Shoá Transsylvania: a magyar zsidó áldozatok emléknapja

Ma, azaz április 16-án emlékezünk a Holokauszt magyarországi áldozataira, mivel Észak-Erdély, s benne a magyarajkú zsidóság akkoribban szintén Magyarország része volt, így ez az ő emléknapjuk is.

Az erdélyi magyar zsidó áldozatoké – akiket végül saját anyaországuk ölt meg, minden különösebb fenntartás, megfontolás vagy visszafogottság nélkül. 1945 után Erdély magyar zsidók nélkül maradt, csak nagyon kevesen tértek vissza, és közülük sem sokan maradtak – sokan emigráltak az új Izraelbe.

Ma van húsvét nagyszombatja, a zsidók pedig ma kezdik a pészachot – talán szimbolikus is lehet, ahogy a két nagy vallás két nagy ünnepe idén, ebben a háborús esztendőben pont egybeesik- Ha van is ennek mögöttes tartalma, az biztos pozitív, de teljesen felesleges lenne elmondani – semmit sem változtunk a kétezer év alatt és semmit sem változtunk az elmúlt közel nyolcvan év alatt.

A csőcselék ugyanaz: ma is keresztre feszítenék Jézust, és ma is simán deportálnának – még van egy pár államférfi, aki féken tartja őket.

Még…

Sokan ma sem tudják, hogy miért is fontos, miért kéne pont nekünk, magyaroknak, s benne különösen az erdélyi magyaroknak emlékzeni 1944 április-májusának borzalmas időszakára. Sokan ma sem tudják, hogy a magyar kultúra finanszírozóit, támaszait vitték el. Hogy ártatlan, magyarul beszélő, önmagukat magyarnak tartó embereket vittek el.

Sokan ma sem tudják, hogy 1920 után az erdélyi zsidóság önként vállalta a kettős kisebbségi sorsot: zsidó is volt, magyar is volt – ezzel a puszta vállalásával pedig szembement az új román állam asszimilációs törekvéseivel – így védte ő a magyart.

Sokan nem tudják, hogy több színházunk, szerkesztőségünk, könyvkiadónk, egyéb intézményünk csak azért tudott fennmaradni az új román világban, mert a zsidók saját zsebből finanszírozták azt.

A zsidók.
Az erdélyi zsidók.
Az erdélyi magyar zsidók.

Akik ott csápoltak Horthy bevonulásánál a második bécsi döntés után, mert szentül hitték, hogy visszatérnek a monarchiabeli békeidők, a törvény ereje.

Csalódniuk kellett.

Kiben is?

Csalódtak Horthy Miklósban? Igen is, és nem is. Azért a zsidótörvények híre már megelőzte a fehér lovon érkező új császárt.  De joggal bízhattak, és bíztak is az erdélyi magyarokban, azok vezetőiben, elvégre közösen küzdötték végig húsz év kisebbségi sorát. Nem fogják hagyni – gondolhatták az erdélyi magyar zsidók. Csalódtak!

Mert hagyták. Mi több, sokan segítették is a deportálásokat.

Talán ezt hívják árulásnak, nem?

Alig, alig volt olyan, aki ellenállt volna. Igaz, Erdély addigra kiürült – a tettrekész magyar férfiak, akik megakadályozhatták volna, a fronton harcoltak és haltak vitéz nagybányai kedvéért és parancsára. Akárhogy is – szemünk láttára, pár eklatáns példát leszámítva pedig semmilyen tiltakozásunkat nem mutatva vitték el Erdély magyar zsidóságát.

Önmagunkra emlékezünk ma.

Íme, néhány példa:

Nagyvárad

Elvitték Nagyváradról Weiszlovich Emil szállodatulajdonost. Zsidó volt? Magyar volt? Még a történelem sem tudja eldönteni, őt magát viszont a húszas évek végén, a Nagyváradon kongresszust ülő legionárius fiatalok tömege kis híján halálra verte azért, mert magyar. Napokig lebegett élet-halál között, a korabeli magyar sajtó hősként ünnepelte, amíg ki nem derült, hogy Emil bátyánk nemcsak magyar, hanem zsidó is. Akkor már nem volt olyan nagy hős a magyar sajtóban, de felfedezte őt a román szélsőjobb. Egy korabeli lapban így írt róla egy román szélsőjobboldali vezér: „a zsidók, mint Veislovits (sic!) a magyarok legveszélyesebb fajtája. Amikor az ilyen kaftános magyarokkal végeztünk, a többit már könnyen tudjuk asszimilálni!”

