Koronavírus a sötét középkorban (pamflet)

Mindannyian ismerjük a szakállas viccet, mikor a középkorú házaspár a tengerparton nyaral és az asszony odakiált a férjének: – Józsi, gyere és feküdj a hullámra. – Jaj, te Julis, még élve sem kívánlak.

A koronavírus negyedik hullámának végén és az ötödik kapujában már bőven kijelenthetjük, hogy sem a felvilágosító, ismeretterjesztő, tudatosító kampányok, sem a korlátozások nem bírják jobb belátásra az embereket. A társadalmi szolidaritás a bányászbéka segge alatt – győzött a sötétség és az emberi butaság. A józan ész nyaralni ment olyan országba, ahol mindig süt a nap és nem is szándékszik egyhamar visszatérni a Balkánra.

Már sokan érzik, érezzük a tényt: A kíméletlen darwinizmus fog rendet tenni újra a világban. Álljon itt alább egy írás, hogy milyen lett volna a koronavírus a sötét középkorban. Mindennemű egyezés a jelenkorral csak a véletlen műve, hiszen a modern ember felveszi a kesztyűt és elbánik a járványokkal, nem hagyatkozik babonákra és tévképzetekre…

Toulouse utcáin népes tömeg kavargott fel-alá. A vasárnapi piactér megtelt mindenféle népséggel. Mórok árulták kelméiket, olasz ötvösmesterek kínálták a legjobban sikerült darabokat, de a szélrózsa minden irányából jöttek kereskedők, pecérek és hajcsárok – volt itt minden, mit el lehetett képzelni. Az egyik szűk utcácskán egy fiatal legény kanyarodott ki és vetette bele magát az emberi masszába, fürkészte, hogy mit is lehetne elcsenni egy-egy figyelmetlen kereskedőtől. Innen egy alma, onnan egy cipó és máris meg volt a napi betevő…

Éppen kifele igyekezett a tömegből, mikor valaki megragadta a vállát és nevén szólította:

• Te Jean, már órák óta kereslek.

A fiú reflexszerűen fordult az őt markoló kéz irányába. Egy sovány, nála alig kicsivel idősebb, szintén ugyanolyan fizimiskával, napbarnított bőrrel és ócska ruhával rendelkező alak vigyora nézett vele farkaszemet.

• A fene essen beléd Maxime…Már azt hittem, hogy rajtakaptak lopás közben. Majdhogynem magam alá vizeltem az ijedtségtől. Mit keresel te itt? Tudod jól, hogy ebben az órában a folyópartiak portyáznak a vásárban és csak délután következtek ti, külvárosiak.
• Hagyd már a felosztást és hogy ki mikor jön ide lopni. Inkább jer, mutatok valami érdekeset. Ma reggel követtem a püspököt, miközben az ágyasától igyekezett haza-fele. A katedrális udvarára beteg embereket hoztak, köhögnek és ki vannak vörösödve. Járni is alig tudnak.
• A fekete halál?
• Nem hinném, láttam már olyant tavaly, mikor Eugene nagybátyámmal Párizsban voltunk üres lakásokba betörni a vész idején. Ez nem hasonlít a fekete halálra, ez valami más.

A két cimbora elhagyta a vásári tömeget és a szűk, kanyargós utcán rohanva indultak, hogy szemügyre vegyék, amiről Maxime az imént beszélt. A katedrális első kapuját éjjel-nappal őrizték, ezért ők inkább a kőkert alatt osontak, majd behágtak rajta, végig püspökség méhészetén és szőlőjén, végül félig megkerülve a katedrálist, ráláttak a belső udvarra.

Az udvaron több tucat ember feküdt. Nem voltak jó bőrben. Köhögtek, kipirosodott arcuk jelezte, hogy bizony lázuk van. Pár test már le volt terítve, tehát ők meghaltak. Az udvaron a püspök és segédei idegesen járkáltak fel-alá, néha hevesen tanácskoztak, majd folytatták a véget nem érő köröket.

