Babona 8. rész: Vérözön (folytatás)

Mikor egy vadász egyedül veti be magát a sűrűbe, tudatában kell lennie, hogy talán ez volt az utolsó nap az életében. Ki követ kit? Ki vadász kire? Olyan kérdések, amelyek csak a kaland végén kerülnek megválaszolásra, viszont abban a pillanatban erre senki sem gondol, csak halad előre a sűrűbe…fától-fáig, bokortól-bokorig. Aztán egyszer csak megpillantja…

Mongomer szíve valahol a torkában dobogott, miközben a lényt követve végig ment a domboldalon, széthúzta a bokrokat és belépett az erdőbe. A Hold fénye majdhogynem nappali hatást kölcsönzött, ebből kifolyólag tisztán látszott, hogy merre is haladt a bestia. Itt egy letört ág, ott egy karom nyoma a fatörzsön, amott egy vérfolt…

Bár Mongomer hozzá volt szokva az effajta hajszákhoz, hiszen számtalan alkalommal történt már hasonló, azért a szíve mélyén érezte…a mai alkalom egy kicsit más lesz. Soha nem félt a lényektől, hiszen már gyerekként is botokkal járták az erdőt, ahol agyonvertek kisebb kártevőket. A világ azóta sokat változott. A leginkább vadállatokhoz hasonlító, kiszámítható fenevadak mellett megjelentek az intelligens, gondolkodó, cselekvő entitások…Vagy mindig is ott lapultak a háttérben.

Az erdő egyre csak sűrűsödött és egyre nehezebben engedte be magába a Hold fényét. Mongomer már a vércseppeket sem látta, csak haladt előre a csapáson remélve, hogy nem egy vaddisznó nyomát követi. A terep fokozatosan emelkedni kezdett, mígnem ott találta magát egy sziklás résznél, ahonnan csak fölfele vezetett az út. A batyuja egyre jobban húzta a vállát, de a testében felszabaduló érzések hatására ügyet sem vetett rá. Határozott mozdulattal kapott az első sziklatömbhöz, fölhúzta magát rajta, majd mászni kezdett a köves meredeken. Ha a bestia megállt, vagy visszafordult, akkor menten végezni tudott volna vele, annyira ki volt szolgáltatva a kapaszkodás során.

• Még egy szikla, még egy kő, még egy lépés – mondogatta magában, szíve kalapált, mert érezte, hogy hamarosan felér a tetejére

Mint amikor az egyszeri földműves végzett az aznapi munkával, úgy nézett körül a magaslaton ő is. Nem a várakozásainak megfelelő kép tárult a szeme elé. Nem támadt rá a bestia, nem lépett be a fészkébe, hanem egy tágas rét tárult a szeme elé, amelyen csak úgy süvített a szél.

A fák hiánya újra teret engedett a gömbölyű égitest fényének, ezért belátta az egészet. Kereste merre menjen tovább, de nyomokat már nem nagyon talált az alacsonyra vágott fűben.

• Talán jobb lenne visszafordulni…Elvesztegethetem itt az egész éjszakát céltalanul – ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak végig az agyán, ám ebben a pillanatban megakadt a szeme egy pislákoló fényen, a rét túlsó felében, a fák között…

Gépiesen indult el abba az irányba, hiszen más kiindulópont nem volt a horizonton. Vagy megtalálja amit keresett, de az is lehet, hogy csak pásztorok ütöttek tanyát éjszakára. Ha az utóbbi, akkor figyelmezteti őket a közelben ólálkodó rettenetre, tehát nem volt hiábavaló az útja.

A rét túlsó végébe érve lehasalt és mászva haladt tovább be ismét az erdőbe. A fények már a közelből világítottak…Jól ki lehetett venni, hogy valaki egy nagy tüzet rakott az erdőben, valamint beszéd ütötte meg a fülét. Gondolkodás nélkül leoldotta ósdi számszeríját a hátáról, felhúzta és előre szegezte. A rövidkardot az oldalán ellenőrizte, hogy könnyen jár-e a hüvelyéből…majd folytatta a közeledést a tűzhöz.

Egy macska ügyességével, zajtalanul tette meg az utolsó pár métert, ami után már többet is látott a tűz körül ülő alakok fizimiskájából, sőt a beszédük is kezdett érthetővé válni.

