Dantés: Babona II. rész – A tűz próbája

Az őselemek meghaladják az emberi gondolkodást. Azoknak a csodálata, megregulázása és használata valahogy bele lett kódolva a természetünkbe. A tűz egyszerre tisztít és pusztít. Meleget ad és felemészt. Ha megvizsgáljuk saját életünket, számos esetben visszaköszön, hogy az elemek ellenünk fordultak vagy éppen mi fordítottuk mások ellen…Az elemek nem jók és nem rosszak. A szándék teszi azzá őket.

A szekérkerék lassú fordulása egyre idegtépőbbé vált. A megázott erdei talajon nehézkesen, akadozva, emberi segítséggel tudott csak haladni. Mindkét ökör szemében látszott, hogy nem fogják már sokáig bírni a súlyos rakományt. Az azt kísérő katonák ruházatán és arcán látszottak a több napos út okozta fáradalmak, annak minden nehézségeivel együtt. A szitáló eső csak még kellemetlenebbé tette az utat, egy végtelen menetelés látszatát hordozva magában.

A menet elején haladó szerzetes hosszú csuhája már majdnem derékig sáros volt, az esőtől megnövekedett súly csak tovább fokozta az efféle ruhanemű kényelmetlenségét. A mögötte baktató zömök férfi kínlódott az ökrökkel, akik egyre makacsabbá váltak. A szekér alapvetően nem volt nagy teher számukra, a rakományt képező bő kétujjnyi vastag acélrácsokkal ellátott ketrec viszont már próbára tett volna négy ökröt is, nemhogy kettőt – abból is a soványabb fajtát. A menet végén haladó nyolc felfegyverzett alak néha tolt egyet a szekéren, mikor a kerék már nem akart kellő lendülettel kiugrani az esővíz vájta gödrökből. Egyértelműen látszott, hogy a ketrec nem üres, hiszen ekkora őrizetet senki nem rendelt volna egy üres kalitka mellé. Az ideiglenes börtön lakóját egy bíborvörös lepel rejtette el a kíváncsi tekintetek elől, amely rá volt erősítve úgy, hogy ellenált a szélnek, de még a kisebb vihar sem fedte fel lakójának kilétét.

• Itt megállunk! – kiáltott a szerzetes a menetnek, mutatóujját pedig egy közeli tisztásra szegezte.

A fegyveresek vezetője, aki egy kopott kalapot viselt, megkerülve a szekeret előre sietett a szerzetes mellé, a csúszós talajon csak módjával tudott megállni.

• Már csak két egységnyi idő, ameddig elérjük Poroszt. A faluban megpihenhetünk, megszáríthatjuk ruháinkat és kaphatunk meleg ételt is. Eszement dolog lenne megállni, ilyen közel a végállomástól.
• Azért vagytok fizetve, hogy kísérjétek el a rakományt és engem épségben. Nem pedig azért, hogy beleüssétek az orrotokat olyasmibe, amihez az eszetek még fel sem érthet. A Szék aranyban fizetett és előre. Ehhez tartsátok magatokat, viszont, ha ez megnyugtat, akkor annyit elárulhatok, hogy a rakomány egy éjszakát sem tölthet lakott területen. Egyet sem. A Szék küldöttei holnap érkeznek Poroszba, hogy átvegyék a rabot.
• Rabot? Tehát egy ember van a ketrecben? Egy hangot sem hallottam az elmúlt öt napban, mióta úton vagyunk. Nem evett és nem ivott. Lehet, hogy már nem is él, talán meg kellene nézni közelebbről…Lehet a rakománya már halott és a gazdái meg fognak orrolni a kopasz fejére…
• Ha kedves az életed és a társaidé, akkor a közelébe ne menj. Nem átlagos teremtmény van a ketrecben. Vagy annyira idős, hogy megértsd miért nem szabad a közelébe menni és vagy annyira bölcs, hogy erről ne szólj a többieknek, ha csak nem akarod, hogy szétszaladjanak annyi fele ahányan vannak és itt maradjunk édes hármasban a banyával…

A kalapos arca olyan fehér lett, mint a frissen festett vakolat, kezei görcsösen összeszorultak, majd remegő hangon szólalt meg:

• Hogy a ba-ba-banyával?
• Gondoltam, hogy érteni fogjuk egymást, most szépen menj vissza a többiekhez és táborozzatok le – mondta a szerzetes és intett az ökröket vezető embernek, hogy húzza félre az útból a szekeret.