• Milyen nyavalya lehet ez, Maxime?
• Fogalmam sincs, menjünk és kérdezzük meg Eugene nagybátyámat. Ő világot járt ember. Sok mindent látott és hallott. Tegnap lopáson érték és kalodába került, de szerintem eddig kint van, és a külvárosi viskójában nyalogatja a büszkeségén esett sebeket.

A két cimbora távozott azon az úton, amelyen bejutott a püspökség udvarára, a sikátorokon rövidítve csakhamar eljutottak a külvárosi viskóig, ahol Eugene, a világlátott nagybácsi lakott, és éppen töltötte magába az aznapi rumot.

• Üdv, Eugene bácsi… – mormolta Maxima
• Nahát, csibészek! Jöttetek meglátogatni a bácsikát? Képzeljétek, a tegnap sikerült ellopni egy aranyékszert az egyik dámáról a piacon, már éppen húztam volna el a csíkot, mikor a pandúrok lefüleltek és kalodába raktak. Még mindig érzem a rohadt paradicsom ízét a számban. Egy darabig most meg kell húznom magam, ameddig a nép emlékszik az ábrázatomra. De túl sokat fecsegek…Ti mi járatban vagyok itt?
• Hát – nyekeregte Maxime – láttuk a beteg embereket a püspökség udvarán…Nem tudjuk miféle kórság lehet. Nem a fekete halál, azt ismerem.
• Hogyan néznek ki a beteg emberek?
• Nagyon levertnek tűntek, a folyamatos köhögés betöltötte az egész birtokot, lázuk is volt. Páran már halottak voltak
• Jaj, ügyet se vessetek rá. Ezt úgy hívják, hogy a gazdagok betegsége. Azok, akik finnyáskodnak, válogatnak az ételben, rendszeresen mosakodnak így járnak…Egy sima influenza is leveri őket a lábukról, még bele is halnak. Szót se többet erről. Inkább menjetek, és szerezzetek még rumot szegény megalázott Eugene bácsinak.

Jean nem igazán volt megelégedve a válasszal, de Maxime biztosította, hogy Eugene bácsi tudós ember, csak lecsúszott és azért tűnik egy félnótás, tanulatlan, alkoholista suttyónak. Az esze viszont vág, mint a borotva. Érdemes rá hallgatni mindenféle kérdésben.

A következő két hét csavargással telt, nem nagyon kereste őket senki, nem is volt igazi otthonuk. Mikor volt mit, akkor ettek, ha nem volt, akkor gondolkodtak azon, hogy mit fognak enni, amikor lesz. Teljesen kimentek a fejükből a püspökség udvarán látott dolgok, Eugene bácsi éleslátása is a homályba veszett, amikoris egy reggel félrevert harangokra ébredtek a folyóparton. A katedrális harangjai nem misére hívták az embereket, hanem gyülekezésre.

• Mi történhetett Maxime?
• Fogalmam sincs – nyögte amaz félálomban.
• Gyere, nézzük meg…
• Gyilkosság, tűzvész, nagy értékű lopás, a püspök talált magának egy újabb szeretőt – fogalmam sincs.
• Gyere már…Én kíváncsi vagyok!
• Na jó, legyen neked gyereknap!

Összekapták magukat, sebtében lemosták arcukról az éjszakai szennyet a folyóban, majd útra keltek a katedrális irányába. Nem volt nehéz dolguk, az emberek minden irányból haladtak abba az irányba, így csak hagyták magukat sodródni a tömeggel.

A katedrális hatalmas vaskapui tárva-nyitva álltak, a tömeg behömpölygött az udvarra és várta az fejleményeket. Kisvártatva megjelent a püspök, teljes díszben az egyik erkélyen és kezével csendre intette a tömeget, majd harsányan kiáltott.