• A testvéredet is magunk mellé kell állítani, minél hamarabb beszélsz a lelkére, annál könnyebb lesz mindenkinek – mondotta egy női hang.
• Malina mindig is makacs volt és a saját útját járta – válaszolta egy vékonyabb hang, amelynek tulajdonosa egy fiatal, hosszú hajú és kellemes arcú nő volt.
• Nincs olyan, hogy saját út! – csattant fel egy harmadik nő.
• Csakis a mi utunk létezik, a fajtánk útja. Az összes ösvény erre az útra kell vezessen előbb-utóbb, ezt kellene megértenie Malinának is – trónfolt rá egy negyedik

A tűz körül heten foglaltak helyet. A fiatal nőn kívül jelen volt öt középkorúnak vélt asszony és egy ősöreg szipirtyó, akinek az életkorát megsaccolni sem lehetett, annyira ráncos és töpörödött volt.

• Boszorkánytanács – döbbent rá magában Mongomer…A lélegzetét is visszafojtotta, hiszen, ha lelepleződik, akkor vége az életének és az elhangzó beszéd létfontosságú lehet Honorius parancsnoknak.

A következő pillanatban a bokrok megrezdültek a tűz másik oldalán, Mongomer megrökönyödésére belépett a tisztásra a lény, amit üldözött, amiről már el is feledkezett. A tűz fényénél csak még undorítóbbnak festett, mint az udvaron a Holdvilág tükrében.

Az egyik középkorú nő felpattant, hátra tolta az arcába lógó csuklyát, majd negédesen, mintha csak egy házikedvenchez szólna elkezdte motyogni:

• Hát itt van az én kis kedvencem! Lássuk mit hoztál nekünk. – Azzal a köpenye alól elővett egy fából készült edényt és letette közvetlenül a tűzrakás mellé.

A lény hörgött egy kicsit, majd közelebb araszolt, Fejét felemelte, ezáltal borotvaéles agyarai kitüremkedtek, majd enyhén sípoló hangon elkezdett csörgedezni belőle a vér, egyenesen a faedénybe.

Mongomert kirázta a hideg és a rideg felismerés, hogy a lény gyakorlatilag nem táplálkozott az áldozataiból, hanem csak begyűjtötte a vért valaki másnak…A banyáknak. Ezen a ponton minden életösztöne előjött, mivel az ő életben maradás a kulcs arra, hogy leleplezzen valami sokkal összetettebb és nagyon cselszövést, mint kósza lények garázdálkodása.

Eközben az edény szépen-lassan megtelt, már ki is csordogált a karimáján, ekkor intett a nő, aki azelőtt kedvencének hívta, mire a bestia abbahagyta és visszaaraszolt a tisztás széléhez, Mongomer szerencséjére nem ahhoz, ahol ő bujkált a bokrok rejtekében…

Közben az edény tartalmát a nő felemelte, majd odavitte az ősöreg asszonyhoz és odanyújtotta, amaz meg göcsörtös ujjai közé vette, belekavart egyet, mormolni kezdett valami érthetetlen varázsigét, mire az edény tartalma forogni kezdett és a feketés-vöröses szín egyszerében zöld árnyalatot vett fel, majd visszaadta az edényt. Ezzel egyidőben a szemeiben is zöld fény gyúlt ki és hörögni kezdett, mintha akarna mondani valamit, de ebben a pillanatban a zöld fény kihunyt és a transz is elmúlt.

• Tehát még nem állunk készen. Még több vérre van szükség, hogy Babaga elég varázserőt tudjon kinyerni a próféciához. – mondta az egyik tűz mellett ülő boszorkány.
• Egyáltalán miért is van szükségünk erre a próféciára? – csattant fel a fiatal nő
• – Kedvesem, szólt közbe az edényt odanyújtó boszorkány. A legutóbbi ciklusban, mikor előjött a fajtánk a sötétből, nem használtak vérpróféciát. Úgy kezdték el megidézni a lények százait és birtokba venni a világot, hogy nem látták az akadályokat. Az emberek összefogtak és hadjáratokat szerveztek a boszorkányok és a lények ellen, mígnem majdnem teljesen kiirtották őket. A fajtánk több, mint háromszáz aratás óta nem jött ki a fényre. Háromszáz aratással ezelőtt történt eseménysorozatok hatására jött létre a SZÉK, ami a mai napig figyeli a természetfölöttit. A sok emberöltő tett róla, hogy a nagy hadjárat ellenünk feledésbe merüljön. Manapság már nem tűznek ki vérdíjat a boszorkánynők, javasasszonyok, gyógy-füvesek fejére, megelégednek azzal, hogyha egy-egy lényt le tudnak vadászni, akik a nagy hadjáratot túlélték. Most lehetőségünk van megerősödni, új generációs boszorkányokat nevelni és uralni a világot. De nem követhetjük el azt a hibát, amit őseink elkövettek. Ezért a prófécia elengedhetetlen…

