Babona VI. rész: Boszorkányvadászat

A vadász és a préda viszonya mindig és mindenkor szertartásszerű. A vadászok felkészülnek, rituális dolgokat végeznek a siker érdekében, megtisztítják fegyvereiket, a kutyákat felheccelik, majd nekivágnak a kalandnak. Ezzel szemben a prédát váratlanul éri a támadás és harcolnia kell az életéért. Ez a tánc sokszor halálos kimenetelű. De mi van akkor, ha a préda nem akar menekülni és szembefordul az űzővel, elpusztítva őt, annak minden igyekezete ellenére.

Az eső megállíthatatlanul jött lefele az ég szürke fátyolából, a kolostorra ránehezedő este csak még kísértetiesebbé tette minden egyes cseppjét. A szerzetesek nyugovóra tértek a körletükbe. Többségük már az igazak álmát aludta, mások a csonkára égett gyertya mellett még silabizálták valamelyik tekercs cirkalmas szövegét. Egy idős szerzetes még utoljára tett egy tiszteletkört a folyosókon, ellenőrizve, hogy minden ajtó és ablak be van-e zárva rendesen éjszakára. Éppen az utolsó körlet, legutolsó ablakát csukta be. Ez volt az az ablak, amelyik kilátást engedett a tájra, be lehetett látni a kolostor körüli földet, egészen a sűrű erdőig el. Kinézett még utoljára az ablakon, fátyolos tekintete kémlelte a sötétséggel egybeolvadó csapadékot, beszívta annak szagát és hűvös leheletét, majd behúzta mindkét felét és elfordította a zárat. Ha ötven aratással fiatalabb lett volna, szemét nem koptatta volna meg a sok nyár és tél, akkor látott volna két árnyat eltűnni az erdő szélén. Mert a kolostorban csak látszólag volt teljes a létszám, csak látszólag pihent mindenki egy emberként. Mongomer és Felicitás nem volt az ágyában, még csak a kolostorban sem. A kettőjük közti szakrális egyezség cselekvésre szólította őket. Le kellett számoljanak az entitással, ami rontást hozott a vidékre, ami által hozott eső tönkretette a vetést, a patakok kiléptek a medrükből, de még a gyengébb, vályogból készült épületek is teljesen átáztak.

Az erdőbe belépve csupán kitágult pupillájukra hagyatkozhattak, amelynek tükrében kirajzolódtak a fatörzsek, fölfele nézve a lombkoronák. A kis erdei ösvényen libasorban haladtak. Elől ment Mongomer, tőle pár lépésre Felicitás próbált lépést tartani a cuppogós sárban. Vastag köpenyük azt sugallta, hogy nem fognak egy kis átázás következtében visszarohanni. Felicitás egy öreg szamarat is vezetett. A hátán átdobott batyu formája és súlya azt sugallta, hogy nehéz fegyverek vannak a rejtekében. A sár egyre nagyobb és elviselhetetlenebb lett, ahogyan haladtak bennebb és bennem a sűrűbe.

Mongomer arcán a megszállottság lett úrrá. Hosszú aratások után újra vadászatra indulhat.

Az érzések, az emlékek akaratlanul is a felszínre törtek. Szemében eszelős csillogást lehetett felfedezni, ujjait folyamatosan tördelte, miközben lassan haladtak a céljuk fele. Aki olyan sok időt töltött vadászattal, mint ő, abba olyan érzékek és ösztönök ivódnak bele, amelyek soha nem tompulnak, soha nem vesznek feledésbe és bármikor felszínre törnek, ha az alkalom úgy hozza. Az itt és most ebben a helyzetben olyan szinten úrrá lett rajta, hogy szinte vibrált a levegőben.

Ezzel szemben Felicitásban inkább a kíváncsiság volt, ami munkált. A megszületése, gyerekkora, az anyja halálának körülményei, a szerzetesek és most egy teljesen új világ, amit még jóformán nem is ismert. Joggal feltételezhette hát, hogy Mongomer megbolondult és most egy eszelős bolond tévképzeteit követi zuhogó esőben, egyre mélyebben a rengeteg ölelésébe.