• Az Úr úgy döntött, hogy a fekete halál után újabb kórságot zúdít a nyakunkba…Az új betegség már hetek óta itt van közöttünk…Isten haragszik ránk, testvéreim. Ki kell őt engesztelni. Ezért kéthetes böjtöt rendelek el, és minden este körmenetet tartunk a piactéren az ő dicsőségére és kérni fogjuk, hogy szabadítson meg minket a csapástól.

A püspök amilyen gyorsan megjelent, olyan hirtelen tűnt el az erkélyről. A tömeg morajlott, miközben hazaindult a szélrózsa minden irányába…Mindenki próbálta hozzátenni a maga részét az elhangzott beszédhez.

• Te Maxime, nem lehet, hogy Eugene bácsi tévedett, és ez nem a gazdagok betegsége?
• Az kizárt dolog…Eugene bácsi soha nem téved. De gondolj csak a lehetőségre. Minden este körmenet lesz…Tele erszények, ékszerek csak miránk várnak…
• Azt nézd, miért viszik azt az embert ketrecben – rámutatott az utcán bekanyarodó szekérre, rajta egy vasketrec és benne egy félig agyonvert férfi.

A mellettük haladó kalapos hölgy megjegyezte:

• Eretnek – tegnap kiállt a placcra és fennhangon elkezdte hirdetni, hogy a kórság nem Isten büntetése, hanem egy ragályos kór, ami a levegőben terjed és emberről emberre, ezért karanténra van szükség és az arcunk kendővel való elfedésére…Mekkora sületlenség, hogy fedjem el az arcom kendővel, aztán ne kapjak levegőt és megfulladjak…még azt kellene. De most majd észhez térítik a pandúrok.

A két barát lopott egy cipót a piacról, azt elmajszolták, és izgatottan készültek az esti körmenetre. Ahogy alábuktak Nap sugarai máris meggyúltak a fáklyák. Az emberek csoportokba verődve kántáltak egyházi énekeket és haladtak a piactér fele. Jean és Maxime is csatlakozott az egyik csoporthoz, közben szorgosan figyelték, hogy mit és kitől lehet elemelni úgy, hogy ne vegye észre senki.

A piactéren az árusokat felváltották a vajákosok. Asztalokra kipakolva árulták az ellenszert az új betegség ellen. Volt, aki az citromra esküdött, volt, aki az őrölt nyírfára, de olyan is akadt, aki patkányfarkat kínált és váltig bizonygatta, hogy az abból készült főzet fogyasztása ellenállóvá teszi a szervezetet a kórsággal szemben.

A csoportok találkoztak a piactéren. A katedrális felől megérkezett a Püspök a kíséretével. Ő maga szőrzsákot húzott, fejét hamuval szórta be, vállán fenyőfából (könnyű) készült keresztet hordozott, közben a kíséretébe tartozó szerzetesek folyamatosan kántáltak. Hozzájuk csatlakozott minden fáklyás menet és elkezdték kerülni a piacteret tízszer. Minden kör után megálltak a tér végén álló Szent Antal szobornál, annak lábára csókot nyomtak és folytatták a körmenetet. Szent Antal segített legyőzni a fekete halált, talán most is segíthet.

A kornyikáló tömeg vonulását egy velőtrázó sikoly zavarta meg, amely egy fiatal nő száját hagyta el. Mellette éppen az imént esett össze a férje…élettelenül. Már napok óta beteg volt. Az orvos ágnyugalmat javasolt, de a biztos gyógyulás érdekében nem hagyhatta ki a körmenetet.

Egy pillanatig néma csend lett úrrá a tömegen, aztán valaki ismét kántálni kezdett, a többiek mentek utána. A holttestet a pandúrok húzták ki a piactér szélére, nyomában a nő jajveszékelésével.

Maxime és Jean meglátták a lehetőséget és nyomban oda szaladtak.

• Segíthetünk hölgyem? – szólt megjátszott udvariassággal Maxime
• A férjem…meghalt. – zokogta a nő. Segítsenek hazavinni.
• Állunk szolgálatára – negédeskedett Maxime és intett Jeannak, hogy fogja meg a halott férfi lábát, ő meg a karjai alá nyúlt. A síró asszony ment elől fáklyával és mutatta az utat.