Ebben a pillanatban Mongomer jobbra fordította a fejét, mert csörtetést hallott a bokrokból, de reagálni már nem volt ideje…A vérszopó elemi erővel csapódott bele, hatalmas karmaival megragadta és bedobta a tisztás közepére. A bőrpáncélnak köszönhette, hogy nem fúródtak a testébe a borotvaéles karmok. A boszorkányok vijjogni kezdtek, próbálták felmérni, hogy mi is történt, eközben a lény egy ugrással Mongomer mellett termett, agyarait kitolta és készült őt is a kecske sorsára juttatni.

• Állj – intett az edényt megtöltő boszorkány és kezét fölemelte

A lény egyszeriben megállt és elkezdett visszahátrálni, mintha csak egy öleb lenne

• Nocsak-nocsak, vendégünk van…

Mongomer minden erejét összeszedte, hogy feltápászkodjon a földről, de a boszorkány intett a kezével, mire a környező növények rátekeredtek a kezére-lábára-törzsére és úgy tartották, mintha mázsás kő lenne.

• Gondolom, hogy mindent hallott, amit beszéltünk…de nem igazán számít. Vérre van szükségünk és házhoz is jött…

A többiek gúnyosan felnevettek, kivéve az ősöreg boszorkányt. Ő csak ült és meredt a semmibe.

• Nézzük mire megyünk, ha nem Alami hozza a vért, hanem egyenesen a forrásból csapoljuk.
• Van neve annak a vérszopónak? – sziszegte a gúzsba kötött Mongomer
• Vérszopó? – nevetett a boszorkány, a többiek meg követték őt a mulatozásban
• Ha annyi eszetek lenne nektek embereknek, mint amilyen szenvedéllyel szoktatok gyilkolni, a világ egy sokkal jobb hely lenne…Alami egy kezdetleges vámpír, ahogy ti hívjátok a gimaxokat…Az ősidőkben, amikor a vérmágia a fénykorát élte és majdnem minden természetfölötti ténykedéshez kellett, a boszorkányok megalkottak egy varázsigét, aminek segítségével átváltoztattak bizonyos állatokat, hogy őket szolgálják. A rítusnak köszönhetően az átváltoztatott állatoknak meg voltak az eszközeik, hogy vért csapoljanak és raktározzanak, majd a célt elérve visszaadják azt gazdáiknak. A gimaxokhoz vasakarat és vasfegyelem kell, ez miatt is fejlesztették tovább a rítust, mert sok boszorkánynak az életébe került, ha a gimax ellene fordult. Létrehozták az emberi gimaxokat, hogy szolgáljanak. Volt önálló gondolatuk és akaratuk, viszont beléjük volt kódolva a természetfölöttivel szembeni feltétlen engedelmesség. Egyszerűen nem tudtak ártani nekünk. Háromszáz aratással ezelőtt, a nagy hadjárat úgy hozta, hogy több emberi gimax gazdátlan maradt és meghúzódott valamilyen eldugott helyen. Őket nevezitek ti vámpíroknak és rájuk is vadásztatok. Mára már csak néhány példány van életben, az is ki tudja hol. A varázsige meg elveszett, amivel újakat teremthetnénk, viszont itt van nekünk Babaga…
• Ugyanolyan banya, mint ti…csak közelebb van a túlvilág bugyraihoz.. – csikarta ki a fogai között Mongomer
• Ebben nagyon tévedsz, folytatta negédesen és türelmesen a boszorkány. Babagáról már a háromszáz aratással ezelőtti feljegyzések is említést tesznek, mint ősöreg boszorkányról. A SZÉK elfogta és megkínozta, hogy információkat nyerjen tőle a boszorkányok legbelsőbb dolgairól. Babaga elvesztette önálló akaratát a kínzás hatására és egy nyomorék lett belőle. Azt gondolták, hogy hasznavehetetlen és elengedték. Viszont a varázserő még mindig tombol benne. Ehhez viszont vérre van szüksége…A varázserő tartja életben, nem eszik és nem is iszik.
• Akkor meg minek tartjátok?
• Mivel úgy is hamarosan meghalsz, ezért felvilágosítalak. Látni szeretném az arcodon a megdöbbenést, amikor összeállnak a fejedben a gondolat mozaikok.