• Meddig kell még menjünk, testvérem? – kiáltotta előre Felicitás, akinek szemmel láthatólag már nem volt annyira ínyére a hideg zuhatag és a hűvös éjszakai levegő együtthatása. Lábai átfáztak, kézfeje már alig érezte a szamár zabláját, az arcát is csípte már a levegő

Mongomer megállt és bevárta Felicitászt meg a szamarat. Hosszú másodpercekig álldogált, nézett a semmibe, majd végre megszólalt.

• A gonosz vadászata soha nem egyszerű és semmilyen esetben sem hasonlítható az erdei vad elejtéséhez. Ha erdei vadra mész, akkor tudod, hogy nálad az előny. Segítenek a fegyvereid, a kutyák, a lovad, a kíséreted. Ezt az előnyt csak nagyon szélsőséges esetben veszítheted el, amikor a prédából hirtelen vadász lesz és a vadászból űzött vad. A gonosz levadászása pont a fordítottja. Semmilyen fajta előny nincs a birtokunkban és gyakorlatilag ő vadászik ránk. Mint egy pók, aki becsalogat a hálójába, hogy aztán jót lakmározzon…Az összegyűjtött tudás az egyetlen fegyver ellene, ami több száz aratás alatt halmozódott fel. Szerzetesek és papok másolták szorgalmasan a tekercseket, frissítették a gyűjteményt és eljuttatták minden kolostorba, minden templomba, minden olyan személyhez, aki a gonosz ellen indult útnak.

Felicitás csak mereven nézte az öreget…próbálta magáévá tenni a hallottakat, próbálta elképzelni, amit az öreg a szájába rágott, majd rövid biccentéssel nyugtázta azokat és tovább haladtak.

Vannak pillanatok, amikor az ember elveszíti időérzékét és csak arra tud gondolni, hogy érjen célba, legyen vége. Felicitás is hasonlót élt meg, miközben haladtak a zord terepen. A kíváncsiságát egyre inkább felülírta a hideg és a szél, ami bekúszott szépen lassan a bőre alá, izmait kizsigerelte, erejét elvette és már az élete fájának ágait kezdte rázogatni.

Ekkor Mongomer megállt és felemelte a kezét…A néma csendet csak az folyamatosan zuhogó eső egyenletes zaja törte meg, amely egybeforrott már a tájjal.

• Oda – mondotta az öreg

Azzal letért az ösvénynek nevezett csapásról és néhány lépés után egy sűrű bokor előtt állt meg. Felicitás követte és kérdően meredt az öregre, aki szemlátomást tudta, hogy mit csinál. Kezeivel elkezdte széthajtani a bokor növényzetét, a benőtt indákat tépte, mint aki nagyon keres valamit. Felicitás nem értette a helyzetet, de igyekezett a segítségére lenni, amúgy is sokkal jobbnak tűnt, hogy csinálnak valamit, mintsem bandukolnak a jó nagy semmibe. A kitépett indák röpültek mögéjük, egyik a másik után, a növényzet ritkult, majd egyszeribe egy sziklába vájt lyuk került a szemük elé. Pont akkora, ahová egy megtermett ember még kényelmesen elfér.

• Ide be, mondta az öreg Felicitásnak,

majd betette egyik lábát, majd a másikat és végül eltűnt az egész teste. Felicitás kikötötte a szamarat egy közeli fához, rakományát a vállára vette és elindult ő is a lyuk fele. Becsúsztatta a csomagot, majd az öreghez hasonlóan ő is belépett. A rejtek belülről sokkal barátságosabbnak mutatkozott, mint azt elsőre gondolta. A viszonylag tágas térben kényelmesen fel tudott állni egy középmagas ember, és elég hely volt 4-5 embernek is éjszakai szállás gyanánt. A bejárat mellett közvetlenül tűzrakás nyoma látszott, a sarokban régi állatbőrök feküdtek, nem a legjobb állapotban.

