Babona 7 – Vérözön (első rész)

Az ember alapvetően gyűjtögető fajta. Élete során számos dolgot felhamoz, ami hasznosnak, avagy haszontalannak tűnhet. Leginkább az olyan tárgyakat kedveli, amelyeket más portékára válthat be a szükség óráján. Az arany és ezüst hajszolása beleivódott a génjeinkbe, azonban a van valami, ami többet ér Krőzus összes kincsénél is: az emberi vér. Táplálja a szervezetet, élettel tölti fel a sejteket. Az vesztesége nagy traumával szokott járni. A mágia világa kiemelt figyelmet szentelt az emberi vérnek, hiszen javarészt ebből merített erőt és hatalmat, ez volt az, ami őt is életben tartotta.

Az SZÉK erődjének tanácstermében erős hangzavar és kaotikus állapotok uralkodtak. Az elől járók és főpapok egymás szavába vágva érveltek elképzeléseik mellett, de nem igazán sikerült dűlőre jutni.

A folyosón egy fiatal legény álldogált hol az egyik lábán, hol a másikat terhelve. Csak nézett kifele az ablakon, tekintetével szemlélte az erőd udvarán gyakorlatozókat, áthaladó cselédeket, tekercseket hordozó csuhás szerzeteseket. Már hosszú ideje várakozott. Nem ő kérte a találkozót, őt hívták…Mégpedig sürgősséggel. Időnként megigazította az övében pihenő rövidkardot, a vállát nyomó számszeríj már érkezésekor megpihent a padlózaton. Az ifjú harcos középmagas termetű, erős izomzatú, borostás alak volt. Hollófekete haja pimaszul lógott a szemébe, amelyben már nyoma sem volt a fiatalkori rögeszméknek, de ott égett benne az elszántság és a kiolthatatlannak tűz.

A tanácsterem ajtaja egyszeribe kinyílt, a főpapok hevesen gesztikulálva léptek ki rajta és indult ki-ki a maga dolgára. Legvégül egy pöttöm alak igyekezett ki az ajtón, amolyan írnok féle, hóna alatt tekercset szorított, az ülés jegyzőkönyvét. Maga után behúzta a nehéz tölgyfaajtót, majd egyenesen az ifjúhoz ment…

• Örülök, hogy eljöttél Mongomer…A főparancsnoknak óránként őszül meg egy hajszála ettől a tanácskozástól…Már egy hete tanácskoznak, de nem sikerült döntést hozni. A helyzetet viszont kezelni kell…

A némán figyelő Mongomert ekkor karon ragadta és elkezdte vezetni a folyosón, egészen a végéig.

• Gyere – mondta a kisember, azzal bevezette a fiút egy ajtón. – Ez az én szobám, innen nyílik egy rejteklépcső, ami levezet az alagsorba. Naponta járnak itt fejvadászok, fölvenni a pénzüket, viszont nem szabad lássanak téged, hogy a főparancsnokkal mutatkozol. A SZÉK szabályai szerint a csapatok csak akkor mozdulhatnak, ha a tanács döntést hozott. Az idő viszont telik, és a probléma csak nagyobb lesz. De majd elmondja neked Honorius a részleteket.

Mongomer válaszolt volna, de ideje sem maradt. Az írnok meghúzott a kandalló egyik felén egy öreg gyertyatartót, és egy keskeny rejtekajtó nyílt ki a falból. Amolyan kisembernek való, mint amilyen az írnok is volt.

Az ajtó mögött egy ugyanolyan alulméretezett csigalépcső vezetett le.

-Kövess – mondotta, azzal elindult lefele. Mongomerből már erősen kikivánkoztak a kérdések, de minden figyelmét lekötötte, hogy ne essen el a miniatűr lépcsőkön. Végül leértek az alagsorba, ahol egy szintén pici ajtó mutatta a kijáratot.

– Hol vagyunk? – szólalt meg végre Mongomer…Bár ha rangsorolni kellett volna a kérdések sokaságát, akkor ez még az első százban se lett volna benne, viszont adta magát.

