Merz és a CDU győzött, de ez inkább a szétesés kezdete lehet Németországnak

Ma Németországról lesz szó, már csak azért is, mert tegnap tartották az előrehozott szövetségi választásokat, ahol a CDU/CSU szövetség nyert ugyan, de egyedül nem alakíthat kormányt, az AfD pedig a politikai nyelvezetben tűzfalként hívott karantén miatt nem kerülhet kormányra, holott második helyen végeztek, így hát CDU/CSU-SPD koalíció készülődik, miközben az SPD, legalábbis az eredményét tekintve történelmi mélypontot ért el. És mégsem ez a német választások legfőbb tanulsága és meglepetése, hanem az, hogy Germánia egy lépésre áll attól, hogy visszatérjen valahova 1969-be.

Kezdjük az elején: a második világháború vége óta mindössze négy alkalommal kellett előrehozott választásokat tartani Németországban, beleértve a tegnapi voksolást is. Ez önmagában is történelmi eseménynek számít, az már kevésbé, hogy a CDU/CSU nyerte meg, ahogy az sem számít kirívó esetnek, hogy az SPD-vel lépnek majd koalícióra, bár ez meglehetősen bonyolult képletet jelent.

Amikor e sorokat írom, még nincs végleges eredmény, de azt már lehet tudni, hogy a szabad-demokrata (ami arrafelé inkább jobboldaliságot jelent, nem összetévesztendő az egykori SZDSZ-el) párt, az FDP nem érte el a bejutáshoz szükséges 5 százalékot, ahogy a szélsőbaloldali Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW) sem. Ami nagy segítség a mainstream pártoknak, mert a kiosztható 630 helyből így több parlamenti mandátumot szerezhetnek meg, ami elég lehet a pusztán kétpárti koalícióhoz. A markánsan ukrán-párti Zöldek 11,6 százalékkal a negyedik helyre kerültek, ők maradtak tehát az egyetlen olyan parlamenti párt, amely szóba jöhet kormánypártként egy jövőbeni koalícióban. Bejutott a szélsőbaloldali Die Linke (8,8%) és második helyen végzett a szélsőjobboldalinak tartott AfD, akik a legutóbbi választáson elért tíz százalék körüli eredményüket gyakorlatilag megduplázták, 20,8 százalékkal ma ők Németország második legerősebb pártja.

Első látásra Merz előtt nem tornyosulnak leküzdhetetlen akadályok: a parlamenti matematika alapján a CDU/CSU 208, az SPD 120, az AfD 152, a Zöldek 85, a Die Linke 64 helyet szerzett, illetve egy párt nélküli jelölt is mandátumhoz jutott. Bár ez a felállás egy nagyon kicsit módosulhat még a végleges eredmények közzététele után, akkora változás már nem várható, ami az erőviszonyokat megbolygatná. Így aztán a CDU/CSU-nak és az SPD-nek együttesen 328 mandátuma van, ami egy szűk 12 fős kormánytöbbséget jelentene, Amennyiben a Zöldeket is beveszik a koalícióba, akkor a többség lehet kényelmes ugyan, de még mindig nincs meg a kétharmad. Egyszóval, nincs könnyű helyzetben Merz, de azért megoldhatatlannak sem ígérkezik a kormányalakítás. Bár csak ennyi lenne, ami Németország legfőbb problémáját jelentené.

Azonban a megváltozott geopolitikai helyzet miatt Merznek olyan reformokat kell elindítania, amelyek az évtizedek óta unalmasnak, döngicsélősnek számító német belpolitikát alaposan felkavarják majd, különösen úgy, hogy az AfD és a Die Linke ellenállására biztosan számíthat, ami utcai tüntetéseket, villongásokat, erőszakos cselekményeket is jelenthet – elvégre a szélsőbaloldali terrorizmus egyik melegágya volt a fejlett Nyugat-Németország, emlékezzünk csak a RAF-ra. És a geopolitikai helyzeten túl ott van a migráció problémája, ahol már nem határozott, hanem kifejezetten radikális lépéseket igényel a közvélemény szavazó része, a lejtmenetben levő gazdaság, amelynek újbóli bepöccentése szinte lehetetlennek ígérkezik az orosz gáz nélkül, persze ott van a német atomellenesség lebontása, amit az évtizedek alatt kellően agymosottá vált CDU-, SPD, Zöld-szavazók torkán kéne lenyomni – nem sok sikerrel kecsegetető művelet. Mégis, Németország választási térképe sokkal közelebb áll a vereség előtti pillanathoz, mint egy Merz által levezényelt (vissza)erősödéshez.

A fiatalok a szélre húznak

Ha megnézzük a korosztályra lebontott szavazási adatokat, akkor az látható, hogy a mainstream pártok gyakorlatilag bűzlenek a hullaszagtól – idő kérdése, hogy kimúljanak, ahogy az is nagyon közelinek tűnik, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb összecsapásai határozzák majd meg a német belpolitika mindennapi valóságát. A 18-24 évesek több mint fele szavazott szélsőséges pártra (AfD: 21%, Die Linke: 25%, BSW: 6%), ezeknek többsége pedig a szélsőbalt támogatja, a 25-34 éves korosztályban pedig ennek a helyzetnek némiképp az inverzét látjuk, amikor a szélsőjobbra szavaztak valamivel többen (AfD: 23%, Die Linke: 15%, BSW: 6%), de még az 35-44, illetve a 45-59-es korosztályban is legalább egyharmados szélsőséges pártokat támogatók aránya – ezekben a korosztályokban szintén az AfD tett szert meggyőző előnyre.

Ennél is ijesztőbb a szavazatok földrajzi megoszlása: az egykori NDK-ban, azaz a kelet-németországi tartományokban az AfD a legerősebb párt, szinte sehol nem kapott 30 százalék alatt. Ha megnézzük Németország választási térképét, akkor azt látjuk, mintha az AfD szavazói újrarajzolták volna az NDK határait.

 

Azt hiszem, mindezekből levonhatjuk a következtetést: Németország nagyon nehéz idők elé néz: az ideológiai szembenállás ilyen korosztályos és ilyen földrajzi mutatóival miden jövőbeni kancellárnak foglalkoznia kell, miközben olyan reformintézkedések meghozatalára van szükség, amelyek önmagukban is alkalmasak a társadalmi elégedetlenség kiváltására, hát még akkor, ha mindenre elszánt szélsőjobboldaliak és mindenre elszánt szélsőbalodaliak még szítják is majd ezt az elégedetlenséget.

(Nethuszár)