• A múltunk meghatározza az eljövendőt is, Felicitás…

Az öreg szemei nedvesen csillogtak miképpen ezeket a szavakat mormolta a fiatal szerzetes fele. Az üregbe csak szórványosan szűrődött be a fény, az eső zaja is távolinak hallott.

• Mire gondolsz, Mongomer testvér?
• Ezt a rejteket annyi idősen használtuk, mint amennyi te vagy most. A gonosz üldözése közben itt rejtőztünk el, ez volt a szállásunk, a menedékünk. Különleges ez a hely, belengi a múlt szelleme, beterítik az emlékek. Te még nagyon fiatal vagy Felicitás. A sötétség üldözése közben különbséget kell tenned elemi gonoszság és természetfölötti között. A gonosz, mint létforma a szükséges rossz a világunkban…
• Ezt most nem igazán értem, Mongomer – Felicitás arca elkomorodott, ahogy kérdően tekintett az aggastyánra, közben lassan csomagolta ki az elázott fegyvereket, hogy ne kezdje meg őket a rozsda.
• Barátom, a jó csakis a gonosz tükrében létezhet, hiszen hogyan tudnánk felismerni a jóságot, kedvességet, odaadást, ha nem létezne a világban gonoszság, gyűlölet és önzés? Sehogyan…A természetfölötti itt van a világunkban, már a kezdetek óta. Mi sem vetjük meg az egyszerű praktikákat. A célunk az egyensúly fenntartása, hogy a gonosz ne hatalmasodjon el a világon, de azért ne is pusztuljon el egészen. Nagy hibát követ el a Szék azzal, hogy az írmagját is pusztítja a természet fölöttinek. Olyan régen hadakoznak a gonosz ellen, hogy közben elfelejtették azt, ami a legfőbb feladatuk…Az emberek lelki tápláléka lenni, remény a bajban és az elkeseredettségben. Ha sikerülne elpusztítani minden entitást, ők lépnének a gonosz szerepébe. Ez a szerep soha nem maradhat betöltetlenül.

Mongomer az óvóhely sarkából rőzsét szedett, amelyek hosszú évtizedek óta száradtak, ilyenképpen a meggyújtásuk sem okozott különösebb gondot.

A lobogó tűz mellé kuporodtak mindketten, levetették vizes ruháikat és odatették száradni. Felicitás gondolataiban távoli emlékek elevenedtek fel. Azaz csak ő tekintett rá emlékként. A valóságban a fejében megjelenő képek soha nem történtek meg vele. A tűzrakás, egy erdő, egy tisztás, kín és szenvedés, a gyilkolás íze. Megrázta gyorsan a fejét és elhessegette a hirtelen rátörő életképeket, majd odafordult az öreghez:

• Mit fogunk tenni most, testvérem?
• Várunk, hogy száradjanak meg a ruhák. A szükséges fegyverek egy részét magunkkal visszük, a fölösleg itt marad a barlangban. Közeledünk a helyhez, amit beleng a gonosz. Gyorsnak kell lennünk és csendesnek, mint egy macska. A szamarat sem fogjuk magunkkal vinni, hiszen az út itt véget ér. A csapáson meg csak hátráltatna. Most pihenünk egy keveset. Szükség lesz az erőre és a kitartásra…Próbál meg kicsit aludni.

Felicitás eldőlt az ócska állatbőrön. A tűz pislákoló fénye megvilágította a falat, amelyen rajzok bontakoztak ki. Egy üst, egy zöld koponya, kezdetlegesen rajzolt emberi figurák a tűz mellett, egy fekvő emberalak, amiből távozik éppen valami (a lélek), ember a tűzben…Felicitást elnyomta az álom.

Álmában messzire röpült. Ott állt gyermekként az ócska ház udvarán. Látta, amint anyja vitatkozik egy Gyzel nevű ősöreg asszonnyal és róla beszélnek. Próbálta kivenni a szavak értelmét, de túl távol voltak, ő meg túl kicsi…Még látta anyját, amint dühösen bement a házba.

