Háború a gonosz tengelye ellen

Izrael megtámadta Iránt, és a médiát ellepték az orosz katonai agresszió óta ismert és kevésbé ismert szakértők – máris magyarázzák a saját érdekeiket, tisztelet a hozzáértő kivételnek, mert belőlük is akad nem kevés. Mégis, mintha a nagykép és a háború filozófiáinak alapvetése nem tükröződne vissza kellőképp ezekben az elemzésekben, ezért most jómagam is megpróbálom néhány szemponttal kitágítani azt a látásmódot, aminek szűkössége óhatatlanul is rossz és még rosszabb értelmezésekhez, ennélfogva pedig rossz döntésekhez vezethet.

Izrael tehát megtámadta Iránt. Egyesek már a harmadik világháborút vizionálják, mások Ukrajna még gyorsabb összeomlásában bíznak – utóbbiak három éve ebben bíznak, de Kijev nem hajlandó rájuk hallgatni. Így megy ez. A jelenlegi globális háborús helyzet vizsgálata során az alapkérdés, ahonnan elindulunk, a következő:

Miért pont most?

Miért pont most támadta meg Izrael Iránt? A hivatalos narratíva szerint Slomóék a tel-avivi titkos ingatlan pincéjében olyan információkhoz jutottak, miszerint Teherán közel áll az első atomfegyverek legyártásához – ezért lépni kellett. Ez a narratíva viszont a porhintés kategória. Nem zárható ki, hogy a perzsa állam valóban közel járt az atomfegyver legyártásához, ugyanakkor Tel-Aviv nem tegnap és nem is a múlt héten kezdte el tervezni a mostani katonai akcióját. Amikor azt láttuk, hogy az első nap Iránba becsempészett izraeli drónok százai iráni területről támadják a perzsa állam légvédelmét és egyéb célpontokat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez az akció nem tegnap és nem is tegnapelőtt kezdődött.

A drónok becsempészése, azok iráni területen történő összeszerelése, a célpontok felderítése, az ehhez szükséges emberek kiválasztása, bejuttatása Iránba – amennyiben helyi erők, akkor azok ellenőrzése – olyan aprólékos és időigényes feladatokat jelent, amiből egyenesen következik: a mostani támadás részleteit legalább egy évvel ezelőtt kezdték kidolgozni Slomóék.

Akkor Irán nem is gyárt atomfegyvert?

Dehogynem – legalábbis kitartóan próbálkozik vele. Ez a kitartás felölel több évtizedet, kicsit olyan Kőműves Kelemen-történet: eljutnak egy adott pontig, jön az izraeli légierő, szétbombázza őket, kezdik elölről, a Moszad megint beköszön, megint kezdik elölről – és ezt a történetet már eljátszották párszor a közelmúltban. Az, hogy Irán „békés célú atomprogramot” folytatna, kizárólag energiatermelésre, a világ legnagyobb hazugsága. Elég csak egy pillantást vetni a perzsa állam fosszilis energiahordozókból álló, nemzetközi összehasonlításban is jelentős tartalékára, valamint a helyi energiaárakra, hogy biztosak lehessünk abban: a „békés célú” atomprogram olyan, mint környezetvédő Hezbollah. Szép-szép, csak nem létezik.

Hogy mennyire volt távol vagy épp közel az első atomfegyveréhez az ajatollah-rezsim, azt nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy amennyiben lenne nekik ilyen, akkor nem haboznának azt arra használni, hogy Izraelt eltöröljék a Föld színéről. Ilyen jellegű kijelentés naponta hangzik el a helyi ajatollahok és különböző forradalmár gárdisták szájából – ezen a téren holtversenyt futnak Medvegyevvel. A különbség csak annyi, hogy a perzsák nem isznak vodkát előtte.

És itt van az orosz kutya, nem is annyira mélyre elásva

No, nem Medvegyevnél, hanem Putyinnál és Oroszország háborús bűnös vezetőinél. Nem sokkal azután, hogy az orosz hadsereg megindult Ukrajna ellen, a Hamász küldöttsége Moszkvában járt – a Nethuszár már akkor is írt arról, hogy ez nem jó ómen Putyinnak és rendszerének. A zsidókkal nem jó ujjat húzni – de még ennél is rosszabb a zsidók ellenségeit támogatni.

Aztán telt-múlt az idő, és nem úgy tűnt, mintha a Hamász annyira élvezné Moszkva támogatását – de ez illúziónak bizonyult. Oroszország ugyanis egyre szorosabbra fűzte katonai együttműködését Iránnal, ahonnan drónokat, majd dróntechnológiát kapott, illetve rakéták ezreit, amelyeket ukrán civil célpontokra lőttek ki a ruszkik.