– A nyugati szárny alatt van a régi fegyverraktár, amit manapság csak raktárnak használnak, de inkább a lomtár a legmegfelelőbb kifejezés. Holdjárásokig nem jár erre senki, akkor is csak be-be dobnak régi vackokat, elkopott tekercseket, javíthatatlan fegyvereket és miegymást. Kialakítottam az egyik kamrában egy kis vendégszobát, a nem hivatalos látogatóinknak, hogy ne legyenek annyira szem előtt.

A folyosót belengte az állott szag, az apró alagsori ablakon keresztül alig szűrődött be valami kevés fény. A kisember elindult egy irányba, Mongomer némán baktatott a nyomában. Kanyar, kanyart követett, előszőr jobbra tértek, majd balra, majd ismét jobbra, már követni se lehetett, végül megálltak egy ósdi ajtó előtt.

-Itt is volnánk…-mondta az írnok, nyakából egy rozsdás kulcsot halászott elő, azt betette a szintén szebb napokat is megélt zárba, majd elfordította, a kilincset lenyomta, ugyanazzal a lendulettel be is lépett az ajtón.

Mongomer nagyon meglepődött…A szoba nem volt tágas, de nyoma sem volt az alagsori kosznak. Masszív ágy feküdt az egyik felében, rajta frissen mosott és szárított ágynemű, éjszakai köntös. Az ágy mellett asztal és szék. A szoba másik végében kandalló, benne lobogó tűz. Kérdően nézett rá a kísérőjére, aki kedélyesen folytatta…

-Helyezd magad kényelembe és várd meg Honorius főparancsnokot, addig hozatok ételt és italt az egyik bizalmas cseléddel…

Mongomer csak biccenteni tudott, mire szólt volna már be is csukódott az ajtó és egyedül maradt a családias szobában.

Gondoltai cikáztak. Nagy utat tett meg Honorius főparancsnok kérésére. Gyerekként ő képezte ki a gonosz levadászására. Mikor megérte a 18. Aratást úgy döntött, hogy beáll fejvadásznak és zsoldért fog megbízásokat teljesíteni. Azóta nem járt itt. El is telt vagy 8 aratás, mikor úgy döntött, hogy nem lesz segéd a rend berkein belül, hanem inkább szerencsét próbál a nagyvilágban.

Nyílt az ajtó…Ösztönösen kapott a kardjához, de csak a cseléd hozta be az ennivalót. Szótlanul meghajolt és távozott. Mongomer éhsége nagyobb volt most, mint az őt furdaló kiváncsiság, ezért neki is látott az elemózsiának, a kancsóban pihenő borral meg öntözte. Eltelt már pár holdjárás mióta ilyen jót evett és ilyen kényelmes szállása volt, ezért próbálta élvezni a pillanatot. Az utóbbi holdjárások nem sok szerencsét és megbízatást hoztak neki. Legtöbbször kisebb-nagyobb nézeteltéréseket kellett rendezzen aprópénzért, ami csak pár napra volt elegendő. Legutoljára egy öreg kártyavető szerecsen nőt kellett volna megölnie, mert a falusiak haragudtak rá, mivel úgy gondolták becsapta őket. Amaz viszont jobban értett az üzlethez, mint a mágiához. Megduplázta Mongomer zsoldját, majd kereket oldott. A falusiak meg fizettek a vadászatért. A háromszoros pénz elég volt arra, hogy meghúzza magát egy lerobbant fogadóban, ahol enni is kapott. Itt érte utol a futár, aki Honorius levelét hozta, amiben a következő sorok álltak:

,,A folyók, amelyek szétváltak, most újra egybe kell fussanak. Sötét dolgok vannak készülőben, Mongomer…Mihamarabb kelj útra és keress fel a SZÉK központi várában. A veszély valóságos és közeledik. A részletekről majd személyesen. Nem szeretném, hogy illetéktelenek kezébe jusson, utad legyen gyors és rejtett. Ezt a tekercset dobd a tűzre” – Honorius

Tele hassal jobban tudott már a levél tartalmán morfondírozni, azonban sok ideje már nem maradt. Nyílt az ajtó. Belépett rajta egy öreg, de még jó erőben levő harcos talpig nehéz páncélban. Hosszú fehér haja és fehér szakálla tiszteletet parancsolt, magas termete és szúros szeme csak nyomatékosította az előzőt.

