Egy katonafeleség levele Kárpátaljáról

Egy katonafeleség szíve sok kis darabra van hasadva.

Az egyik a férje mellett van a véres lövészárokban; a másik a gyerekei álmát vigyázza; a harmadik próbál erős maradni, mikor lenézik a férje áldozatát; a negyedik megoldja a mindennapi gondokat, mert a háború ellenére az élet nem áll meg; de az ötödik… Az ötödik darabka este, a sötétben, amikor az elme és a lélek feladni készül, biztat, hogy még egy kicsit muszáj hinni, még egy kicsit muszáj erősnek maradni, kitartani, mert ő is kitart. Elvállalta a lehetetlent.

Megfáradt, sebes kezében vigyázgatja egy egész nemzet sorsát és nyugalmát. És ha ránézek, szeretnék elérzékenyülni a félelemtől és a büszkeségtől, de inkább csak mosolygok, mert a Jóisten kegyelméből még egyszer láthatom, még egyszer hallhatom.

Mielőtt elbúcsúzott, azt mondta: „Nem meghalni megyek!” És én hiszek neki.

Tudom, hogy nem hagy cserben, mert amióta ismerem, mindig állta a szavát. Merem állítani, hogy a háború előtt irigykedtetek volna a házasságomra. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az én férjem egy csodálatos ember. Soha egy rossz szóval sem bántott meg, imádja a családját, soha nem hagyja el a száját durva szó, igyekvő, segítőkész és becsületes. Ha akartam volna sem tudtam volna lebeszélni arról, hogy bevonuljon, és azóta sem teszem. Pedig a totális háború óta sok mindent átéltünk.

A szolgálatot határőrként kezdte még 2009-ben. Mindig is katona szeretett volna lenni, a hazáját védeni. Annak ellenére, hogy gyakran áthelyezték, sokat tudtunk együtt lenni, éltük a hétköznapi kis életünket, neveltük a mostanra hét és hároméves kislányainkat. De amikor 2022. február 24-én becsapódtak az első orosz rakéták, a mi életünk is teljesen felborult. Egyre gyakrabban szólította el a kötelesség, de még nem volt a közvetlen fronton, így folyamatosan tartani tudtuk a kapcsolatot. Stresszes, mégis valamelyest stabil időszak volt ez.

Aztán 2023 januárjában váratlanul megcsörrent a telefonja és közölték, hogy indulnia kell a frontra – még aznap.

Bahmutba.

Szinte elbúcsúzni sem tudtunk egymástól, és noha bennem voltak kétségek, fel tudtam volna sorolni legalább ezer okot, miért ne menjen, amikor belenéztem a szemébe, rájöttem, hogy életünkben először nem hallgathat rám. Hogyan is mondhattam volna a férjemnek, hogy ne akarjon megmenteni ártatlan civileket?

Azóta, ha éhezik, az én torkomon sem megy le a falat. Ha fázik, az aggodalomtól én is reszketek. Amikor megsebesül, nem kapok levegőt, és mivel igyekszik soha nem panaszkodni, én csak még jobban aggódom.

Amikor elment Bahmutba, napokig nem jelentkezett.

Szinte hallottam a másodpercek lassú kattogását, végtagom lett a telefon. Annyira akartam neki segíteni, de még soha nem voltam ennyire tehetetlen. Nem tudtam mást tenni, csak imádkozni.

Mikor végre kapcsolatba tudott velem lépni, a maga kíméletes módján közölte, hogy sokszor közel állt a halálhoz. Ő úgy fogalmazott, hogy „sok életét elhasználta”. Akkor csak azt kívántam, bárcsak odaadhatnám neki az enyémet.

Februárban végre felhívott, de csak kisvártatva szólalt meg. Elmondta, hogy megsérült mindkét keze és éppen úton van a kórházba. Tűz alá vették őket és körülötte mindenki meghalt. Ezután megszakadt a hívás.

Legközelebb a műtétje után tudtunk beszélni. Nem vesztette el a kezeit vagy az ujjait, de durván roncsolódtak. Szavakba se tudom önteni, mit éreztem akkor. Sőt, azt se tudom, hogyan is bírtam ki azt az időszakot. Őt marta a bűntudat, amiért nem tudta megmenteni a végzetes sebesülést kapott társait és végignézte a halálukat.

Természetesen én is nagyon sajnáltam és azóta is sajnálom az elesett bajtársait, de nagyon boldog vagyok, hogy az én férjem életben maradt, és a megmenekülését egy isteni csodának tartom.

Az első műtétet még számtalan másik követte. Nagyon megviselt, hogy nem lehettem mellette, de legalább naponta tudtunk beszélni. Azóta a sérülései szépen begyógyultak, de sajnos vannak fájdalmai és a kezei nem nyerték vissza a 100%-os mozgékonyságukat.

Kimondhatatlan boldogság volt, amikor a műtétek után hazaengedték. Nem volt túl hosszú időszak, vissza kellett mennie kezelésekre, ráadásul egy meglehetősen nagy daganat keletkezett az orrában is, amit egy 2,5 órás műtéttel távolítottak el. Miután véget értek a kezelések, visszatért a frontra, de nyugodtabb pontokra. Azóta noha rövid időszakokra, de haza tud jönni.

Tovább folytatódik a mindennapos félelem és megpróbáltatások, immáron másfél éve. Gyakran előfordul, hogy nincs mit enniük, nincs rendes ruhájuk… nehéz időszakok ezek mind anyagilag, mind fizikailag, mind lelkileg. A gyerekeket is nagyon megviseli az édesapjuk hiánya. Mi az időt a hazaérkezéseiben mérjük.

Ami a környezetünket illeti, nem vártam zengő ódákat a rokonoktól és az ismerősöktől, az én férjem nem egy kicsinyes ember, és én sem szeretnék különleges bánásmódot a helyzetünk miatt, de nem tehetek róla, rosszul esik, hogy egyenesen bolondnak tartják, amiért nem szökött el az országból és kockára teszi az életét.

Ezért is ért hatalmas meglepetésként az a segítség, amit a csoportban kaptam, lényegében idegen emberektől. Egy szimpla „köszönöm” kevés ezért a sok-sok támogatásért, de szeretném, ha tudnátok, mindenkinek nagyon hálás vagyok mindenért, az anyagi segítségtől kezdve az utolsó kedves szóig.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire összetartóak és erősek vagyunk. És talán még mi magunk sem hittük, hogy ennyi mindent kibírunk. Nagyon nehéz ez az út. Nem mi választottuk, de nem hátrálunk meg. Van, hogy elesünk, de mindig felállunk. Haladunk a célunkig, és ami a legfontosabb, hiszünk benne. Győznünk kell, hogy megőrizzük a szabadságunkat, visszakapjuk a régi életünket és jövőt adhassunk a gyermekeinknek.

Zsadányi Edina

Forrás: Szabad Ukrajna Facebook-csoport

(Nethuszár)