Dantés: Babona – IV. rész: a Szék

A szakrális világtudat a jó és a rossz folyamatos szembenállásában manifesztálódik. Hogy ki a jó, és ki a gonosz, az mindig az emberek megítélésétől függ, ami viszont bizonyos, hogy az emberek nem élhetnek szakralitás nélkül. A kezdeti babonák után jött a természeti jelenségek csodálata, hogy azt felváltsa egy intézményesített, jól szervezett és a fizikai térben sokkal inkább érezhető csoportosulás.

Az emberek vallást teremtettek maguk köré, hogy az majd később önálló entitásként behálózza az élet minden területét. Ez volt a Szék, amely végig kísérte az embereket a bölcsőtől, egészen az anyafölddel való eggyé válásig. A Szék központja a törpehegyen épült erőd, ahonnan pókként szőtte a hálóját keresztül-kasul a világban. Minden faluban, minden városban volt saját temploma, ahol az emberek imádni tudták a legfőbb Istenséget, akinek vigyázó szemei nélkül senki nem létezhetett. Az egyházak hierarchikus felépítésük mellett, a pénzügyi alapokra is gondoltak. A felülről-lefele irányított intézményen belül fordítottan áramoltak az anyagi javak. A hívek adományait beszedték a helyi papok, visszatartva 1/8-át továbbították fölfele, ameddig az erőd falai között nem érte el célját. A beszedett adományok csak egyetlen célt szolgáltak: a Szék hódító útjának egyengetését. Sorra épültek a kolostorok és a templomok, zsoldoshadseregek járták a vidéket, élükön a Szék küldötteivel, hogy minden a legnagyobb rendben történjen.

A Szék, mikor elég hatalma és befolyása volt, úgy érezte, hogy rajta kívül már nem is létezik szakralitás és vallástudat, ezért szisztematikusan próbálta kiirtani azokat a tevékenységeket, amelyek előle elszívhattak akár egy lélegzetvételnyi levegőt is, vagy kivettek egyetlen aranypénzt is az erszényéből.

A kolostor udvarát már hetek óta áztatta az eső. A kerti virágok már meghajoltak a sok nedvességtől, a Föld már nem is tudta felinni a sok esővizet, az már egy kis medret kialakítva távozott az erődítményből. A szerzetesek felhagytak a kinti tennivalókkal, idejük nagy részét a könyvárban töltötték, ahol másolták a tekercseket, rendszerezték a hatalmas tudást, amit őriztek a kolostor falai.

Esteledett, a kolostorban már mindenki túl volt a vacsora utáni áhítaton és készülődött a lefekvéshez. Egy fiatal szerzetes alakja rajzolódott ki a szitáló esőben, ahogyan komótosan sétálni kezdett az udvaron. Nem zavarta őt a permet, csak nézte-nézte a horizontot, amit szintén kisebbre szabott a nedves fátyol. Hosszú percek teltek így el, mígnem egy idősebb csuhás is csatlakozott hozzá és együtt folytatták útjukat. A csendes esőben hallani lehetett, ahogy ócska sarujukat cuppogva marasztalja a felázott talaj.

Kisvártatva megszólalt az öreg:

• Mi aggaszt téged ennyire Felicitás, hogy nem csatlakoztál a lefekvéshez a körletünkben?
• Az eső az oka Mongomer testvér, csak az eső. Nem természetes ez erre-fele. Bár csak pár éve vagyok a Szék kegyelméből a legfőbb Istenség szolgája, de ilyen nem láttam sem itt, sem máshol. A világmindenség alapvető törvénye, hogy mindennek van egy eleje, egy közepe és egy vége. De ez az eső, ami már majdnem egy holdtölte óta tart, a semmiből érkezett, sehová sem tart és a végét nem látjuk. Ez aggaszt Mongomer testvér…Keresem az okát, a miértjét. Ez miatt nem alszom jól napjárások óta.

Az öreg arcán a ráncok mélyebb barázdákat húztak, lesütötte a fejét, kissé kellemetlenül toporgott, szólt volna meg nem is…Aztán hosszú másodpercek után mégis megeredt a nyelve.

