HUNYADI – majdnem kritika!

Szubjektív filmkritika következik egy nem erre szakosodott szerző által, aki a filmművészeti halmazból csak és kizárólag a fogyasztót jeleníti meg.

Ez lennék én: gyerekkorom óta imádok filmet nézni, a sorozatok elterjedése után pedig teljesen beszippantott ez a világ, igazi sorozatjunkie lettem. Filmkritikát viszont még soha nem írtam (maximum ajánlót), és nem is érzem úgy, hogy ez egy hozzám közel álló műfaj lenne, most viszont mégis megpróbálkozom vele, de mindenek előtt azt is szeretném leszögezni, hogy a magyar filmekben nem vagyok jártas: évtizeddel ezelőtt úgy döntöttem, hogy az affektálós, álművészieskedő, bután vágott, akciójeleneteket elbénázó, számomra inkább visszataszító humorral operáló mozgóképi alkotások megtekintéséhez túl rövid az életem. Igen, hallottam sikeres magyar filmekről, a Futni mentemről és egyebekről, de nem vettem rá magam arra, hogy időt szánjak ezekre.

Ugyanígy voltam a Hunyadival is:

már három rész volt fent az online térben, amikor a magyar filmiparral szembeni fenntartásaimat jól ismerő cimborám rávett arra, hogy EZT tényleg nézzem meg – a véleményemre is kíváncsi volt, de győzködött is, hogy ez valami olyasmi lesz, mondja, amit magyar produkcióban még nem láttam. Oké, mondom én, megnézem az első rész első húsz percét, ennyi időm volt aznap este, aztán…

Aztán úgy ledaráltam az akkor elérhető három részt, mint anno a Spartacust vagy a Rómát. Mert igen, a Hunyadi pont olyan lett, amilyennek egy sorozatnak lennie kell a mai világban. Plusz extra, hogy ez rólunk, magyarokról szól, akiknek olyannyira izgalmas, bonyolult a történelme, hogy az már évtizedek óta sorozatokért kiált. Emiatt lehet, hogy a társadalmi várakozás is túl nagy volt a Hunyadival szemben, de kötve hiszem, hogy ezt ne sikerült volna megugraniuk az alkotóknak, mínusz persze az örök fintorgók. A magyar történelemről utoljára Juraj Jakubisko alkotott monumentálisat a Bathoryval, és abban nem is a magyar szereplők vitték a prímet. A Bathory – a legenda másik arca végül Magyarországon nem is került bemutatásra, viszont Szlovákia legnézettebb filmje lett. A Bathory viszont film, monumentális eposz, a Hunyadi pedig sorozat, utóbbi talán még nagyobb kihívás elé állította az eddig ilyen feladattal nem sűrűn találkozó magyar stábot, különösen, hogy a már említett Spartacus, Rome vagy épp a Vikingek már belőtte azt a minimális színvonalat, ami szükséges a sikerhez, a magyar Hunyadi pedig úgy állja meg helyét ebben a mezőnyben – mert bizony megállja! –, hogy messze igényesebb alkotás lett, mint például a német Barbárok. Ehhez a sikerhez viszont mindennek klappolnia kellett: a technikai, vizuális effektek kidolgozásán túl, kitűnő szereplők, okos szereposztás, még okosabb színészvezetés és betonbiztos forgatókönyv szükséges, a Hunyadi pedig talán az első olyan magyar sorozat, ami mindezeket gond nélkül hozza.

A Hunyadi nem dokumentumfilm,

úgyhogy az olyan „kritikákat”, miszerint az íj tegezének oldalsó mintázata nem felel meg a kor valóságának kéretik mellőzni. A Hunyadi tulajdonképpen Bán Mór azonos című történelmi regényélnek feldolgozása, ennélfogva pedig olyan művészi eszközökkel operálhat, amivel a dokumentumfilmesek nem – ezért nem is szabad ilyen szemmel nézni. Ma mindenki elfogadja, sőt, talán készpénznek veszi Gárdonyi Géza Egri csillagok regényét és az abból készült filmet, de még mindig kevesen tudják, hogy például Cecey Éva (Vicuska) nagy valószínűséggel nem létező személy, az pusztán Gárdonyi írói fantáziájának szüleménye, akárcsak Jumurdzsák, ez viszont sem a regény, sem az 1968-ban készült film értékéből nem von le semmit.

A Hunyadi sorozat forgatókönyve  is használja ezeket a személyes szálakat, de sokkal bátrabban: ha másfelől közelítem meg, akkor a Hunyadi nemcsak történelmi film, hanem egy korabeli House of Cards, a középkor udvarainak intrikáiról, hatalmi játszmáiról szóló thriller, amit néha csaták és erotikus jelentek is megszakítanak. Ennek filmbeli ábrázolása viszont tökéletes: fordulatok, meglepő szövetségek, árulások jellemzik ezt a világot, amelyet a jó forgatókönyvnek hála a film cselekménye, annak szereplői kitűnően adnak vissza. Ugyanakkor arra is felhívnám a kezdő néző figyelmét, hogy az első két rész amolyan alapozó – ahogy az a jó sorozatoknál lenni szokott –, így érdemes kivárni az elsőre talán még nem tiszta cselekmények, szereplők későbbi irányvonalát. Az első két részben egyébként zavaró lehet, hogy túl sok a helyszínek közötti ugrálás – egy ötven percnyi rész alatt kismilliószor ugrunk a szerb királyi udvar, Buda vára, Hunyad vára, Bécs, Milánó és a szultán drinápolyi háreme között, ami zavaró lehet, de a későbbi cselekményekben mindennek meglesz majd a jelentősége.