• Felicitás! Felicitás – álmából Mongomer határozott szavai költötték fel.
• Mi az testvérem?
• Mennünk kell! Most azonnal. A ruhák megszáradtak. Öltözz, vedd magadhoz a számszeríjat és két rövid tört. A csomag alján találsz egy üvegcsét, benne fekete folyadékkal. Azt se hagyd itt.

Az utasításokat egyszerre akarta végrehajtani, amelynek az lett az eredménye, hogy lába fennakadt miközben húzta fölfele és elvágódott a barlang kövén.

• Csak nyugodtan, de szaporán… – mormolta az öreg, miközben ő is húzta magára a gúnyáját.

A barlangból kilépve már nyoma sem volt az esőnek. A táj csendes volt és kezdett világosodni. Az erdőt átjárta az eső illata, a kövér cseppek alázuhantak a fák leveleiről és tompa puffanással értek földet.

Felicitás fordult volna, hogy eloldozza a kikötött szamarat, ám lába a földbe gyökerezett. Szeme elé tárult a szamár csontváza, mintha valami egyszerűen lerázta volna a húst róla, majd otthagyta, majdnem egészben.

• Ezért mondtam, hogy igyekeznünk kell. Itt járt a gonosz, Felicitás. Tudja, hogy jönni fogunk. Ha a barlang nem lenne védve áldásokkal és mantrákkal, már mi is hasonló állapotban lennénk, mint a szegény pára. Kövess… – azzal az öreg határozott léptekkel elindult az erdőbe, csak úgy út és cél nélkül…a vadak által hagyott csapáson át. Felicitás igyekezett lépést tartani, kezében a számszeríj, oldalán a lövedékek és a felkötözött üvegcse, övében a két rövid tőr.

Már mentek egy bizonyos ideje, szótlanul, amikor az erdő egyszeriben ritkulni kezdett.

A sűrű erdő egyszeribe bokros-rekettyés jelleget öltött, amely fölött éppen csak át lehetett látni. Lépésben haladtak, még a légy zümmögését is lehetett volna hallani, de hát olyan néma volt a táj, mint egy kripta.

A bokrok között egy vékony, kitaposott ösvény vezetett egyetlen irányba. Bár nem esett, az égbolt vészjósló sötét árnyalata változatlan maradt. A párás levegő gőzölgött a talaj fölött…

• Add a számszeríjat Felicitás és az üvegcsét…Készítsd a pengéket is…Na meg az üvegcsét…

Felicitás szótlanul vette le válláról a fegyvert, oldaláról kihúzta a kardokat, majd leoldott az furcsa színű folyadékkal teli tárolóedényt.

• Mi van ebben az üvegcsében, testvérem? – kérdezte Felcitás

• A legenda szerint sok száz aratással előtte élt egy csodaszép lány a vidéken, akit úgy hívtak Androméda. A gonosz akkoriban csak úgy tudott testet ölteni, hogy ha beköltözött valakibe és hatalmába kerítette, majd dolga végeztével levetette a porhüvelyt új áldozatot keresve. A lányra szemet vető entitás nem volt képes fölülkerekedni Androméda tisztaságán, hét nap és hét éjszaka folyt a küzdelem az irányításért. A lányt ápoló szerzetes hét napon át felfogta a lány verejtékét, amely aztán a Szék központi templomába került tanulmányozásra. Ott derült ki, hogy nem hétköznapi verejték, hanem a lány tiszta lelkének darabkái is benne vannak, amely legyengíti a gonosz minden formáját. Ahol nagy volt a baj, oda szék juttatott belőle, hogy segítse a harcot. Ekképpen került hozzánk is. Nem tudom, hogy létezik-e még több belőle vagy ez az utolsó az ereklyéből.