Mongomer úgy érezte, mintha apjához térne haza, felugrott az asztaltól és megölelte a főparancsnokot.

-Örülök, hogy látlak barátom.

-Én is örülök neked, Mongomer. Köszönöm, hogy rögvest útra keltél és eljöttél hozzám. Biztosan lenne mesélni valód az elmúlt nyolc aratásról, viszont ezt kénytelenek leszünk későbbre halasztani. Az ok amiért ide kérettelek eléggé hátborzongató.

-Segítek, amiben tudok barátom. Kérlek folytasd…

-Valami történt az elmúlt holdjárások alatt. A gonosz ellen vívott harcunk már nagyon régóta tart, hol ők álltak jobban, hol mi szorítottuk vissza a természetfölöttit. Egy véget nem érő körforgás volt ez. Generációk és nemzedékek éltek és haltak ezalatt. De most valami megváltozott. A szélrózsa minden irányából jelentenek eseteket…Ami közös bennük, hogy az áldozat mivolta legyen ember vagy állat, hiányzik a vére az utolsó cseppig. Nyomok nincsenek. Nem tudjuk mi áll ennek a hátterében. A környező falvakba folyamatos őrséget küldtünk, de ők sem jutottak előbbre. Az áldozatok meg szaporodnak. Hol egy cselédlány, hol egy tehén, hol egy játszadozó kisgyerek. Az ellenség megfoghatatlan és ravasz. Mivel mindenhonnan jönnek jelentések, ezért úgy hiszem valami nagyobb dologról lehet szó. Ezt a legfőbb tanács elé is bevittem, de nem tudnak dűlőre jutni a kérdésben. Ameddig nem születik döntést, csak járőröket küldhetek ki, komolyabb csapatösszevonások és műveletekhez már szükség van a tanács pecsétjével ellátott rendeletre. Úgy érzem, ha várunk és nem teszünk semmit, nagyobb borzalom fog következni.

-Soha nem hallottam még ilyen jellegű támadásokról, főleg ekkora területi kiterjesztésben. Biztosan nem egy új gonosz létformáról van szó, hanem többről. Hogyan segíthetek neked?

– Aludj pár órát. Az éj leple alatt ülj lóra és utazz el a hegyen túli Paxium falucskába. Csak egyetlen hegyiút vezet oda, más kijárata nincs. Mikor onnan is jelentettek eseteket, tudtam, hogy eljött a pillanat, amikor megtudhatjuk mivel állunk szemben. Az őrjáratok segítségéve lezártam az utat, tehát menekvés nincs onnan. A faluba nem küldtem őrjáratot, mert ez a valami vagy valaki rejtőzködik és nagyon óvatos. Ha meglát csapatokat masírozni, akkor megtalálja a módját a köddé válásnak. Itt jössz a történetbe te, barátom. Utazz el a faluba, keresd meg Villus szerzetest. Szegről-végről rokon vagyok vele. A pecsétemmel ellátott utazó levél elég bizonyíték lesz neki arra, hogy szállást adjon neked és a segítségedre legyen miközben kideríted, hogy mi is áll a rejtélyes halálesetek mögött. Ne feledd, az elsődleges a felderítés és megfigyelés. Harc csak a végső esetben.

– Az istállóban megetetve és felnyergelve vár a lovad. Jó szerencsét és térj vissza mihamarabb, barátom.

Azzal főparancsnok távozott és magára hagyta Mongomert. Amaz az út fáradalmaitól kimerülve elnyúlt az ágyon és azon nyomban el is aludt.