 

Igen, így, „kaftános magyar”…

Weiszlovich életben maradt, kitörő örömmel fogadta Horthy bevonulását Nagyváradra, aranypatkót kovácsoltatott neki. Hálából elvitték a többi nagyváradi zsidóval együtt, és soha nem jött vissza. Ma Nagyvárad román többségű város és ehhez nem kellett különösebben megdolgoznia a román államnak, megoldották a magyarok. A „magyarok” – akik deportálták a halálba üldözték a „kaftános magyarokat” …

Szatmárnémeti

A színház! Amelynek átalakítási költségeit Szabadkay József (100.000 korona) magára vállalja.  A két világháború között, az újonnan berendezkedő román hatalom mindent elkövet, hogy a magyar nyelvű színjátszás megszűnjön, de Szabadkay Józsefben emberükre akadnak. Hogy meddig bírná pénzzel, szusszal támogatni a magyar nyelvű színjátszást, azt nem tudjuk, tudjuk viszont, hogy az 1920 után felálló új román államban évtizedig bírta. Aztán második bécsi döntés, zsidótörvények, zsidó nem lehet színházigazgató, majd színész sem. El is viszik. És az az ember, aki évtizeden át támogatta, fenntartotta a szatmári magyar színjátszást felveszi a hófehér frakkját, feltűzi rá a haza szolgálataiért korábban kapott kitüntetéseit, és így foglal helyet az Auschwitzba tartó vonaton. Nem szól senkihez, nem eszik, nem iszik, holtan húzzák majd ki a vagonból. Vele tartott a többi szatmári és környékbeli zsidó is – alig kettő százalékuk tért vissza, és ők sem sokáig maradtak.

Máramarossziget

Ez az Erdélyen belül is külön kulturális egységet képző vidék, a haszidok szülőföldje, a chábád Jeruzsáleme. A közeli Borsafürdőn megesett történelem ma is tanít: a harmincas években, a legionárius Horia Sima vezetésével felgyújtják a zsidók házait. Szerencsére egy román időben figyelmezteti őket, így el tudnak menekülni. Vagyonuk, otthonuk így is odaveszett. Összeszorított foggal újjáépítenek mindent. Amikor bejönnek a magyarok, a helyi zsidóság az első sorban csápol – a környéken egyébként ők adták a magyarság többségét. Az első sorban csápolnak, mert azt gondolják, hogy a román legionárius rendszer helyett visszajön a rend, a fegyelem, a törvény ereje – a monarchia. Fél élv sem telik el, és az első zsidó transzportot már el is viszik Kamenyec-podolszkijba, munkaszolgálatra, ahol többségüket egyszerűen agyonlövik. Aki ezt megúszta, az sem maradhat boldog sokáig: 1944 tavaszán elindul Erdély „zsidótlanítása”, Máramaros, Borsa, Nagybánya kiürül.

Azokat, akik a két világháború közötti román közigazgatás idején, ellenállva a román nyomásnak mégsem vallják magukat zsidónak, hanem magyarnak (nemzetisége: magyar, vallása: Mózes-hitű – áll többszázezer korabeli népszámlálási íven) most elviszik a biztos halálba. Túlnyomó többségük meghal, vissza is kevesen térnek.

Dézs

Tóth Ilona – kissé bohém, fiatal művésznő, remek grafikus. A dézsi és környékbeli zsidókkal együtt a város melletti erdőben gyűjtik össze őket – Tóth Ilonka még elkészít egy nagyon erős üzenettel bíró rajzot: a keresztre feszített Jézus alatt halad a dézsi zsidók menete, Jézus pedig eltakarja szemét, hogy ne kelljen látnia a borzalmat. Szemtanúk szerint a rajzon jól felismerhetőek voltak az összegyűjtést, deportálást intéző csendőrök, és a deportálást szervező, azt jóváhagyó városi vezetők. Tóth Ilonka, a dézsi zsidók többségével együtt meghal. 12 évvel később, 1956-ban, egy másik gyilkos rendszer, a kommunizmus végez ki egy Tóth Ilonát – akár mementó is lehetne kettejük története, de nem lett az, és nem is lehet. Még ma is fontosabb az imaginárius ellenségkép, egymás hátbaszúrása, agyonverése, mint a béke és boldogság keresése.