Az ösvény kanyarodott, majd elfogyni látszott és a párás ködben kirajzolódott egy kiszáradt tölgyfa…

• Közeledünk…- mormolta az öreg
• Mi lett Androméda sorsa?
• A hétnapos küzdelemben nem tudott egyik fél sem felülkerekedni…A nyolcadik napjárás kezdetén eggyé váltak. Ilyen formán Androméda lett az első boszorkány, aki képes a gonoszt szolgálni, emellett önálló akarattal bír. A boszorkányok közös ősüknek tartják. Androméda hosszú életet élt…Volt ideje elterjeszteni a gonosz kórt, amelyet véglegesen még mi sem tudtunk kigyomlálni…

A párbeszéd megszakadt, hiszen a kiszáradt tölgyhöz közeledve varjúsereg szállt föl hatalmas zajjal, amely úgy terült szét a néma tájon, mint a májusi zápor friss vetésen.

Ösztönösen lebuktak és figyelték a zajos madárrajt. Az öreg némán Felicitás fele fordult és a kezét nyújtotta, szemét az üvegcsére meresztve. Amaz ugyanolyan némán odanyújtva azt, majd elővett egy löveget a számszeríjból…Mongomer egy tűhegynyit rácsöppentett a lövegre és elkente, majd betette a számszeríjba, végül felhúzta. A két rövid kardot ugyanolyan szakértelemmel és alapossággal megkente és visszaadta Felicitásnak.

Légy bátor, Felicitás! – mondta az öreg, azzal előre szegezte a számszeríjat és félig lebukva elkezdte megközelíteni a fát…Felicitás az üveget sebtében visszaerősítette az övére, a két kardot szintén előre szegve ugyanúgy megindult, pár lépésre lemaradva Mongomertől.

A tölgyhöz közeledve nagyot nyelt, de szólani nem igazán mert. A kiszáradt óriás körül a fűben emberi koponyák hevertek lecsupaszítva, pont, mint a szegény batyuhordó állat, aminek a barlang mellett jött el a végzete.

A látvány olyan volt, mint a pokol almafája, amelyet a beköszöntő ősz rázott meg és hullottak alá az érett gyümölcsök.

• Miii, mii, miiii ez? – dadogta Felicitás, lábai gyökeret eresztettek…

Testét ólomszerűnek érezte, úrrá lett rajta a színtiszta, lecsupaszított rettegés, amely a rémálomból felriadó kisgyereket keríti hatalmába.

Mongomer válaszra nyitotta volna száját, de már nem volt idő erre. Egy láthatatlan erő lökte fel mindkettőjüket, olyan lendülettel, hogy Felicitás jó tizenöt méterre ért földet, akkor csak azért állt meg a csúszásba, mert egy galagonyabokor fölfogta. Testén horzsolások, a puffanástól fájdalom telítette meg a testét. Tőle két karnyújtásnyira feküdt az egyik rövidkard, azt megmarkolva feltápászkodott. A horzsolásokból kiserkenő vér lefolyt az arcán, amelyet sebtében törölt meg ingujjával és próbálta tekintetével felmérni a támadó helyzetét.

Ott, ahol eredetileg álltak, egy majd négy méter magas női alak volt…Hosszú, vastag, fekete hajszálai a derekát ostromolták, hosszú fekete ruhája a sarkáig ért. Szemeiben ördögi zöld tűz égett, bőre annyira fehér, hogy a halott ember pirospozsgásnak tűnt volna mellette. Felicitás előre szegte a kardot és rohant volna a boszorkány fele, de lábai ismét földbe gyökereztek a látványtól. A természetfölötti lény hosszú karja körbe fonta éppen Mongomer nyakát, abnormálisan hosszú ujjai az arcára telepedtek. Úgy szorította magához játszi könnyedséggel az egyáltalán nem könnyű Mongomert, mint a kisgyerek a rongybabát. Lábai kapálóztak, de már hörgött a nyilvánvalóan sokkal erősebb kar szorításában…

A boszorkány lassan fordította fejét a feltápászkodó Felicitás fele…Arcán földöntúli vigyor ült, de érzelmeket nem igazán közvetített. Tekintetét Felicitásra szegezte, majd rikácsoló, éles hangon megszólalt.

