Irán bombázása után, a NATO-csúcs közben (Avagy: a 12 napos világháború és ami mögötte van)

Geopolitikai naptárral számolva hihetetlenül gyorsan zajlanak az események a világpolitika háborús – és egyre kevésbé nem háborús – színpadán. Bár ezen a ponton talán érdemes elgondolkodni azon is, létezik-e még egyáltalán nem háborús színpad.

Mindenesetre az iráni–izraeli légicsata kirobbanása után sok szakértő világháborút vizionált – most pedig tömegestül hallgatnak, mert nem lett belőle. Az önkritika bármely formáját vélhetően mellőzni fogják, de ez legyen az ő bajuk – mi nézzük inkább ismét a nagyképet.

Az Egyesült Államok ledobta azokat a bombákat, amelyek talán az atombomba után a legerősebb fegyvernemnek számítanak – komoly károkat okozva az iráni atomprogramnak. Hogy valójában mennyire létezett ez az atomprogram, és mennyire állt közel Irán a nukleáris töltet kifejlesztéséhez, az most irreleváns. Már korábban is írtam: az számít, hogy Moszkva beígérte segítségét. És ez épp elég ahhoz, hogy a nyugati világban komoly gyanú fogalmazódjon meg: mikor fordul át ez a segítség atomrakéták szállításába?

Erről az indokról viszont nem a tévéképernyőkön fognak beszámolni. A nemzetközi diplomácia szemérmes, a döntéshozók is tudják, hogy ha megtalálják az indokot, dönteni is kellene – így aztán maradt nekünk egy 12 napos „világháború”, aminek a lezárása már-már komikusra sikerült: Trump kikényszerítette a tűzszünetet, az valahogy életbe lépett, ezután pedig Teherán, Tel-Aviv és Trump is győztesnek nyilvánította magát. Donald erőből hozott békét – és ezúttal nem is biztos, hogy ez donaldos túlzás – közelebb állhat a valósághoz, mint bármi más, amit eddig mondott az amerikai elnök.

A tűzszünet életbe lépése után az olajár visszacsúszott 65 dollárra – a légitámadások kezdetén mért 74 dollárról. Szakértők tucatjai érveltek korábban azzal, hogy a magas olajár jó hír Putyinnak – nos, könyveljük el ezen állításaik újabb csődjét. Egyébként már az előző cikkemben is írtam: a 74 dolláros olajár sem volt extrém, Irán bombázása nélkül is elérte volna ezt a szintet. A wishful thinking továbbra is erős egyes szellemi szektorokban.

Az utóbbi 12 napban Izrael a nyugati civilizáció ökle lett, míg Trump egyre élesebb kontrasztba került a szürkülő Putyinnal. Utóbbi bombáz, százával, ezrével, de győzni nem tud – és békét sem képes teremteni. Katonai együttműködést kötött Iránnal, ezzel sodorta végül bajba Teheránt – majd baj esetén egyszerűen magára hagyta a perzsa barátait. A komolyabb elemzők szeme se rebben ilyen hír hallatán – Putyin ezt tette korábban szíriai „cimboráival”, és erről az örmények is sokat tudnának mesélni – az orosz szövetségesi hűség papíron szilárd, a valóságban már kevésbé.

Ennek tükrében érdemes vastagon kiemelve beszámolni Donald Trump amerikai elnök NATO-csúcson elhangzott szavairól, aki leszögezte: a NATO 5. cikkelye él, és élni fog. Mindazonáltal a NATO-tagállamok vállalták, hogy védelmi kiadásaikat a GDP 5 százalékához igazítják – erre tízéves periódus áll rendelkezésre, ami több mint barátságos, legalábbis a korábbi szinte azonnali terminushoz képest. De Trump nem állt meg itt: fontolgatja további Patriot-rendszerek átadását Ukrajnának, illetve az újabb katonai pénzügyi segítséget is – bár erről részletek nem igazán derültek ki.

Miközben a putyinisták még tegnap is arról álmodoztak, hogy Trump el sem megy a NATO-csúcsra, vagy ha igen, akkor Zelenszkijt nem fogadja – majd Zelenszkij kapcsán is megjelent olyan hír, hogy nem utazik le, mert Trump nem akarja fogadni –, nos, ehhez képest nemcsak találkoztak, hanem a tervezettnél tovább is tartott a beszélgetésük.

Hogy mindez mit jelenthet, azt most még nem tudni. Korábban Merz német kancellár, majd Rutte NATO-főtitkár jelentette ki, hogy nem nyilvánosak az Ukrajnának szánt katonai támogatások. Jó reggelt, Herr Europa, innen kellett volna kezdeni – de így se rossz. A Trump–Zelenszkij–NATO-csúcs körüli hírkáosz pedig tudatosan megtervezett elterelő hadműveletnek tűnik – amit nem először észlelek a nyugati sajtóban, ugyanakkor kifejezetten idei jelenség. Ha ez így van – bár bizonyítani nem tudom –, akkor azt is jelenti, hogy végre elkezdtük komolyan venni a pszichológiai hadviselés szabályait, és aktívan védekezünk.

Erre viszont szükségünk is lesz: Oroszország nem akar megállni, mi több, most már Trump is azon a véleményen van, hogy Moszkva nem biztos, hogy megáll Ukrajnánál – csakhogy Putyinnak egyre fogynak a győzelemhez szükséges eszközei (hogy mondják oroszul, hogy you don’t have the cards?). Ami nem azt jelenti, hogy nem maradnak ukrán óvodák, iskolák, kórházak ellen bevethető, vagy egyéb népirtási szándék kielégítésére alkalmas rakétái – de az általa elvárt katonai győzelem egyre távolabb kerül. Emiatt egyre értékesebbé válik a propaganda – az a propaganda, amellyel Európa megosztható, amellyel az ukránoknak nyújtott katonai segítség szabotálható. Legyünk nyugodtak: ezt még idén nyáron feljebb tekerik.

Összegezve?
Összegezve annyit lehetne mondani, hogy az idei esztendő első fél éve a Nyugat győzelmével zárult. Ez a győzelem pedig abból állt, hogy elindítottunk – és végig is vittünk – egy támadást a Gonosz Tengelyéhez tartozó Irán ellen, az általa jelentett veszélyt pedig kiiktattuk. A NATO-csúcson az összezárás képe kezd kialakulni – és reméljük, hogy Ukrajna kibírja, amíg ez a Nyugat végre rendesen felébred…

-örsh-

(Nethuszár)