Minden boszorkánynak van egy képessége. Vannak nagyon általános képességek, amelyek többünket is jellemzik, viszont vannak különleges, ritka vagy éppen egyedi képességekkel rendelkező társaink, akikből több száz aratás alatt születik egy-kettő.

Babaga egy eredő-boszorkány. Ha elég vért kap, akkor képes új varázsigéket áthozni nekünk a túloldalról, ahonnan minden természetfölötti származik. A kezdetleges gimax létrehozásának rítusát is ő mondta el. Ezen felül képes megmondani az eljövendőt sorsfordító kérdésekben…Amire most szükségünk is van…Talán a te véred fogja áttörni ezt a gátat

• De elég is a szócséplésből, Méda…hozd az edényt…A vendégünk adakozni szeretne…

A fiatal boszorkány fölvette az edényt a földről, amelynek tartalma Mongomer belépőjekor a földre ömlött és odavitte azt.

A boszorkány, aki a monológot intézte Mongomer felé intett a kezével, mire az indák a karján fűrészként kezdtek mozogni és behatoltak a szövetekbe, utat nyitva a vérének. A Médának nevetett fiatal boszorkány letérdelt Mongomer mellé és karja alá tartotta az edényt, hogy fölfogja a kiömlő vért.

Az edény szaporán megtelt, a boszorkány újra intett, mire a növények kötést formáltak Mongomer kezére, elállítva a vérzést.

• Hozd a vért, leányom! – harsogta Méda fele
• Igenis Terara anyám

Engedelmesen odavitte és Babaga fele nyújtotta. Amaz elvette, belekavart az ujjával. Mint az előző alkalomkor, a vér szintén forogni kezdett az edényben, majd színt váltott. Babaga elmormolta a varázsigét, amely után nyomban zölden kezdtek világítani a szemei, de ez a fény sokkal erősebb volt, mint az előző alkalomkor.

• Sikerült – kiáltotta a Terara

A boszorkányok egy emberként állták köré Babagát, aki éles, vijjogó hangot adott ki, majd elkezdett felemelkedni és lebegni olyan szemmagasságban.

Hörgött egy nagyot, majd fülsiketítő és monoton hangon elkezdett beszélni.

• A rettegés és a félelem beköltözik az emberi szívekbe. A kutak kiszáradnak és aszály köszönt be. A hollók táncot fognak járni a gyermek születése napján. Eljön a VÉRÖZÖN, amely vörösre festi az eget és folyókat. Az átjárók megnyílnak és a természetfölötti rászabadul az egész világra.

Mongomer próbálta értelmezni a próféciát, de a ködös megfogalmazásban mindenki azt értett amit akart. A lényeg azonban megvolt. Egy gyermek születése fogja rászabadítani a természetfölöttit a világra.

Éppen ezen kezdett tűnődni, saját szorult helyzetét figyelmen kívül hagyva, mikor a még lebegő Babagából egy óriási energiahullám tört elő, amely ellökte a körülötte álló boszorkányokat a szélrózsa minden irányába, őt magát is sodorva kifele a tisztásról. Bár a halálra fel volt készülve minden nap, a lazuló csomók a kezein és lábain felébresztették benne az életösztönt.

Meg sem várta, hogy az energiahullám véget érjen, már sodródás közben féltérdre állt, majd ahogyan teljesen megszűnt a jelenség, eszeveszetten szaladni kezdett…Még futtában kapta fel a tisztás szélén a számszeríjat és rohant ki az erdőből a mezőre, ahonnan érkezett. Már majdnem a felénél járt, mikor hallotta a távolból Terrara vérszomjas üvöltését.

• Utána, Alami!

A távoli puffanás jelezte, hogy a vérszopó hatalmas ugrással és lendülettel vetette utána magát, az egyetlen célja most az volt, hogy minél hamarabb elérje a mező végén a sziklákat, mert ha azon lejut, akkor van esélye az erdőben a lénnyel szemben.