Az eső csak szitált tovább, ahogyan a maroknyi csapat tábort ütött Porosz határában. A szerzetes arcán kimért nyugalom uralkodott, figyelmét azonban egy percig sem vette le a szekérre erősített, letakart ketrecről. Az éjszaka hamar beterítette az erdőt, csak a nedvesen pattogó tűz fénye világította be a tábort, amelyet hamarosan kioltott a fokozódó zimankó.

A hajnali csendet lovak dobogása törte meg. Egy emberként riadt fel a csapat, mindnyájan a fegyverüket keresték. A szerzetes kémlelte a hömpölygő ködöt, hogy beazonosítsa a közeledő lovasokat. Hamarosan előtűnt két lovas, akik ugyanolyan bíborvörös köpenyt viseltek, amilyen a ketrecen volt hivatott pihenni. Arcukat fekete szövet fedte el és egyenesen a táborozók fele vették az irányt.

Odaérve egyenesen a szerzetes fele fordultak, a lóról nem szálltak le.

• Sokáig tartott titeket megtalálni ebben a fene nagy ködben, Arthuris…Még szerencse, hogy a ,,vendégünk” bűvkörét elég távolról érzékelni lehet…csak mentünk, mint kutya a szag után. Nem késlekedhetünk, a tanács már felállt, készek lefolytatni az eljárást.

A kis csapat hamar összekapta magát, a kipihent ökrök sokkal könnyebben húzták már csomagjukat, a Szék küldöttei kíséretében a menet kilépett az erdőből, és átkelt a kis patak fölött húzódó hídon, amely Porosz határát is jelentette.

A napkelte még picit odébb volt, az emberek még csak akkor fordultak a másik oldalukra. Az erdei útról kiérve a menet sebessége jelentősen felgyorsult, meg sem állt a központi térig, ahol már várt rájuk egy csapat bíborba-feketébe öltözött alak. A lovasokhoz hasonlóan az ő arcuk is el volt fedve.  Ők voltak a Szék küldöttei. Az ő hatáskörükbe tartozott, hogy felderítsenek mindenféle bűbájt, javast, vajákos és boszorkányt. Kihallgattak jósokat és bábákat egyaránt. A vádlott, ha ki tudta állni a Szék által felállított eljárást és nem bizonyosodott be a bűnössége, akkor szabadon távozhatott…Az eljárások mindig az adott helyzetre voltak alakítva, nem vetették meg a kínzást és a csonkolást sem. Sokszor az alany túl sem élte az eljárást, belehalt a kínzásokba és próbákba. A küldötteken kívül jelen voltak Porosz elől járói és az írnok. A tér közepén egy frissen ácsolt, középen egymást metsző gerenda állt, melynek végén vastag bőrszíjak díszelegtek. Az eszköz mellett tűz lobogott, abban már vörösen izzott egy pár darab vas, amely bárki számára egyértelművé tette, hogy valakit ma meg fognak kínozni.

A szerzetes váltott pár szót a feletteseivel, majd odalépett a szekérderékhoz és egy mozdulattal feltépte az odaerősített vörös vásznat és lerántotta a szekérről.

Az emberek arcán végigfutott egy enyhe csodálkozás. A ketrecben térdepelt egy alacsony, égővörös hajú nő, akiről senki nem tudta elképzelni, hogy bárkinek is árthat. Nem nézett senkire, csak kémlelte mereven a ketrec padlóját. Ruhája szakadt volt és mocskos. Arca szépséges, de tiszteletet parancsoló és határozott. Nyoma sem volt kedvességnek vagy női bájnak.

A Szék küldöttei közül a középső előlépett és fennhangon megszólalt:

• Hozzátok!