A Hold már magasan járt, mire Mongomer felébredt. Kipihent testel és tiszta fejjel sokkal egyszerűbb volt egymás mellé rakni a gondolatokat…Fülében csengtek még Honorius szavai és utasításai. A pecséttel ellátott levelet, ami még az asztalon hevert elsüllyesztette ócska köpenyébe, azzal kisurrant az ajtón. Bár nem kérdezte meg, hogy hol a kijárat, a huzat mutatta az utat neki a szabadba. Hamarosan már az erőd udvarán állt. Fülelni kezdett. Az udvart a holdfény megvilágította, azon kívül csak az őrség által rakott tűz pislákolt. A távolban prüszkölő lovak zaját vélte felfedezni, ezért nyomban elindult a zaj forrása fele, át az erőd udvarán, a raktárépületek mellett, ameddig meg nem pillantotta az istálót. Az istáló előtt a lovászfiúk sütögették a szalonnát és hozzá szerény minőségű bort kortyoltak. Mongomer közeledtével mindnyájan felkapták a fejüket…Amaz előhúzta köpenye alól a Honoriustól kapott levelet és magasba tartotta. A tűz fénye megvilágította a díszes pecsétet. Az egyik lovászfiú nyomban felállt és intette, hogy kövesse. Az istáló mögött állt kikötve és felnyergelve Mongomer lova, erőtől duzzadva és kipihenten.

Eloldozta, hátára pattant és zabláját megrántva elindult a várkapú fele. Ott ismét magasra tartotta pecséttel ellátott tekercset, válaszként egy hang rikkantott: – kaput nyiss. A robosztus rácsok felemelkedtek, Mongomer meg kilovagolt a kapun és ráfordult az útra, ami Paxiumba vezetett.

Gyerekkori emlékei között ott volt, mikor járt ő Paxiumban. A kis falu tényleg a hegyek ölelésében terült el és csak egy rossz állapotban levő út vezetett oda. Nem is nagyon volt mozgás rajta. Néhanapján egy-egy kereskedő, ha odatévedt, jó szívvel fogadták, de a faluból nem nagyon jártak ki az emberek. A javarészt pásztorkodásból és erdei gyümölcsök, gombák meg gyógyfüvek gyűjtéséből élő zárt közösségnek nem voltak nagy igényei, ezért bőven beérték az önmaguk által termelt javakkal. Miközben gyerekkori emlékei között kutatott, rájött, hogy már órák óta úton van és hamarosan eléri a falucska határát.

Tűz jelezte az őrjáratot, amelyik lezárta az egyetlen be és kijáratot, ami a falura nyílik. Ahogy közeledett, leszállt a lóról és gyalogosan vonult, jelezve baráti szándékát.

• Jó szerencsét az uraknak, köszöntötte az őrjárat katonáit
• A szerencse forgandó, a SZÉK örök – fogadták a köszönését
• Honorius parancsnok nevében jöttem, hogy megbízatást teljesítsek

Megszólalt az egyik szakállas őr:

• Igen, tudtuk, hogy jönni fog valaki, de jobb lesz ha meggondolod magad. Napjárások óta figyeljük az utat és a falut…de én mondom, valami szörnyűség lakozik amott. Valami, ami nem emberi és gonoszabb mindennél, amivel eddig találkoztunk vagy akár a tekercsekben olvastunk
• Ezért küldött a parancsnok engem…
• Legyen könnyű neked a föld, barátom…Azzal odébb álltak és elengedték Mongomert

Mongomer nem ült vissza a lóra, inkább csendben közeledett a falu fele. A Hold lemenőben volt, az égalja pedig kezdett világosodni, mikor elérte a falucskát. A házak össze-vissza voltak építve, ahogyan a terepviszonyok engedték, a kis udvarokon birkák bégettek, szárnyasok reggeli mozgását vélte felfedezni. A harmadik ház udvarán egy tenyeres-talpas, fiatal menyecske éppen dagasztotta a kenyérnek valót. Arra vette az irányt, majd megszólította.

• Jó szerencsét, Villus szerzetest keresném, ha útba igazítana

A menyecske felemelte a fejét, arcára kiűlt a rémület…Kicsit tétovázott, majd mégis odajött a faragott kapuhoz és suttogva megszólalt.

• Meneküljön fiatalúr, ameddig megteheti…Villus volt az egyetlen ember a faluban, aki szembe mert szállni a fajzattal. Tegnap temettük. Falfehér volt a teste és egy csepp vér nem sok, annyi sem volt benne. Ha Villust elragadta, akkor maga sem fog tudni megmenekülni…
• Azért én mégis megpróbálnám…Szedte össze magát Mongomer. Mondja csak, merre találom a házát?