Kolozsvár

Karácsony Benő, az egyik legjelentősebb magyar írónk. A kolozsvári rabbi felszólítja őt, hogy tagadja meg magyar írói mivoltát, mire Benő közli: ő Arany János nyelvét meg nem tagadja, különben is, a zsidó nacionalizmust sem tartja sokkal többre, mint a magyart. Kortanúk egységes véleménye szerint ez lesz az oka annak, hogy nem kerül fel a Kasztner-vonatra. A Magyar Királyi Csendőrség előbb a kolozsvári gettóba zárja, majd deportálja Auschwitzba. Összeomlik, de utolsó szavai szerint még tervezi megírni a „Napos oldalt”. Terve vele együtt füstbe megy, a kolozsvári zsidók közül alig páran élik túl, még kevesebben térnek haza, hogy aztán jórészük kivándoroljon Izraelbe.

Élesd:

Román többségű település már Trianon előtt is, 1920 után a zsidók látványosan a magyarokkal fognak össze, ami a korabeli népszámlálásokból nagyon is jól látszik, hogy a fentebb említett jelenség mellé újabb példát kínáljak: míg 1920-ban még 352-en vallják magukat zsidónak, addig az 1930-as népszámláláson már csak 138-an, miközben az izraelita felekezethez tartók száma így alakul: 1920-ban 297, 1930-ban 372. Aki zsidó, az etnikumként a magyarhoz sorolja magát, a román közigazgatás legnagyobb bánatára. A helyi zsidóság kitörő lelkesedéssel fogadja a magyarok bejövetelét, a történelem azonban rácáfol örömükre: 1944-ben az ÖSSZES zsidót deportálják, 23-an élik túl és vetődnek haza Élesdre, hogy aztán mindannyian kivándoroljanak Izraelbe. Egykori zsinagógájuk helyére az 1970-es években tömbház épül. Az élesdi zsidóság emlékét ma már csak az egyre rosszabb állapotban levő temetője őrzi.

Csíkszereda:

Hirsch Hugó, orvos, évtizedekig ő Csíkszereda EGYETLEN sebésze. Kevesen tudják, de felesége, Filep Judit az egyik motorja az Ezer székely leány napja nevű rendezvény elindításának, amely a frissen megérkezett román hatalom asszimilációs törekvései elleni válaszként születik meg – egy zsidó pénzén tehát!

Hirsch Hugó évről-évre nagy összegekkel támogatja az ezer székely leány napjának megrendezését, amíg a hatalom be nem tiltja. Nem, nem a román hatalom! Az első tiltás a második bécsi döntés után, a Horthy-rendszertől érkezik, magyarázat nincs hozzá, de a korabeli sajtót átböngészve arra tippelhetünk, az ügyről korábban cikket is közlő Székedi Ferenccel együtt, hogy annyi férfit vittek el katonának Székelyföldről, hogy a leányok, asszonyok lázadásától tartva lefújták a rendezvényt.

Hirsch Hugó nem érhette meg a deportálásokat, 1940-ben elhunyt, népének csíkszeredai tagjait viszont lelkiismeret-furdalás nélkül vitték el, és csak nagyon kevesen tértek haza. Ki kell emelnünk, hogy bár Székelyföld-szerte voltak kisebb-nagyobb civil tiltakozások a zsidók elvitele ellen, ahogy több helyen is tapsolt a lakosság egy része, amikor vonatra pakolták a zsidókat, Csíkban a lakosság kifejezetten ellenségesen viszonyult a deportálásokhoz, és úgy általában a Horthy-adminisztrációhoz, többen felajánlották zsidó szomszédaiknak, barátaiknak, hogy elbújtatják őket, de a válasz általában, tíz esetből tíz alkalommal az volt: „köszönöm, de a népemmel tartok”. Hirsch Hugót egyébként holtában megalázni nem engedték, őt a csíki ferencesek temették el a csíksomlyói templom kriptájában.

Székelyudvarhely:

Böhm Jenő – elismert helyi orvos. Egy korabeli napolószerű regényben így ír róla egy helyi székely:

”Megrántottam a gyeplöt, hogy balra térjek. Megugrottak, elrántottak a lovak, s én közéjük estem. Éreztem, amint a két első, majd a két hátsó kerék átgördül testemen. Mindkét lábam eltört, a derekam is megsérült. Szüleim rémülten mentek Böhm Jenő bácsihoz segítséget kérni. – Nekem nem szabad! – mondta elmélázva. Megtiltották a hatóságok, hogy gyógyítsak. Még egy pillanatig maga elé meredt, majd elindult szüleimmel, házunk felé. Vállalta, hogy meggyógyít akkor is, ha hadbíróság elé állítják érte. Gipszbe tette két lábam, kezelte a derekam, minden nap mellettem volt, megjelenésével is gyógyított.”