Azonban lehet bármennyire jó

a film alapjául szolgáló regény, lehet bármennyire jó a forgatókönyv és lehet bármennyire jó a képi világ, ha a magyar filmekből megszokott, színpadhoz szokott művészek játsszák affektálós, nem élethű hanghordozással korabeli karakterüket. Nagy hátránya volt ez a magyar filmeknek, hogy azokban majd’ minden színész úgy beszélt, mintha a hátsó soriban ülőnek is hallania kellene, nem értve azt, hogy ez mozi, ahol már a dolby surround és társai segítenek. A Hunyadiban ennek nyoma sincs, mi több, a karaktereket sikerült úgy megformálniuk a színészeknek, hogy teljesen együtt rezdülsz velük. Kemény Simonról tényleg elhiszed, hogy hamarabb tudott lovagolni, mint járni, hamarabb tudott vívni, mint beszélni, és, mikor elesik a csatában, úgy siratod meg, ahogy azt az igazi filmeknél szoktad. A török szultánról tényleg elhiszed, hogy az a csendes őrült, akitől rettegni kell, Szilágyi Erzsébet tényleg az az asszony, aki kardot forgat és egyedül intézi Hunyad vára ügyeit, amíg férje, János, a törököt üldözi. Tényleg elhisszük, hogy a korabeli Európában dúló hatalmi játékok miatt nem volt egyszerű sereget gyűjteni a török ellen, az intrikák, áskálódások, árulások, a magyar trón kiárulása az osztrákoknak, a Szent Korona ellopása – mind-mind úgy kerül a filmvászonra, hogy egy pillanatig nem borulsz meg, nem zökkensz ki abból a fránya és küzdelmes 1440-1450-es évtizedből. Ott vagy benne, lüktetsz a filmmel, és felugrasz, szurkolsz, mint egy hülye gyerek, amikor a törököt csapdába csaló Kemény Simon elesik a csatamezőn, de oldalról megindulnak Hunyadiék. És Kemény Simon halálkakor te is elmorzsolod azt a könnycseppet, de el biza. A filmek értéket pedig pont ez adja: képes arra, hogy érzelmeket váltson ki belőled, ahogy arra is képes, hogy egy-egy rész megtekintése után szépen rákeresel a különböző korabeli történésekre, hogy is volt ez felkiáltással, és máris szívod magadba a magyar történelemleckét.

A Hunyadi mindenkinek megszüli majd kedvenc szereplőjét, már most vannak, akik Cillei Ulrikra esküsznek (kitűnő alakítás) vagy épp Hunyadira, Szilágyi Erzsébetre, de Albert herceg is annyira tökéletesen hozza karakterét, hogy méltán kerülhet be a panteonba. És itt egy kis kitérő: nemcsak a karakter megformálása fontos szempont egy sorozat esetében, hanem azok fejlődése is: itt pedig bőven van pozitív példa erre: Újvári Miklós állandó vívódása a helyes cselekedet és Ulrik zsarolása között, Szilágyi Erzsébet úri kisasszonyból Hunyad várának első számú vezetője lesz, egy kegyetlen, macsó világban férfibb sok férfinél, Hunyadi a kezdeti izgága, temperamentumos ifjúból lesz hadvezér és így tovább – a Hunyadiban gyakorlatilag az összes karakter részről-részre fejlődik, változik, ez pedig hatalmasat dob az egész sorozat dinamikáján.

Mivel ez egy szubjektív kritika,

hadd emeljem ki én is a kedvencem: a Brankovics Marát alakító Törőcsik Franciska az egyik legkomplexebb, legnehezebben felvehető szerepet kapta: a szerb despota egyetlen lányaként, apja utasítására, kívánságára a török szultán háremébe kerül, ezzel garantálva, hogy népét békén hagyja a rettegett török hadvezér. Marának pedig egyszerre kell hoznia a kiszolgáltatott nő, a szultán felségként hatalommal bíró, testvérei megmentése érdekében intrikáló erős asszonyt, akinek később, a történelmi források tanúsága szerint a szultán diplomáciájára is volt lehetősége hatást gyakorolni, és mindezek mellé megkapja az ifjú Mohamed pótanya karakterét is – nehéz feladat mindezeket kibontani, de Törőcsik Franciska ezt annyira jól műveli, hogy azt kell mondanom: SZÍNÉSZNŐNK született – így, csupa nagybetűvel.

Úgyhogy, feleim, öt rész már elérhető online is, a sorozat első évada – mert nagyon remélem, hogy lesz majd folytatás! – tíz részes, így tessenek igyekezni! Abban már most biztos vagyok, hogy a Hunyadi sokáig velünk marad majd, ez ugyanis a magyar filmtörténetben is mérföldkőnek számító alkotás lett. Csak gratulálni tudok mindenkinek, aki ebben részt vett!

-örsh-

(Nethuszár)