A menyecske a távolba mutatott, ott is az erdő alá, ahol egy fából készült, templomszerű építmény volt…Majd szó nélkül megfordult és berohant a házba.

Mongomer lóra ült és azt megbíztatva elindult a kiszemelt épület irányába. Amint végiment a falun látta, hogy egyre-másra csattannak be az ajtók, zsalugáterek. Az emberek bemenekültek a házakba. Szinte tappíntani lehetett a félelmet, ami belengte az egész környéket.

A fatemplom romos állapotban volt…Látszott, hogy lakója már beleunt a folyamatos tatarozásba és csak éldegélt benne. A nyitott ajtót belépett és szemügyre vette a dolgokat. Semmi olyant nem vélt a szeme felfedezni, ami ne lenne hétköznapi, viszont mikor bennebb lépett, motoszkálást vélt felfedezni a másik helységből, ahová egyetlen ajtó nyílott. Kardját kirántotta, azt előre szegezve megindult a zaj irányába…Szíve a torkában dobogott, lélekben készen állt bármire. Az ajtót erőteljesen rúgta be, kardjával szúrni készült, amikoris a megdöbbenéstől lefagyott…

Az ajtó mögött egy öreg, sebhelyes arcú, fogatlan nőt talált, aki mohón ivott valamit egy fából készült cserépből.

• Ki vagy te és mit keresel Villus házában? Válaszolj vagy itt nyomban kardélre hánylak…

Az öregasszony felnézett, de nem hagyta abba az ivást, csak miután az edény tartalma elfogyott. Azt nyugodtan letette és rekedt hangon megszólalt.

• Legalább nem fog gyötörni többet az éhség, szóval csak rajta…

Mongomer leeresztette a kardját és visszadugta az övébe. A vén koldus csak enni lopózott be és nem tartozik semmilyen természetfölötti lényhez.

• Takarodjon innét, ameddig jó kedvembe vagyok, tolvaj…
• Tolvaj, tolvaj…Mindenki ezt mondja, meg éhenkórász, fogatlan bába, korcs, ágrólszakadt…Hosszú a sor, amennyi átkot szórnak rám nap, mint nap. Hozzászoktam. Villus volt az egyetlen ember a faluban, aki nem vetett meg engem és néha ennem adott. Ő meghalt, nekem meg nincs mit megennem. Csak azért jöttem be, mert Villus is úgy akarná, hogy ne halljak éhen. – mondta az öregasszony, majd görcsösen röhögött egyet

Mongomer először dühös volt, majd szánta, most azonban elkezdte furdalni a kíváncsiság, ezért megkérdezte.

• Mit tudsz a haláláról?
• A jó kérdés az lenne, hogy mit nem tudok…A közelben tanyázom…Bár jelentéktelen és hasznavehetetlen vagyok, viszont látok és a füleim élesek, akár fűben lapuló nyúlnak…

A halálesetek, a vér nélküli áldozatok…Pár holdjárás óta kezdődött. Először egy kakas, majd egy juh, egy gyermek, aztán sorra az óvatlan emberek. Mindenki fél és retteg, rajtam kívül. Én még a lénynek sem kellek.

• Miféle lénynek?
• Fogalmam sincs
• Az előbb, még tudtál mindent…Nem csak tolvaj, de hazug is vagy.
• A hallásomat emeltem ki, ami viszont tény…Miközben hallgattam Villus haláltusáját, minden porcikám remegett. A közelben aludtam éppen. Villus a fejébe vette, hogy leszámol a lénnyel, ezért egy kecskegidát kötözött ki nem messze innét, majd lesben állt, hogy végezzen azzal a valamivel. De ez a dolog intelligens és ravasz. Úgy ölte meg Villust, hogy szegény még a számszeríját sem tudta elsütni…
• Akkor az a valami még mindig a környéken van?
• Úgy hiszem, hogy igen…De én a helyedbe nem kísérteném a sorsot…Megfordulnék és hanyat-homlok menekülnék.
• Eleget segítettél…Egyél még, amennyi jól esik. Hamarosan úgy is széthordanak mindent a falusiak.