A mellette levő két küldött egy emberként mozdult meg, a lovasok leugrottak a hátasról és mind a négyen elindultak a ketrec fele. A szerzetes némi késéssel, de előkapart csuhája alól egy rozsdás kulcsot, majd a tűzből kivett egy izzó vasrudat, maga elé tartva közeledett a ketrec ajtajához. A rácsok között bedugta az izzó fémet, mire a nő ösztönösen az őt fogva tartó ketrec másik végébe araszolt. Kattant a zár, a négy férfi villámgyorsan ragadta meg az apró teremtést és ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal vitték a felállított szerkezethez. Apró kezeit és lábait olyan szorosan szíjazták fel, hogy a csuklón és a bokán kiserkent a vér.

A középső küldött odalépett eléje, majd ismét rikácsoló hangon megszólalt:

• Én a Szék pásztora felszólítalak téged, hogy valld meg bűneidet, mutass bűnbánatot és akkor kíméletesen fogjuk kiszabadítani a lelked eme romlott test börtönéből.

A vöröshajú nő lassan felemelte az eddig földre meredő tekintetét. Szúrósan nézett a pásztor szemébe, majd nyugodt hangon megszólalt:

• Kevesek és kevesen vagytok ahhoz, hogy megtörjetek minket. A húgaim és nővéreim el fognak jönni értetek és át fogjátok élni a kínok-kínját. Húsotokat leszedjük a csontról, majd porrá zúzzuk azokat és táncolni fogunk benne. Én Malina, a fekete erdő boszorkánya ígérem, hogy nem fogjátok meglátni a felkelő Nap fényét.

Ezzel egyidőben a nő szemei zölden fénylettek fel, az indulat olyan méretet öltött, hogy a jelenlevők mindannyian hátra léptek egyet.

A szerzetes idegesen lépett oda a pásztorhoz:

• Nem gyengítette le kellőképpen az éhezés. Sietnünk kell, különben bajban leszünk.

A pásztor biccentett fejével, majd felvett a földről egy hatalmas pörölyt, odalépett a nőhöz és szó nélkül lesújtott vele a lábszárára, szilánkosra zúzva azt.

A nő felvisított fájdalmában. Rikácsoló hangja beterítette a teret, végigfutott az ébredező falucskán.

• Valld be bűneidet és hamar vége lesz…
• Ha kiszabadulok innen, elevenen nyúzlak meg…

A pöröly újra lesújtott…Előszőr a bal kézfejre, majd az alkarra. Az ordítás egyre elviselhetetlenebb lett, a nő szenvedő sikolya velőtrázó volt. Ugyanolyan visító hangon felkiáltott.

• Elraboltam 19 csecsemőt a gyermekágyról, megfőztem őket és húsukat megettem, hogy varázserőt merítsek belőle…

A borzongás végigfutott a tömegen. Az időközben gyülekező falusiak összesúgtak, de szólni nem mert senki. A pásztor pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, kivett a tűzből egy vörösen izzó vasat, majd a nő arcához nyomta.

• Folytasd banya, még nem fejeztük be.

Az égett hús szagát villámgyorsan hordta szét a hajnali szellő. A bámészkodók és a küldöttek is orruk elé tették kezüket. A nő már hisztérikus visítás formájában beszélt, miközben a tüzes vas újra és újra hozzáért az arcához. Azon sebet ejtett, majd nyomban ki is égette azt.

• Bábaként közbenjártam, hogy a 35 csecsemő holtan szülessen meg, majd őket is magammal vittem.
• Tovább – monda a pásztor ellentmondást nem tűrő hangon és újra a húsba égetett
• Elcsábítottam 18 férfit, majd álmukban kivágtam a szívüket, amiből saját erőmet növeltem
• És még? Hol vannak a többiek? Hol rejtőznek a társaid?

A nő már csak zihált, ereje alig maradt. Arca már tele volt égett sebekkel…várta az elkerülhetetlen.

