldozatkészség, Harczkészség, Haldokló harczos) mélyen megkapó benyomást tesz a szemlélőre. A gránit-oszlop tetején áll a Hungária-alak, drótvértes, fegyverzetes kosztümében, amint képünkön is kitűnik. A föalak és az Ébredő szabadsága színház épületének szabadságtéri frontjával áll szemben, míg a föalaktól jobbra áll a Harczkészség és balra az Áldozatkészség.

Az «Ébredő szabadság»-nak áll háttal a haldokló harczos. A szoborleleplezésnek, október hatodikán gyönyörű idő kedvezett. Az állványok minden zavar nélkül zsúfoltságig megteltek. Mise végeztével az összes küldöttségek elfoglalták helyeiket.

Az első sorban ültek: Damjanich Jánosné, Schweidel, Pöltenberg, Török tábornokok rokonai, továbbá Munkácsy Mihály és neje, Klapka tábornok, Pulszky Ferencz, Zala György, Salacz Gyula, Somló Sándor, Lukácsy Miklós stb. Egynegyed volt 11-re, midőn Salacz Gyula, Arad város polgármestere a szószékre lépett és meghatott hangon igen szép beszédet mondott. A beszédet, mely alatt a lepel lehullt a szoborról, zajosan megéljenezték.

A szobor általános bámulat tárgya volt.

A közönség viharos tapsban tört ki. Munkácsy és Pulszky élénk érdeklődéssel szemlélték azt meg.

Munkácsy megölelte Zalát, mondván, hogy lehet ennél nagyobb, drágább szobor, de kifejezőbb sehol sincs. Néhány percz múlva Somló Sándor lépett az emelvényre és elszavalta Palágyi Lajos pályanyertes költeményét. A díszmagyarba öltözött költőszínészben a szép vers, méltó előadóra talált s úgy a költeményt, mint a szavaiét zajosan megtapsolták. Közkívánatra az emelvényen a szerző, Palágyi Lajos is megjelent. Őt is zajosan megtapsolták. Ezután LukácsyMiklós, az aradi honvédegyletnek szintén díszmagyaros elnöke mondott nagyszabású emlékbeszédet. Lukácsy emlékbeszéde szintén zajos tapsban részesült.

A beszéd elhangzása után a még el nem helyezett koszorúkat tették le a talapzatra, mely a föld színétől 1 és fél méter magasságra el volt halmozva koszorúkkal. Végül az egyesült dalárdák a szózatot énekelték el s ezzel az impozáns ünnepély, minő kevés fordult még elő az országban, s a melyen körülbelül 30,000 ember vett részt, véget ért déli 11 és fél órakor.

(Ország-Világ, 1890.10.11)

Kossuth hangja később bejárta

az országot, egy forintos belépőért hallgathatták meg a megöregedett huszárok és utódaik a magyar nemzet vezérének szavait. S bizony, akadt, aki nem lévén járatos a modern technikákban, bizony azt hitte, hogy Kossuth Lajos hazajött.

Íme egy korabeli beszámoló:

Tyúk-pörkölt Kossuthnak. Tőrül metszett magyaros alak ment fel a napokban a szegedi városház lépcsőjén – mint a „B. Tagblatt“ írja, – kezében egy pár csapkodó tyúkot tartva. Hátra simitott hófehér hajával, melyet fésű tartott össze s magyaros subájával, kordován csizmájával feltűnést keltett még ott is, ahol pedig jobban hozzá vannak szokva a tőrül metszett alakok látásához. Egyik hivatalnok megszólította, hogy mi járatban van. Erre ő áhitatos szavakkal mondta el, hogy Kossuthnak hozott finoman kihizlalt két tyúkot. A dédunokája a minap lelkesedve ért haza a tanyára s eldicsekedte, hogy hallotta Kossuth hangját. Ő maga 42 esztendeje, hogy látta és hallotta Kossuthot s ha ott van a városházán, hát legalább kedveskedik egy pár remek tyúkkal. A hivatalnok felvilágosította, hogy Kossuth már nincs ott, elutazott (azaz, hogy az ő hangját megörökítő fonográffal már másutt jár a vállalkozó.) „Kár, kimondhatatlanul nagyon kár!” monda fejcsóválva a patriarcha s szomorúan csoszogott vissza a tanyára.

(Székely Nemzet, 1890. 11.25)

Aztán jött az impériumváltás, bedeszkázták a szobrot, majd 1925-ben elbontották és az aradi vár pincéjében hevert közel nyolcban évet. Nyolc évtizedet, nyolcszor tíz évet. Mondtam már? A tízéventiség valahogy körüllengi a Szabadság-szobrot.

Nos, ez október 6. üzenete: mégis élünk!

A hangsúly – jelen esetben – a „mégis” kifejezésen van!

Felcser V. Örs

Borítókép: A Szabadság-szobor avatása 1890. október 6-án, Arad főterén, kép forrása: Ország-Világ, 1890. október 11.

Jelen anyag megírásához az Arcanum szolgáltatásait is igénybe vettük.

(Nethuszár)