Azzal sarkon fordult Mongomer és kiment a templom elé. A terve, hogy csapdát állít annak a valaminek dugába dőlt, hiszen Villus is pont ezt próbálta és belehalt. Elindult vissza a faluba a keskeny ösvényen, ami felvitt a fatemplomhoz.

Alighogy beért, az első háznál meglátott egy gazdát, amint éppen birkáit tereli ki az akolból. Amaz felpillantott rá, de szemébe nem ült ki félelem, tette tovább a dolgát.

• Jó szerencsét, próbálta köszönteni Mongomer

Meglepetésére fogadta válaszát a gazda

• Jó szerencsét fiatalúr…azzal hajtotta is kifele a nyájat a hátsó kapun a rétre, ahol a keskeny ösvény vezetett fel a templomhoz.
• Várjon egy kicsit, beszédem van magával – loholt a nyomában Mongomer, de az csak ügyet sem vetve folytatta a munkát
• Ugyan biza mit akar mondani? Hogy sötét erők vannak a vidéken? Hogy veszélyes? Ezek mind olyan jelenségek, amiket már tudok magamtól is.

Mongomer kissé zavarba jött, hiszen pont ezeket a dolgokat akarta mondani, végül csak megemberelte magát és megszólalt…

• Segítsen nekem

A gazda ekkor megállt és Mongomer fele fordult…Arcán megjelent a kíváncsiság és várta a folytatást.

• Szemmel láthatóan maga nem fél…A félelem megbénítja az egész falut. Ekképpen nem is tud felül kerekedni ezen a jelenségen. Maga vesztett jószágot az elmúlt időszakban?
• Persze, hogy vesztettem…Nem is egyet. De nem próbáltam utána járni. Ezért vagyok még életben. S ezen nem nagyon szeretnék változtatni a közel jövőben, ha nem haragszik meg a fiatalúr.
• Mikor történtek a támadások?
• Leginkább az éjszaka leple alatt. A lény, ami támad csak szükség esetén támad emberre. A célja a vér összegyűjtése, mondom én. Persze ha ember az áldozat, akkor nincs menekvés, de nem hasonlít egyetlen vadállatra sem. Csakis magányosan bóklászó embereket öl, akik csoportban mennek, azok biztonságban vannak.

Mongomer fejébe bevillantak Honorius szavai:,, elsődleges a felderítés, megfigyelés és csak végső esetben a harc…Támadt is egy gyors ötlete

• Ha úgy is mindegy és ügyet sem vet a jelenségre, megengedi, hogy az éjszakát a jószág mellett töltsem?
• Ha ennyire megunta az életét, akkor csak rajta…Csináljon, amit akar, de engem ne keverjen bele. Ott van az a szénaboglya az udvaron. Annak tövében megvárhatja az estés. Az asszony ad magának ételt és italt. Egyen jól, hiszen ez lesz talán az utolsó lakomája

Mongomer biccentett, majd visszament a gazda portájára…Nem nagyon gondolt az evés-ivásra, gondolatai a közelgő események körül forogtak. A jelenség, amivel szemben áll ismeretlen és kiszámíthatatlan. A gondolatai egyre mélyebbek lettek…ameddig csak el nem nyomta az álom. Arra ébredt, hogy a gazda szólítja…

-Fiatalúr, eljött az este. Jómagunk nyugovóra térünk és bezárjuk az ajtót. Tegyen, amit csak jónak lát. Ha nem éri meg a reggelt, akkor nekem adja a lovát?

– Hát persze, jött a tétova válasz.

Azzal a gazda betért a házba, őt követte a felesége. Hallani lehetett, amint kattan a zár és húzódik a retesz. Mongomer belekémlelt a lenyugvó nap utolsó sugaraiba, majd a ház melletti almafához kikötött lóhoz sétált, leoldott a számszeríjat. Megpaskolta a jószág hátát és elindult hátra az akolba.