Slomóék pedig már ekkor erősen vakarták a fejüket, mert az is világos lehetett mindenki előtt, hogy az irániak majd kérnek valamit cserébe mindezért. És mit tudnának kérni, ami van Oroszországnak, de nincs Iránnak? Kőolaj? Földgáz? Ez mind megvan Teheránban is. Atomfegyver? Atomtechnológia? Nos, ez az, ami nekük nincs.

Elsőre és másodjára is nagyon jó „biznisznek” tűnhetett ez mindkét félnek: a ruszkik fegyverhez jutnak, nem is olyan rossz minőségűhöz – az iráni rakéták jobbak, mint az észak-koreaiak. Iránt támogatva pedig van egy olyan szövetségesük, aki a saját proxyjain keresztül rendesen be tud kavarni a Nyugatnak.

A folyamat második fele azonban elhozta a megvilágosodást Tel-Avivba is: ha eddig még azzal áltatták volna magukat Slomóék, hogy a ruszkik majd jól nem adnak atomfegyvert az ajatollahoknak, akkor a Hamász brutális terrortámadása alaposan ráébreszthette őket, hogy a nem is titkolt katonai együttműködés első számú célpontjaivá váltak.

Az izraeli hadsereg gázai offenzívájának első napjaiban már el is foglalta a Hamász jó pár fegyverraktárát, ahol – minő meglepetés – tonnaszámra kerültek elő az orosz származású, gyártású fegyverek. Moszkva annyira készen állt erre a lebukásra, hogy azon nyomban beindította álhírgyárát, amelyben az orosz gyártású Kalasnyikovból és egyéb terroristák kezére juttatott fegyverekből ukrán gyártmányúak lettek. Slomóékat azonban ilyen könnyen nem lehet átverni – nem is sikerült. A Hezbollah szintén felült a gázai offenzíva által keltett hullámokra, és elkezdte észak felől lőni Izraelt. Irán legkisebb proxyjai, a jemeni húszik, pedig szintén eleresztettek egy-két cirkálórakétát Tel-Aviv irányába – de sokkal nagyobb zavart kavartak a hajózási útvonalak folyamatos támadásával, ami miatt a kőolajszállítás is megszűnt egy időre ezen a szakaszon.

A kép tehát minden szereplő előtt nyilvánvalóvá vált: Teherán nemcsak fegyvereket küld Moszkvának, hanem aktívan segíti annak geopolitikai céljait – amelyek a káoszteremtésen és a gyilkoláson kívül nem igazán szoktak másban kimerülni. Ekkora összefonódás láttán pedig a Moszadnál is biztosak lehettek abban, hogy Teherán nem éri be aprópénzzel mindezért a segítségért – egyre valószínűbbnek tűnt mindenki előtt, hogy ilyen vagy olyan formában, de Oroszország segíteni fogja az iráni atomfegyver kifejlesztését. Hogy ebben meddig jutottak, az rejtély – legalábbis előttem –, de nem is dolgozom a Moszadnál, bármennyire tűnjön is úgy elsőre a kedves olvasónak.

És volt egy szerencsefaktor: Szíria

Azt talán még Tel-Avivban sem gondolták volna, hogy az Aszad-rezsim napokon belül összeomlik – de megtörtént. Az első napok káoszát kihasználva, Izrael azon nyomban lebombázta az összes szíriai légvédelmi rendszert és egyéb olyan katonai zavaró tényezőt, ami közte és Irán között útban állt. Így az izraeli gépek előtt szabad út nyílt az iráni légtér irányába – soha vissza nem térő alkalom. De kellett még valami. És ezt a valamit Trump és Putyin közösen hozta össze.

Trump inflálódása

Donald Trump meglehetősen nagy elánnal robbant be a globális politikába – elnöki esküje után szinte azonnal nekilátott a különböző rendeletek aláírásának, ezzel együtt az orosz-ukrán tárgyalások felpörgetésének. Ekkor még sokan hitték, hogy bár a „24 óra alatt békét hozok” csak sima kampányszlogen volt, pár hónapon belül Trumpnak tényleg sikerül lezárnia az európai kontinenst sújtó háborút. Aztán nem így történt – és ezt a nem-így-történést Slomóék elég közelről nézhették végig.