• Eljöttetek a ravatalotokra csuhások…Az igazat megvallva, nagyobb küldöttségre számítottam, de a többi rongyemberről is gondoskodni fogok kolostorotokban. Az új világ már a küszöbön, aminek ti nem lesztek már tanúi.

Szabad kezével legyintett egyet Felicitás felé, aki ismét jó pár métert repült, zuhant, majd csúszott. Mikor feltápászkodott volna, ismét a láthatatlan erő sodorta odébb, majd ez újra és újra megismétlődött, ameddig ereje sem maradt felállni. Fülével hallotta Mongomer halálhörgését, de lélekben már ő magas is a halál fele evickélt. Várta, hogy elsötétedjen a kép és véget érjen az evilági útja. Az erőtlenül bicsakló keze azonban olyan dolgot talált, aminek hatására megtorpant a halál kapujában. A többszöri energiahullám, ami őt érte valahogyan pont a keze ügyébe sodorta Mongomer számszeríját…

Bevillant neki, hogy Mongomer mennyire méltatta az ódivatú, nehéz szerkezetű, rozsdás ócskaságot, mikor magukhoz vették…Személyes meglátása az volt, hogy még egy nyulat sem tudna az eszköz leteríteni, de akkor még félnótásnak tartotta az öreget és nem nagyon gondolta, hogy sor kerülhet összetűzésre, amikor használnia is kell.

Az életösztön felerősödött benne…Megfogja a számszeríjat, lead egy lövést, majd be fog szaladni az erdőbe…ha szerencséje lesz eléri a barlangot…Majd utána lesz, ami lesz. A fennálló erőviszonyok tekintetében ez egy nagyon optimista hozzáállás volt, de eltökélte: harc nélkül nem szeretne meghalni. A periférián látta a boszorkányt, amint éppen a még élő Mongomert felhasítja szabad kezével és elkezdi kibelezni. Ökle rászorult a számszeríjra, minden akarat erejét összeszedve féltérdre ugrott és meghúzta a ravaszt…Legnagyobb megdöbbenésére kattogás hallott a belsejéből, de a lövedék nem hagyta el.

A boszorkány meglepetten fordult felé:

• Nocsak, te még életben vagy? – Mindjárt segítünk rajta. – azzal újra feléje lendítette az immáron Mongomer vérében fürdő kezét…

Felicitás csak a kattogó gépezetet figyelte és a tényt, hogy a fegyver cserben hagyta…Az erő, ami most már hátrafele lökte valószínűleg az utolsó lesz számára. Még a levegőben a boszorkány fele tartotta a számszeríjat, mint amikor gyerekként játékból hadakoztak a szomszéd gyerekeivel. A történések töredékét észlelte csupán, de azt tisztán érezte, hogy a kattogás a számszeríjban megállt, majd a lövedék elementáris erővel hagyta el az ócska fegyvert…ezzel párhuzamosan a teste becsapódott a földbe, tekintete elsötétült, de még hallotta a boszorkány velőtrázó sikolyát…

Arra ébredt, hogy a kolostorból a testvérek sürögnek-forognak körülötte…Kinyitotta szemét és látta őket…Majd újra lecsukta. Magatehetetlennek érezte magát. Újra kinyitotta a szemét és látta a boszorkány testét a földön…., szemét újra becsukta. Érezte, amint fölteszik őt egy deszkából készült lapra és fölemelik. Ismét kinyíló szeme látta Mongomer szétmarcangolt, élettelen testét, majd érezte, hogy elindulnak vele, közben pusmognak. A szavak távolinak tűntek és kivehetetlennek, de arra gondolt, hogy túlélte…Kérdések sokasága fogalmazódott meg a fejében, de túl fáradt és erőtlen volt rajtuk rágódni…Az egyenletes mozgás, ahogyan vitték álomba ringatta…

Dantés

Kapcsolódó:

Dantés: Babona I. rész – Ajánlás

Dantés: Babona II. rész – A tűz próbája

Dantés: Babona III.rész – A javasasszony

Dantés: Babona – IV. rész: a Szék

Dantés: Babona – V. rész: A gyermek

(Nethuszár)

Nethuszár