A birkák nyugtalanok voltak, folyamatos bégetés betöltötte az esti csendet. Akárhogyan is szemlélte, a szűk akolban nem volt elég hely elrejtőzni.

Szemlélte a jószágot, egy kisebb kecskebakot is felfedezett közöttük. Hirtelen ötlettől vezérelve szarvánál ragadta és kivitte az akol mellé, ott egy korhadt fa törzséhez kötözte. Visszasietett az almafához és felkapott néhány ütődött gyümölcsöt, azt odavitte a kecskének, hogy nyugton maradjon. Jómaga meg bebújt a szénaboglyába, ahol a nappalt töltötte. Maga mellé vette számszeríját, hol befészkelődött a boglya közepébe, csak egy kicsiny rést hagyott, amin leskelődhet, azt is félig eltakarta szénaszálakkal.

Már teljesen besötétedett, mire kényelembe helyezte magát. A Hold kegyes volt, bevilágította a tájat, jól lehetett látni a kikötött kecskét, aki jóllakva éppen pihenőjét kezdte meg. Mongomer elvesztette az időérzékét. Csak teltek a percek, aztán az órák. Már lassan őt is kezdte elnyomni az álom, amikor a hátsó kapun, ami a rétre nyílt reccsenést hallott. Szíve a torkában dobogott, érezte, amint testét elönti a vágy, hogy azon nyomban támadjon, de vissza kellett magát fognia.

Tompa puffanást hallott, ebből következtetett arra, hogy a valami bent van az udvarban. A beszűkült látószöge miatt nem láthatta, de minden porcikájában érezte, hogy közeledik a kecskéhez. Beleborzongott, mikor a lény besétált a látószögébe. A holdfény teljesen megvilágította, de bár inkább ne tette volna. Alacsony termetű, emberszerű valami, hosszú hajjal, ujjai helyén karomszerű kinövések, görbe lábak, ehhez tartozó megereszkedett tartás és járás. Mintha egy nagy pókot kereszteztek volna egy emberrel. A hosszú haj eltakarta az arcát, de a hold fényénél látni lehetett, amint kivillannak borotva éles, agyarszerű szemfogai.

-Le kellene lőni – gondolta Mongomer, minden izma égett a vágytól, hogy megölje a bestiát, de valamiért mégis mozdulatlan és nesztelen maradt.

A lény elkezdett közel araszolni az egyre nyugtalanabb kecskéhez…Közben hörgő hang hagyta el a száját, amint görbe lábaival mind közelebb és közelebb került a prédához. Megállt, leült a földre, akár egy macska. Arcát fölfele tartva beleszagolt a levegőbe. A hátra hulló haja rálátást biztosított förtelmes arcára. Ráncos, sötét bőr, szemei kicsit és eszelősen csillogtak….Szája széle teljesen fekete, talán az alvadt vértől és igen…amit eddig is felfedezni vélt. Két borotvaéles agyar a szemfogak meghosszabbításában.

A lény percekig szaglászta a levegőt…talán ez volt az elsődleges érzékszerve, amire támaszkodott. Aztán egyszerébe meglapult és felhördült…Golyószerű fejét eszelősen forgatni kezdte az udvaron, tekintete megállt ott, ahol Mongomer lova volt kikötve.

Mongomer tisztában volt, hogy a lény érzi az ő jelenlétét, csak a forrást nem tudja beazonosítani. Támadni vagy várni? Ez itt a kérdés…

A lény viszonylag sokáig figyelt…De mivel semmi nem mozdult, újra a kecske került a középpontba.

Már zavaró volt a mozdulatlanság, ám ekkor a görbe lábak elrugaszkodtak a talajtól. Majd öt métert ugrott játszi könnyedséggel egyenesen a kecskéhez, karomszerű kezeit belemártotta a kecskébe és úgy kapta fel a magasba, mintha csak egy kavics lenne. A kecske izmai összerándultak és görcsszerű rángatózás lett úrrá a testén. A lény egy pillanatig bámulta, majd egyszeribe szájához húzta a nyakát és belemélyesztette az agyarait. Szinte hallani lehetett, ahogy a kecske vérét szivattyúként csapolja le…A borzalmat a zajtalan művelet tette még iszonyatosabbá. Tompa puffanás jelezte, hogy végzett áldozatával. Megrázta vértől csatakos arcát, majd araszolni kezdett a hátsó kapu fele, ahonnan érkezett, ki Mongomer látószögéből.