Az orosz–ukrán háború viszonylatában Trump nemcsak önmagát, hanem Amerika hitelességét is elégette. Látva azt, hogy Putyin miként játszadozik Amerika elnökével; látva, hogy Oroszország a lehető legjobb ajánlatok ellenére sem akar békét kötni, inkább trágár és bicskanyitogató módon húzza az időt és bombáz tovább civileket Trump tétlensége mellett; látva Zelenszkij megalázását és Kijev pofátlan megzsarolását az ásványkincs-szerződéssel – látva azt is, hogy Trump és hívei, mint JD Vance, Musk és a többiek, miként támogatják a bolondnál bolondabb szélsőjobboldali figurákat az európai választásokon –, és nem elfeledve azt, hogy az ukránok orosz földön végrehajtott dróntámadásai és az izraeliek iráni földön végrehajtott támadásai között húzódó párhuzamból nyugodtan következtethetünk arra, hogy a Moszad és az SZBU néha elcseveg egymással szakmai kérdésekről – így nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a Moszadnak első kézből voltak információi Trump tárgyalási stílusáról, feltételeiről és Oroszországhoz fűződő, a szerelmet már-már súroló viszonyáról.

Ha pedig Oroszországot nem tudta békére rávenni; ha pedig Oroszország a számára igencsak előnyös amerikai javaslatok ellenére sem hajlott a békére, akkor miért kéne Slomóéknak azt feltételezniük, hogy Irán majd megegyezik az amerikaiakkal – ahogy azt Trump hősként előadta korábbi tárgyalásai során? Nem szült túl sok bizodalmat Trump vámháborúja sem: az elnök, aki a béketeremtés ígéretével lépett be a politikába, nem tudta lezárni az orosz–ukrán háborút, cserébe kirobbantott egyet – szerencsére csak vámok formájában – Amerika és a világ többi része között. És a világ – benne az említett Slomóék – végignézték, ahogy Kína nem hajt fejet, majd Trump visszalép az egész vámháborúsdiból.

Mégis, ki az, aki ezek után bármit is elhitt volna Trumpnak? Hogyan is képzeli azt bármelyik elemző, hogy az izraeli stratégák, akik a világ legjobbjai közé tartoznak, nem élnek legalább a gyanúperrel, hogy a Teherán–Washington közötti tárgyalások akár úgy is véget érhetnek, hogy egy jó kis iráni Trump Towerért cserébe Donald majd ejti a zsidó államot? Tartok tőle, hogy a Moszad itt már nemcsak a gyanúperrel, hanem ennél komolyabb információkkal is rendelkezett.

Így jutottunk el oda, hogy a Hamász és a Hezbollah kiiktatása után, a némi szerencsével megbukott Aszad-rezsim szíriai légterének megtisztítása után Izrael előtt ott volt a lehetőség – és nem is akármilyen: a most vagy soha lehetősége. Ugyanis, ha a több gyanúból – orosz atomtámogatás Iránnak, Trump árulása, Szíriai légtér visszaerősödése, iráni légvédelem fejlődése – akár csak egy is beigazolódik, akkor Izraelnek aligha marad bárminemű esélye egy ilyen támadás kivitelezésére. És ekkor Slomó letette a ceruzát a tervezőasztalon, felvette a telefont, tárcsázta a miniszterelnököt – a többi pedig már történelem.

Mit következtethetünk eddig?

Az izraeli–iráni háború egyik legfőbb tanulsága, hogy Trumpot tulajdonképpen minden globális szereplő kineveti. Egyelőre nem a szemébe – hanem a háta mögött. Putyin úgy játszik vele, mint macska az egérrel. A nyugat-európai vezetők határozottan Ukrajna mellett maradtak – egyelőre még udvariasak, viszont nem igazán akarják már érteni sem, hogy mit akar Trump. Ezt nehéz is lenne, amikor a jelek szerint még Trump sem érti, hogy mit akar Trump.

Netanjahu nem bízik benne. És lehet az izraeli miniszterelnököt háborús bűnökkel vádolni – ezekből a vádakból, jegyezzük meg, akad, ami igaz, különösen azóta, hogy a Hamász felajánlotta az összes túsz szabadon engedését, de Bibi maradt a gázai jelenlétnél – az viszont vitathatatlan, hogy nagy stratéga. És az is tény, hogy immár ő sem bízik Trumpban. Abban a Trumpban, aki jelenleg minden szövetségesét magára haragította, és az összes ellensége egyszerűen levegőnek nézi őt – a kínai elnökkel az élen, aki úgy nyerte meg a Trump által indított vámháborút, hogy egyszerűen semmit sem tett, azon kívül, hogy tükörmódszerrel ugyanúgy emelte a vámokat Amerikával szemben, ahogy azt tette a washingtoni félőrült.