A sikátorok és keskeny utcák tele voltak köhögő, haldokló és halott emberekkel. A fiúk próbáltak a feladatukra koncentrálni és ügyet sem vetni rájuk, ami meglehetősen nehéznek bizonyult.

• Maxime, itt nagy a baj
• Igen, én is érzem.
• Mi legyen?
• Mi lenne? Elvisszük a szegény ürgét, felvesszük a pénzt, aztán tünés a városból. Eugene bácsinak lehet már nincs ki a négy kereke a sok rumtól. Nagyot csalódtam benne.

Az egyik utca végén egy sebtében ácsolt kereszt előtt félmeztelen emberek ostorozták magukat és könyörögtek a megbocsátásért. Kicsit odébb egy szakállas vénember, vérben forgó szemekkel, kezében bibliával hirdette a világ végét, a lovasok eljövetelét a rögtönzött hallgatóságnak, akik itták szavait. A következő kanyarban éppen ütlegeltek egy férfit. A bűne az volt, hogy megfürdött ezáltal terjesztheti a betegséget.  A vak koldus átellenben folyamatosan hajtogatta: ,,be kell zárkózni, be kell zárkózni”, de mindenki úgy el volt foglalva a saját buborékeseményével, hogy ügyet sem vetettek rá.

Maxime és Jean célba értek. A testet befektették az ágyba, a zokogó felesége sebtében kifizette őket. Ameddig a pénzért ment, addig Maxime elemelt még egy ezüst gyertyatartót a szekrényről, aztán mentek dolgukra.

• Mitévők legyünk, Maxime?
• Emlékszel a koldusra, aki azt szajkózta, hogy be kell zárkózni?
• Igen emlékszem, és?
• Kérdezzük meg, hogy mit értett ez alatt?
• Az csak egy félnótás…de kérdezzük

A két fiú megállt a koldus előtt, kicsit tétováztak, aztán Jean megszólalt.

• Mégis mire gondol, mikor azt mondja, hogy be kell zárkózni?
• Ha megmondom, akkor mit adtok nekem cserébe?

Maxime kicsit dühbe gurult, de a helyzetre való tekintettel nem akadékoskodott

• Ez az ezüst gyertyatartó megfelel? – kérdezte

Az öreg szájához tette a gyertyatartót, meggyőződött annak eredetiségéről, majd megszólalt.

• Megfelel.
• Akkor ki vele – zengte türelmetlenül Maxime
• Még gyerek voltam, mikor Marseille kikötőjébe befutott egy kereskedőhajó. Rajta egy kórság, ami köhögést, lázat és halált okoz. Pont, mint most ez. Még nem volt elharapódzva, amikor az apám, tudós ember lévén javasolta a 40 nap bezárkózást. Meg volt győződve, hogy a betegség emberről-emberre tejed és ennek elejét kell venni.  Annyira hevesen érvelt, hogy istenkáromlónak bélyegezték, majd fejét vették, engem megvakítottak. A betegség csak terjedt, ezért az egyház végül mégis elrendelte a bezárkózást. 40 nap múlva, akik túlélték, már nem terjesztették a ragályt. Annyira féltek, hogy kitudódik ez az új kor, hogy inkább azt mondták, hogy a fekete halál ropta el a táncát Marseille-ben…Én akkor elkaptam a betegséget és túléltem. Rám nem veszélyes most. De nektek be kellene zárkózni. Most hagyjatok, elfáradtam

Kábultan ballagtak az utcán, ahol a halál éppen táncát ropta.

• most mitévők legyünk?
• Bezárkózunk…Annyi mindent láttunk a mai nap, hogy úgy gondolom, néha akkor tesszük a legtöbbet, ha nem teszünk semmit egy ilyen helyzetben, csak elkerüljük azokat, akik próbálnak mindenféle látszatmegoldásokat találni…

Dantés

(Nethuszár)

Nethuszár