Mongomer félt…talán olyannyira, mint az első vadászatán Honoriussal. Nyilvánvalóan a lény sokkal erősebb, mint egy ember, gyorsabb, mint egy ember és jobbak az érzékszervei, mint egy embernek…

Reccsenés jelezte, hogy a lény elhagyta a portát…Mongomer még sokáig várt, aztán előmerészkedett a rejtekéből. Az élettelen kecskét átlépve, odament a hátsó kapuhoz. Azon a karomnyomok jelezték, ahol bemászott a bestia és azt is, ahol távozott a rét irányába…

A fűben látszott a nyoma, ahogyan alacsony termete és rendellenes járása letarolta a zöldet. Bár tudta Mongomer, hogy elvégezte a feladatát, az ösztönei felülkerekedtek. A lény alacsony és csámpás járású. Letarolja maga után a legelőt…Nem hasonlít a nyoma semmilyen állatéhoz. Mivel táplálkozik, ezért valamikor aludnia is kell…Követni fogom a nyomokat és álmában fogom megölni.

Mongomer teste zihált a látottaktól. Hagyott magának egy jó órát a megnyugvásra, meg arra, hogy a lény kellő távolságba kerüljön. Lovát eloldozta, hátára visszakötötte a számszeríjat, majd elkezdte vezetni arra, amerre a szörnyeteg távozott. Kinyitotta a kaput és kiment rajta…

A holdfény bevilágította az egész domboldalt…Látszott, hogy a lény milyen sávban haladt fel a domboldalon, a fatemplomot kikerülte, majd bevetette magát az erdőbe.

Mongomer hezitált kicsit. Ha meghal, akkor hasztalan volt a küldetés és cserben hagyja Honoriust.

Megfordult, visszament az udvarba és elkezdte verni a gazda ajtaját…

Az álmosan kiszólt

• Ki az és mit akar ebben az órában?
• Én vagyok az…Kell még a lovam?

Erre a szóra kattant a zár, húzódott a retesz, majd nyílt az ajtó…

• Persze, hogy kell…mormolta a gazda. Egy ilyen jószág nagy érték mindenkor.
• Akkor adjon tintát – a gazda sietve kotorászott a sötétben, majd egy üvegcsével tért vissza…

Mongomer a holdfényben keresett egy tollat az udvaron, zsebkésével gyorsan megmetszette, előkotorta Honorius pecsétjével ellátott levelet, annak a hátára kezdett körmölni:

,,Kedves barátom. Megtaláltam a lényt, ami a pusztításért felelős. Erősebb, gyorsabb és ügyesebb az embernél, de óvatos és félénk is. Rendeld el, hogy a vidék minden falujában csakis hármasával közlekedjenek az emberek. A lény nem támad csoportokra, mert a teste törékeny és sebezhető. Ha nem követem a nyomait, talán végleg elveszítem…Az út maradjon lezárva a visszatértemig. Ha három napjárás múlva nem térnék vissza, azt jelenti meghaltam. A nagy könyvbe úgy jegyezzétek fel a bestiát, hogy ,,vérszopó” … Találkozunk még barátom…ha nem itt, akkor a másvilágon”

A levelet átnyújtotta a gazdának, majd a következő utasítást intézte hozzá.

Vigye ezt a levelet a SZÉK központi erődjébe…Egyenesen Honorius parancsnoknak adja oda. A pecsét rajta mentesíti mindenféle ellenőrzés és vesztegzár alól. Ha átadta a levelet, akkor fizetség gyanánt megtarthatja a lovamat.

A gazda bólogatott, jelezve, hogy megértette…

Mongomer sarkon fordult, leoldotta fegyvereit és bőrből készült batyuját a lóról, majd távozott a hátsó kapun és elindult a lény nyomába…

Folyatása következik…

Dantés

(Nethuszár)

Nethuszár