Trump elinflálódása mellett van itt egy másik következtetés is

Ez egyelőre nem érződik a mindennapokban, ugyanakkor könnyen a nyugati tespedős, semmittevő felfogás fordulópontja is lehet. Irán ugyanahhoz a gonosz tengelyéhez tartozik, amelyhez Oroszország vagy Észak-Korea. És Izrael a nyugati érdekkör állama – ilyenformán pedig ebből a táborból ő az első, aki bizony megtámadta a „gonosz tengelyének” egy államát. Ehhez persze világosan kell érteni, hogy Izrael nemcsak tud háborúzni, hanem érti annak filozófiáját is: ha háborút vívsz, törekedj arra, hogy ne a te területeden vívd – ez az egyik első szabály. És Izrael, amely mérete miatt nem rendelkezik visszavonulásra, taktikai mozgásokra alkalmas földrajzi mélységgel, az elmúlt évtizedekben tökélyre fejlesztette a háború ezen szabályát.

Túl ezen, a nyugati civilizáció államaiban talán egyre többen teszik fel maguknak a kérdést: Ha Izraelnek sikerül, nekünk miért nem? Ha 2014-ben, a Krím annektálása után szétlőttük volna Putyin seggét pár rakétával, akkor ma lenne háború Ukrajnában?

Hogy ez a mentalitásváltozás megtörténik-e, és ha igen, akkor milyen mélységben, azt ma még nem tudjuk – és megjósolni is nehéz lenne. De onnantól kezdve, hogy Izrael ennyire mélyen érdekelté vált az iráni fenyegetés semlegesítésében, abban is érdekelté vált, hogy Moszkva ne tudjon erősödni, ne tudja támogatni Iránt. Innen a többit az olvasó fantáziájára bízom.

Európa pedig néminemű tökmegtalálást kezd mutatni: a háború negyedik évében legalább már odáig eljutottunk, hogy Merz után már Rutte is határozottan kijelenti: innen kezdve az Ukrajnának nyújtott katonai támogatások nem nyilvánosak. Ez viszont azt is jelenti, hogy az európai országok – mellőzve Trumpot – továbbra is támogatni fogják Kijevet.

Amire nagy szüksége is van az orosz hordák vérengzéseit nyögő országnak, mert Irán elestével Putyinnak is szorossá vált a gatya. Igen, magam is olvastam azokat az elemzéseket, hogy a kőolaj ára felszalad – ez milyen jó az orosz költségvetésnek. De a kőolaj ára volt már ilyen magas hosszabb időn keresztül is – Moszkva pedig akkor sem tudott győzni, és semmi biztosíték nincs arra, hogy marad a jelenlegi ár. Ráadásul a tél végi árcsökkenés miatt Moszkva már így is elkönyvelt egy pármilliárd dolláros kiesést. És ennél is fájóbb lehet Putyin kutyáinak, hogy Ukrajna saját földjükön alázta őket rommá, a romok mellé még odapakolta az orosz stratégiai bombázók egyharmadát. A háborús bűnösök fájdalma pedig már csak ilyen: ha egyszer beindul, nincs megállás: Irán kiiktatásával ugyanis Putyin egyik leghatékonyabb szövetségesét veszítette el – több tízezer rakéta, több tízezer drón, több millió alkatrész – és főként a geopolitikai kártya, amit Irán és az ő proxyjai jelentettek.

Tekintve, hogy az orosz hadsereg továbbra sem tudott jelentős előnyöket elérni a harctéren, Putyin világosan tudja: ezen a nyáron MINDENT meg kell tennie. A lehető legtöbbet kell elpusztítania Ukrajnából, a lehető legnagyobb területet kell elfoglalnia. Ehhez pedig már nem elég a fegyverarzenálja – ami amúgy is fogyóban van, plusz Kijev már orosz földön is drónozza a fegyvergyárakat. Ehhez neki Európát kell megrendítenie, így aztán várható, hogy a nyugat-európai putyinisták milliói lesznek mozgósítva a különböző közösségi platformokon, különböző álhírek révén a saját kormányaik ellen, követelve, hogy ne költsenek a védelmi szektorra – és más neohippi idiótaságok.

Putyinnak egyszerűen nem maradt más kártya a kezében, talán csak az atomrakéta bevetése – de ezzel is annyit fenyegette már a világot, hogy ez is inflálódni látszik.

Összegzésként:

Pokolian nehéz nyár vár Ukrajnára, és minden európai polgár gerincére, erkölcsi integritására szükség lesz – márpedig az orosz propaganda első célpontja pont ez! – , hogy jövőre ne kelljen muszájból oroszul tanuljunk. És tartsuk észben: az pszichológiai hadviselés több évtizede kidolgozta már a mятежевойна (Mjatezsevojna) Messner által indított elméletét – amelynek lényegét talán a lázadás szításával lehetne összefoglalni. Ebből pedig kaptunk némi ízelítőt a legutóbbi romániai elnökválasztásokon is.

Felcser V. Örs

(Nethuszár)