• Hallottál már történeteket a boszorkányokról, Felicitás?
• Boszorkányok? Ugyan már, régi gyermekmesékkel traktálsz, mikor komoly metafizikai dolgok lebegnek a szemünk előtt?
• Keveset éltél még barátom és keveset láttál még a világból. A gyerekkori történetek, amelyekkel riogattak vagy éppen szórakoztattak, nem a semmiből keletkeztek. A természetfölötti velünk együtt él a teremtett világban és sokszor ellenünk, egyszerű halandók ellen is fordul. De menjünk be ebből az ítéletidőből…Mutatnék neked valamit, ha már ilyen kíváncsi vagy az természetellenes esőre.

Azzal az öreg karon fogta Felicitást és elindult vele egy félreeső épület fele, annak is a pincéjéhez. Az ajtón nem volt lakat, maga a szerkezete is olyan ósdi volt, hogy egy erősebb mozdulattól darabokra is esett volna. Mongomer óvatosan kinyitotta egyik ajtót és intett Felicitásnak, hogy menjen be rajta, majd ő is követte. Némi csattogás hallatszott, ahogyan a kova az acélhoz ér, majd hamarosan egy fáklya került elő, amelynek fényében haladtak lefele a pincelépcsőn. A hely elhagyatott volt, tele piszokkal és pókhálókkal.

• Mi ez a hely Mongomer? Bevallom őszintén, hogy soha nem volt dolgom itt és a rendünk szabályzata alapján, csak a ránk bízott dolgokat végzem.
• Úgy bizony, soha nem jártál itt, mint a szerzetesek többsége. A régi tekercseket és könyveket tároljuk itt. Azokat, amelyekről már van másolat és az eredeti példány már nagyon ütött-kopott állapotban létezik. De van itt egyéb is, amit mutatni szeretnék neked.

Miközben beszéltek, elhaladtak a könyvek és tekercsek tömkelege mellett, és a pince sarkában megálltak. Kisvártatva Mongomer lehajolt és kiemelte a padló egyik kövét, ami alatt egy rongyba tekert, leginkább könyvhöz hasonlító tárgy lapult. Óvatosan kiemelte, majd ugyanolyan gondosan visszaillesztette a padló kövét, majd Felicitás fele fordult.

• A babona mostanában kissé háttérbe szorult a mi közösségünkben. Az új elől járók nem tulajdonítottak jelentőséget neki, mert ők sem találkoztak kirívó formában vele. Túlságosan leköti őket a nyolcad szedése és a birtok igazgatása. Mikor annyi idős lehettem mint te, itt teljesen más világ volt. Féltek a természetfölöttitől a szerzetesek is, ezért minél jobban megpróbáltak felkészülni ellene. Ha a környéken valamilyen fura dolgot tapasztaltunk, hogy oda lett a vetés ok nélkül, hogy döglött a jószág vagy netalán értelmetlen halálesetek történtek, azonnal a nyomába eredtünk. Legtöbbször megtaláltuk a gonosz szolgálatában ténykedő egyént és ebben a könyvben leírt eljárások alapján kivallattuk, majd lelkét megtisztítva kivégeztük. Barbárságnak tűnhet számodra, viszont a csapások azon nyomban megszűntek.

Az öreg egy gyertyát bányászott ki az egyik poros tekercs alól, majd a haldokló fáklya utolsó lángjával meggyújtotta. Kicsomagolta a rongyokból a könyvet és helyet csinálva egy poros asztalon kinyitotta. A könyv tele volt rajzokkal és leírásokkal. A gonosz különböző fajtáit mutatta be és az elpusztításuk módját.

• Megmentettem az enyészettől egy utolsó példányt az ostorból. Ez a könyv több évszázados tudást sűrít magába. A gonosz sok formáját ismeri és tudja rá az ellenszert is.

Lassan elkezdett lapozni a könyvben. Felicitás szemei előtt csak úgy pörögtek a rajzok és a leírások. Javarészt a lények neveit tudta elolvasni. Alig akart hinni a szemének, ahogyan betűzte: Alakváltó szipirtyó, A gyerekfaló, A méregkeverő, A százszorszép, A belező törpe, Az álomfogó rém, A kísértet, A bosszúálló koldus, A vérivó, Az erdei boszorkány stb.