Hát, Böhm doktor úr megúszta a hadbíróságot, gyógyításáért cserébe viszont elvitték Auschwitzba, ahonnan soha nem tért haza. Meghalt ő is, ahogy a többi közel 300 udvarhelyi zsidó.

Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely

Amikor Fuchs Ignác orvosként 1880-ban elvállata a kézdivásárhelyi kórház építésére létrejött egyesületben a tiszteletbeli igazgatói tanács tisztségét, még aligha gondolta, hogy utódait, a teljes Fuchs családot majd a halálba deportálják. Akárhogy is, a Rudolf kórház megépült Kézdivásárhelyen, majd az első világháború alatt épp egy zsidó tüdőorvos teljesített szolgálatot, amikor egy tüdőlövést kapott német katonát vett ápolásba. A német katona fel is épült, a zsidó orvos pedig pár évtizeddel később valószínűleg erősen elgondolkodott azon, hogy kit is mentett meg a haláltól.

Az illetőt ma úgy ismeri a történelem, mint Hitler egykori legfőbb bizalmasát: Rudolf Hess. Igen! Rudolf Hess egy kézdivásárhelyi zsidó orvosnak köszönheti, hogy a tüdőlövés és annak szövődményei nem ölték meg, és többek között egy Fuchs Ignác zsidó orvosnak is köszönhetjük, hogy akkoriban volt kórház Kézdivásárhelyen. A történelem egy kurva, mondta erre az Izraelben élő uncsim, és volt valami igaza. Sepsiszentgyörgyön 52 ártatlan zsidó gyermek ment a halálba – ezt már kommentálni sem lehet.

Marosvásárhely

A sörgyáros Bürger, amelynek egykori otthonát Aranykakas néven ma büszkén mutogatja a város magyarsága, mint épített örökséget. Bürger nemcsak egyszerű iparos, Bernády legnagyobb támogatója, annyi adót fizet be a város kasszájába, mint a listán őt követő többi három összesen. Aztán megunja a sötétben történő botorkálást, és zsebből kifizeti, hogy a városba bevezessék villanyt. A deportálásokat már nem érte meg, fiai viszont igen. Mindent elmond korunkról, hogy mai napig nem tudjuk, mi lett a Bürger-fiúk sorsa, azon kívül, hogy Dachauban búcsút intettek az életnek, nem épp önszántukból.

 

A Fleitscher-család patikát üzemeltetett, családostól vitték őket. A fiatal, alig pár éve anyává vált Fleitscherné, született Simon fiával, az ötéves Petikével együtt Auschwitzi kirándulást nyertek az akkori hatalomtól, a szülők meghaltak, Petike valami isteni szerencse folytán túlélte, de gyerekkoráról semmi emléke nem maradt.

A székely Jeruzsálem

Sábbát sámréj – az erdélyi szombatosok, vagy, ahogy még nevezték őket: „zsidózó székelyek”. Túlzás nélkül állíthatjuk, Európa egyik legegyedibb vallási közössége. Egy időben mentesülnek a deportálások alól, aztán mégsem. Az eszeveszett hatalom mindenkit vinni akar, így viszik a bözödújfalusi szombatosokat is. A Magyar Honvédség egyik őrnagya, külügyi kapcsolatait felhasználva menti őket. Mármint, akit lehet, mert többségük azt mondja: „a népemmel tartok!”. És bevonulnak a marosvásárhelyi gettóba, hogy onnan Auschwitznak indítsák őket, ahonnan már nem térnek haza. A második világégést túlélt maroknyi szombatos már tud életet lehelni a közösségbe, de őrzik a lángot, amíg aztán a menetrendszerűen érkező másik gyilkos eszme, a kommunizmus el nem árasztja falujukat. Az erdélyi szombatosság történelme ezzel véget ért.

Szóval…
Őket vitték el!

Kiket is vittek el? Zsidókat? Magyarokat? Zsidókat ÉS magyarokat? Zsidókat VAGY magyarokat?

Magyar zsidókat!
Téged vittek el!

לִזכּוֹר

(Nethuszár)