Szarajevói metál: Bruce Dickinson és minden idők legbátrabb koncertje

Szarajevó: a modern hadviselés történetének leghosszabb ostroma. 1425 napon át tartott (1992. április 5. – 1996. február 25. ), háromszor annyi ideig, mint Sztálingrádé, és több mint egy évvel hosszabb volt, mint Leningrádé – csakhogy érzékeltessük miről beszélünk.

Ide ment be, pontosabban mondva, ide csempészte be zenekarát Bruce Dickinson, hogy a kilátástalanságuk miatt fiatalságukat idejekorán elveszett bosnyák rockereknek némi reményt vigyen. Nem véletlen tehát, hogy ezt nevezik minden idők legbátrabb metál koncertjének – még akkor is, ha a U2 később, jóval a háború után fellépett Szarajevóban, és mindezt azóta is úgy tolja a médiában, mint az első szarajevói koncertet, amit egy nyugati zenekar adott. És ezt a bátor koncertet dolgozza fel a Scream for Me Sarajevo című dokumentumfilm.

Szarajevó ostroma

Egyike a balkáni háborúk legvéresebb, embertelenségében kiemelkedő eseményeinek, és a mezőny itt eléggé erős, gondoljunk csak a horvát Vukovárra, a bosnyák Srebnenicára, vagy a bosnyákokat szöges dróttal őrzött táborokba záró gettókra, amikor a második világháború után először a szerb hadsereg és az ő csetnik barátaik kopipésztelték ilyen élethűen az auschwitzi viszonyokat.

1992. április ötödikén indult a bosnyák háború szarajevói fejezete (bár a szerbek egy hónappal korábban már elfoglalták Banja Lukát) – a városban élő bosnyákok, horvátok és normális gondolkodású szerbek felvonulást tartottak, amelyben szorgalmazták a békés megoldásokat és a háború ellen emeltek szót. Szerb nacionalisták belelőttek a tömegbe, öt ember életét kioltva, ezzel kezdetét vette a város ostroma. A szerb hadsereg körülzárta Szarajevót, a bosnyák hadsereg nem volt elég erős, hogy áttörje az ostromgyűrűt, a horvátok pedig épp saját földjükön próbáltak ellenállni a szerb agressziónak. A helyi repülőtéren kialakítottak ugyan egy légi hidat, amin keresztül némi segélyszállítmány be tudott jutni a városba, később megépültek az alagutak is, amelyek a többi bosnyák területtel álltak kapcsolatban, ezeken keresztül lehetett a városba élelmet, és az alagutakon persze fegyvert bejuttatni a bosnyákok számára, azonban mindenki előtt világos, hogy így nem lehet eltartani a lakosságot.

A szerbek folyamatosan tűz alatt tartották a téli olimpiának egykor helyt adó várost, a háború végére gyakorlatilag nem volt olyan épület Szarajevóban, amelyet ne ért volna tüzérségi támadás. A bombázások és rakétatámadások mellett a mesterlövészek (sznájperek) munkássága volt az egyik legdurvább. A háztetőkről, emeleti ablakokból tüzelő szerb sznájperek lőttek mindenkire, civilekre, kisgyerekekre egyaránt. Többször is belelőttek a vízért sorban álló emberekbe, a külön aljasság az volt, hogy az első áldozatukat „csak” lábon lőtték, így a földön nyöszörgőhöz előbb-utóbb kifutott valamelyik ismerőse, rokona, hogy segítsen neki, aztán mindkettőt lelőtték. A sznájperek talán legdurvább gyilkossága, amikor egy kisgyermekével vízért igyekező anyát úgy lőttek hasba, hogy a golyó a hátán jött ki, megölve az anya mögé bújó gyereket is! (A gyilkosság helyszínén ma is áll egy emlékmű!)

A koncert

A koncert ötlete egy ENSZ katona agyából pattant ki – a hírek szerint először megkeresték a Metallicát, akik nemet mondtak, utána a Mötörheadet, akik először igen mondtak, majd pár nap múlva meggondolták magukat (gondolom Lemmy körbekérdezett, hogy where the fuck is Saraievo – áh, ott háború van?), majd Bruce Dickinsonhoz, az Iron Maiden egykori és jelenlegi frontemberéhez jutott el a kérés, aki akkoriban épp szólókarrierjével foglalatoskodott. A pletykák szerint ő is visszakérdezett, hogy oké, de ott most nincs valami háború, de igen – mondták neki, hogy Splitből berepülünk Szarajevóba, lenyomod a koncertet, repülővel vissza Splitbe, s kész vége, mehetsz haza. Amúgy ez is volt a terv. Aztán nem így alakultak a dolgokat.

Splitbe megérkezve kiderült, hogy nincs repülés Szarajevóba, a szerbek lőnek mindenre, ami mozog, repül stb, így koncert lefújva, ki se pakoljatok, repülhettek vissza, mondták Brucenak, és itt derült ki, hogy ennek a brit metálosnak talán csak a szíve nagyobb, mint a tökei. Az énekes ugyanis fogta magát, s leboltozta a segélyeket szállító kamionosokkal, hogy beviszik a zenekart a körülzárt városba, a hegyeken keresztül. Vettek egy láda sört, némi cuccot a koncertezéshez, hangszereket, és beültek a kamion rakterébe. Szétfagytak, szemtanúi voltak a hegyeken keresztül menekülő bosnyákok kálváriájának, de megérkeztek a városba.

Bruce Dickinson és bandája aztán végül fellépett egy helyi színházban – utolsó pillanatig kétséges volt, hogy sikerül-e a koncert, ugyanis azt áramszolgáltatás erősen akadozott abban az időben. Végül egy reflektorral megvilágított színpadra álltak fel, s mondanom sem kell, a bosnyák fiatalok megőrültek. A dokumentumfilmben szereplő egykori résztvevő arcán ma is könnyek csorognak, ahogy visszahallgatja az akkori felvételeket – és tudjuk, látjuk, hogy ez nem a dokumentarista műfajban szokásos megjátszott könnycsepp.

Bruce-ék később ellátogattak egy helyi árvaházba is, eltöltöttek néhány napot Szarajevóban, a zenekar tagjainak visszaemlékezései mai napig ütnek, különösen Alex Elena dobos ragadja meg mélyen, hogy mit is jelentett neki az a koncert: voltak sikerei utána is, játszott nagyszínpadokon több ezer ember előtt, de soha, semmi nem adott neki olyan érzelmi töltetet, mint a szarajevói koncert.

Ezt egyáltalán nem vonom kétségbe.

A Scream for Me Sarajevo filmet le tudjátok tölteni a népszerű megosztóoldalakról (nem a YT-ra gondolok!), angol feliratot találtok hozzá az Open Subtitles-en. Nem háborús dokumentumfilm, de többet mond el a véres balkáni eseményekről, és az ottani emberek akkori életéről, mint sok hasonló témájú, tízszeres költségvetésből készült agyondíjazott valami. Érdekességképp egy párbeszédet idézek, így a cikk végére. Tudván, hogy alig-alig van áram a városban, és látván az elektromos gitárokat a srácoknál, akik zenekart alapítottak, megkérdezi Bruce: hogy tudtok próbálni, hogy tudtok gitározni, ha nincs áram?

A válasz mindent visz: „a lelkünkkel!”

(Nethuszár)