Mászni is kezdett lefele, jóformán csúszott, annyira igyekezett. Ebben a pillanatban ért a szikla tetejére a vérszopó. Rekedt üvöltéssel adta tudtára, hogy támadni fog.

Mivel látta akció közben a bestiát tudta, hogy pillanatokon belül közel fog kerülni hozzá. A számszeríj szóba se jöhetett, mert a mechanikus szerkezet benne több másodperc alatt indul csak be és egy ilyen gyors fenevad ellen nem számít hatékony fegyvernek. Az oldalán csüngő rövidkard után kapott, amikor hatalmas ütés érzett hátán, majd karmok fúródtak bele a bőpáncélba, amit viselt. A légy kimozdította az egyensúlyából, immár összekapaszkodva zuhantak lefele.

Mongomer fejében lepörgött az élete zuhanás közben. A gyermekkora, a felnőtté vállása, a vadászatok és minden emlék, amit hordozott. A bevillant neki, hogy most a vakszerencsén fog múlni az élete, de nem volt már idő ezen tűnődni.

Hatalmas robajjal csapódtak be a földbe…A kard, amit talán a zuhanás közben sikerült előhúzni bekerült a lény és az ő teste közé. A vérszopó természetellenesen hosszú karjai lehetővé tették, hogy kiegyenesedett karral landoljanak és a lény került alól. Az becsapódás hatására a kard nem csak átszúrta, hanem gyakorlatilag felhasította a hasi tájéktól, egészen a feje búbjáig a bestiát.

Mongomernek mindene fájt, mikor lefordult a döglött vérszopóról. Nem tudott lábra állni, sok vért vesztett, mindene sajgott a fájdalomtól.

• Nem kell egy fuvar? – szólt egy ismerős hang
• Maga? Mit keres itt? A levelet kellett volna vinnie Honorius parancsnoknak.
• Úgy is volt…Már éppen elindultam, mikor ráeszméltem, hogy hosszú évek óta maga az egyetlen ember, aki nem szalad el és nem bújik el a veszély elől, hanem szembenéz vele. Én világ életemben meghúztam magam, most is inkább néztem, ahogyan döglik a jószág, mégsem tettem semmit…Úgy gondoltam, hogy maga után jövök és megpróbálok segíteni a lény elpusztításában, legyen az bármi…
• Nos, a lény már elpusztult, de van fent pár boszorkány, akik nem valami jókedvűek, el kellene takarodnunk innen.

Mongomer kihúzta kardját a lényből, fejét egy mozdulattal elválasztotta a törzsétől és felpattant a segítője mögé, majd az erdőn keresztül vágtattak egyenesen a tanyára, ahol már emberek tucatjai gyűltek össze szerszámokkal felfegyverkezve.

Eközben a tisztáson a boszorkányok ismét összeültek.

• Alami nem tért vissza…Tehát elpusztult – szólalt meg Méda
• Ha az a pribék eljutott a faluba, hamarosan több száz ember fog megjelenni kaszákkal és fáklyákkal…A dolog amiért idejöttünk pár holdjárással ezelőtt, az megvan. Ismerjük a próféciát. Már csak meg kell találnunk a kiválasztott gyermeket. Ő közénk tartozik. Vigyél el minket innen, Méda!

A fiatal boszorkány felemelte kezét, mire a szél erőteljesen kezdett fújni, a felhők gomolyogtak, mintha vihar készülődne. A hét boszorkány lába felemelkedett a talajról, elkezdtek lebegve közeledni egymáshoz, majd egy szempillantás alatt egy fény nyalábbá egyesültek, ami villámgyorsan beröpült a felhőbe és eltűnt. Az eső elkezdett cseperegni, kioltja a boszorkánytüzet és elmossa a nyomát annak, hogy mi történt ezen a helyen…

Dantés

Kapcsolódó:

Babona 7 – Vérözön (első rész)

Babona VI. rész: Boszorkányvadászat

Dantés: Babona – V. rész: A gyermek

Dantés: Babona – IV. rész: a Szék

Dantés: Babona III.rész – A javasasszony

Dantés: Babona II. rész – A tűz próbája

Dantés: Babona I. rész – Ajánlás

(Nethuszár)

Nethuszár