Felicitás ámulattal figyelte a lapokat, majd az öreget…Hebegve szólalt meg.

• Én ezekről mit sem tudtam. Anyám egyedül nevelt, apámról semmit sem tudok. Soha nem is beszélt róla, ha kérdeztem mindig kitért a válasz elől. 17 aratást éltem meg, amikor anyám nagyon beteg lett és rövidesen meghalt. A helyi pap felkarolt és elhozott ide tanulni hozzátok. Az világi ismereteim korlátoltak.
• Akkor éppen itt az ideje, hogy tágítsuk ezeket az ismereteket. Amikor átlépted a kolostor kapuját tudtam, hogy különleges vagy. Bár nem ismerted akkor még a betűvetést, fejlett korod ellenére töredék idő alatt megtanultad, mint a zsenge és fogékony gyermek. A kíváncsiságod csodálattal töltött el. Mindig kerested a megértés és mindennek a működését a világban. Tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor felfigyelsz a természetfölöttire. Azt is tudtam, hogy azon a napon, vagyis a main hosszasan fogunk beszélgetni ezekről a dolgokról. Én egy letűnt kor utolsó lenyomata vagyok, Felicitas. Nincs már sok időm, te viszont fel kell vértezd magad, mert a gonosz újra hatalomra áhítozik. Az eső valóban nem véletlen. Egy alakváltó szipirtyó van a közelben. Nem tudom, hogy miért ütött itt tanyát. Manapság a természetfölötti nagyon gyenge. A megmaradt követői nem ülnek túl sokat egy helyen és folyamatosan vándorolnak, hogy ne keltsenek feltűnést. Kirívó eset nem is nagyon történt az elmúlt 125 aratás alatt. A nagy leszámolás után a Szék úgy gondolta, hogy ez a munka elvégeztetett. A vadászok és a követek száma is megcsappant. Már nem támogatták a vadászatokat. Lassan letért mindenki a gonosz keresésének útjáról és mivel már látszólagosan nem is volt szükség, ezért nem hiányolta senki a fekete csuhában vágtató küldötteket. Én vagyok talán a legutolsó közülük.

Felicitas fejét elöntötte a sok újonnan szerzett információ. Hosszú percekig csak emésztette szótlanul az eléje táruló világot, majd lassan kibökte.

• Érzem a hívást, atyám. Ahogy kinyitotta a könyvet, nagyon különös érzés fogott el. Most már biztos vagyok, hogy az, amit bennem vélt felfedezni az érkezésemkor nem véletlen és oka, célja van. Abban is biztos vagyok, hogy a legfőbb Istenség munkáját el kell végezzem.
• Helyes – bólintotta az öreg. Akkor most szépen járjunk a végére ennek az esőnek és számoljunk le az alakváltóval. Valószínűleg gyenge és magányos. Vagy 20 aratás óta nem öltem már boszorkányt, de úgy érzem menni fog. A vadászathoz viszont fegyverek is kellenek, Felicitás. Hétköznapi módszerek nem fognak ezeken. Szerencsére a könyv mellett a fegyverekből is elrejtettem párat a beolvasztás elől. Még ezen éjszaka megoldjuk az eső problémáját, mire a hajnal hasad, addigra te is kristálytisztán fogsz látni. De igyekezzünk, útközben még mesélek neked.

A pinceajtó csattant, ahogyan a két szerzetes elhagyta a mélységet. Sebes léptekkel haladtak, átázva, de annál nagyobb lelkesedéssel. Az eső továbbra is kitartóan esett, feláztatva mindent a környéken. Semmi jelét nem adta, hogy megijedt volna a bátor elhatározástól, amit a két szerzetes az imént öntött formába.

Dantés

Kapcsolódó anyagok:

Dantés: Babona I. rész – Ajánlás

Dantés: Babona II. rész – A tűz próbája

Dantés: Babona III.rész – A javasasszony

(Nethuszár)

Nethuszár