A pásztor ruhája alá nyúlt és kivett egy kanál és harapófogó közös gyermekének is nevezhető eszközt, majd gúnyosan megjegyezte:

• Lenne egy kis hozzáfűzni valóm ahhoz, hogy ki fogja és ki nem fogja meglátni a felkelő Nap fényét. – Majd egy határozott mozdulattal benyomta az eszközt a nő jobb szemgödrébe.

A vér fröccsent, az üvöltés már csak torokból jött fel jelezve azt, hogy nincs neki túl sok hátra. Az eszköz körbe fogja a szemgolyót, majd vele együtt távozott a szemgödörből, hogy aztán a porban koppanjon és guruljon, egyenesen a szerzetes saruja elé…, aki már ki volt készülve a látottaktól.

• Elég, végezzük be gyorsan…Nem fog többet mondani – szólalt meg hallkan
• Akkor van elég, amikor én azt mondtam – válaszolta vérszomjasan a pásztor

Az eszköz újra elindult, hogy megához ölelje a másik szemet is. A nő arcáról lecsöpögő vér beterítette a testét. Már nem kiabált, nem rángatózott…Csupán halk hörgések hagyták el ajkait.

Az eső újból cseperegni kezdett, de nem mutatta jelét komolyabb égi háború. A villám, ami a következő másodpercben a kínzást végző pásztorba csapott bele, mindenkit meglepett…Majd követte még egy és még egy…A szél egyre hevesebben fújt, annyira, hogy képes volt porfelleget kavarni a megázott sárból, a villámok csak úgy cikáztak egyik a másik után. Az emberek menekülni kezdtek, futott mindenki amerre látott. A portól már nehezen lehetett tájékozódni, de a szerzetes még látni vélte a körvonalait a nőnek, ahogyan azt valami felkapja és eltűnik vele.

A semmiből jött vihar egy szempillantás alatt lecsendesedett, a széllökések is megálltak. A téren szanaszét kevertek a szénné égett holtestek. A pásztorba olyan sokszor csapott bele a villám, hogy már csak a csontjai gőzölögtek az ázott talajon.

Az erdő mélyén, egy tisztás gyűrűjében finom kezek tették le Malina fejét. Teste meggyötört volt, de magához tért és kinyitotta a megmaradt szemét.

• Sajnálom, hogy elkéstem testvérem. Ahogy megéreztem, hogy kiszabadultál, azonnal indultam.

Malina csak nyöszörgött, már beszélni sem tudott, csak a megmaradt egy szemével jelezte, hogy figyel és érti, hogy mi történik.

• A három holdtölte alatt, ameddig raboskodtál, nagyon sok minden megváltozott. A Szék csatlósai mindenhol ott vannak és bárki csatlakozhatott hozzájuk. Minden egyes faluban és városban egyszerre csaptak le húgainkra és nővéreinkre, nem tudtak segíteni egymáson. Nagyon sokan meghaltak. Az erőnk megfogyatkozott. Csak páran maradtunk életben és szabadon. De most szorít az idő minket, ezért most nagyon jól vésd az eszedbe, amit mondani fogok.:
• A megölt pásztorok életenergiáját felhasználtam arra, hogy elrejtsem ezt a helyet és a környékét. Csak az találhat rád, akinek megengeded azt. Tűvé fogják tenni a környéket, de nem fognak rád találni. Ne hagyd el ezt a helyet, ameddig vissza nem térek. Sajnos rám nem terjed ki ez a bűbáj, így a papjaik érzik a jelenlétemet. Visszajövök érted, megígérem.

Azzal egyszerűen eltűnt a megmentő. Malina magatehetetlenül feküdt a tisztáson. A fájdalomtól legszívesebben üvöltött volna, de lélegezni is alig maradt ereje így csak gondolatban próbálta összegezni a hirtelen kapott információt. Eljöttek a többiekért? Mindenkiért? Vajon hányan maradtak életben? Mit fog hozni a holnap? Mit fog hozni az eljövendő?

Folytatása következik

Dantés

Első rész:

Dantés: Babona I. rész – Ajánlás

(Nethuszár)

Nethuszár