Trump ultimátuma és a változás előszele

Amint arról a mainstream média beszámolt, Donald Trump úgy döntött, hogy a Vlagyimir Putyinhoz két héttel korábban intézett 50 napos ultimátumát jelentősen lerövidíti: tegnaptól számítva 10 vagy 12 napot ad az orosz elnöknek, hogy leállítsa háborús gépezetét.

Elemzők sokasága töpreng azon, hogy mi történhetett, ám valójában a megfejtés lehet, hogy nem is annyira nehéz, mint elsőre gondolnánk – a tegnapi esemény ugyanis már régóta benne volt a levegőben. Vlagyimir Putyin ugyanis – ahogy azt az oroszok általában szokták – a kompromisszumkészséget, a háború elkerülésének szándékát a gyengeség jeleként értelmezte. Így azt hitte, egyéb dolga sincs, mint dicsérni Trumpot, elbeszélgetni vele, húzni az időt, és közben folytatni azt, amit eddig: minden erejével pusztítani Ukrajnát.

A korábbi ötvennapos ultimátum is a kezére játszott, az ugyanis sok idő – legalábbis orosz szemszögből –, a szárazföldi támadások időablakának nagy része még beleesik, majd utána egy-két hónapot kell csak húzni az időt az őszi esőzések beálltáig. Amikor már a lánctalpasok és a harci járművek nem tudnak támadni a sár miatt, így a Kreml azzal számolt, hogy szeptember 3-ig:

• annyit pusztít el Ukrajnából és az ukránokból, amennyit csak tud,
• és annyi területet foglal el, amennyit csak tud.

A kettő egyébként némiképp összefügg, ugyanis a világ második legerősebb hadserege a két hétre tervezett „specoperációból” egy lassan négy éve húzódó háborúba keveredett. Eredeti céljait – ami Ukrajna teljes elfoglalását jelentette – nem sikerült elérnie, és a jelenlegi helyzet alapján ez a következő időszakban sem fog változni. Cserébe viszont szerzett magának egy halálos, bosszúszomjas szomszédot, ebből pedig következik, hogy a megmaradó ukrán területeket energetikai és egyéb civil infrastruktúra, valamint lakosság nélkül kell hagyni. Régi szláv háborús doktrína ez: a szerbek is hasonlóan dolgoztak a Balkánon anno – most sincs ez másképp, de erről már sokszor írtam a Nethuszáron.

A helyzet értelmezését nagyban nehezíti azonban, hogy a mai napig nincs semmiféle értelmezhető információnk arról, hogy Oroszország miért is indította meg katonai hadjáratát Ukrajna ellen – sejtéseink és megalapozott gyanúink ugyan vannak, de a Kreml nyilatkozatait böngészve annyi „okot” találunk, hogy abból inkább az olvasható ki: semmit se vegyél komolyan abból, amit Oroszország mond. Mert volt már itt „nácítlanítás”, amit közelebbről sosem magyaráztak meg, hogy mit is jelentene; volt már Ukrajna demilitarizálása, Zelenszkij megbuktatása, Ukrajna NATO-csatlakozása miatti aggodalom, és még sok minden. De ezekből az indokokból sok olyan van, ami eleve annyira absztrakt, hogy arra nincs és nem lehet jó és racionális választ adni. Egyébként az oroszok célja épp ez: ezzel nehezítik a tárgyalásokat. A racionálisabb indokok közül az ukrán NATO-csatlakozás tűnik valamennyire annak, de erről egyébként a háború előtt sem volt szó, mostanra pedig végképp világos lett, hogy a nyugati civilizáció – egyelőre legalábbis – határozottan elutasítja Európa egyik legerősebb hadseregének védelmi szövetségbe való integrálását.

Csakhogy Putyinnak otthon is el kell számolnia, és az eddig elért területi hódítások vajmi kevésnek tűnnek a meghozott áldozathoz képest. Egymillió orosz katona halt meg, vagy sérült meg súlyosan 2022. február 24. óta. Az orosz gazdaság – minden tetszetős számadat és orosz propaganda ellenére – közelít a súlyos recesszióhoz. Putyinnak pedig valamit kezdenie kell a háború végén hazatérő, komoly fegyverzettel rendelkező veteránokkal is – így aztán egyetlen kártyája maradt, arra tesz fel mindent: ez pedig a háború minden eszközzel történő folytatása. Az új világrendet építő zseniális stratéga bizony olyan helyzetbe lavírozta magát, ahol alternatíva nélkül maradt. Oroszország elvesztette nagyhatalmi státuszát; szerződéses kötelezettsége volt Örményország megvédésére, amit nem tudott teljesíteni; nem segítette Iránt sem; elbukta Szíriát; afrikai pozíciói gyengülnek, és hamarosan szembe kell néznie a forrongó Kaukázussal, ahol nagyon sok olyan nép lakik, akik joggal gondolják, hogy rendezetlen számláik vannak az oroszokkal.

A másik oldalon pedig ott van Donald Trump, akinek legnagyobb fejfájását ugyan Kína jelenti, de az orosz–ukrán háborúval a háta mögött nem tud más irányba hajózni a geopolitikai feszült tengerén. Elvégre, legyen akármennyire is morózus most a hangulat az Óceán mindkét partján, mégiscsak Európa az egyetlen megbízható szövetségese Amerikának. A trumpi ámokfutás egyik értelme valahol itt keresendő, és nem is minden jogalap nélküli az amerikai elnök dühe. Az Egyesült Államok védi ugyanis azt az Európát, amely az elmúlt évtizedekben alig költött valamit saját védelmére – most pedig azt kockáztatja, hogy az amerikai fegyverraktárakat is üresen hagyja, annyi katonai eszközt kénytelen felszívni az oroszok megállítására. Trump azonban az elmúlt hónapokban rendre elérte az európaiakkal szemben kitűzött céljait: a vén kontinens elkezdett fegyverkezni, a NATO-tagállamok hajlandóak voltak a GDP öt százalékára emelni katonai költségvetésüket, az Unió pedig most vasárnap egyezett bele, hogy rekordösszegért vásárol amerikai energiaforrásokat, amivel az orosz függést csökkentheti. Azaz: az amerikai elnök nemcsak felébresztette és tökön rúgta Európát, hanem meg is értette a jólétbe belenyugodott, háborút évtizedek óta nem látott Unióval, hogy cselekedjen önmaga védelméért. Az amerikai katonai kontingens kivonásával való fenyegetés, a vámok belengetése mind ezt a célt szolgálta. Ehhez jött még az Izrael–Irán háború, amelynek első napjai vidám és örömteli perceket hoztak a Kremlnek – a kőolaj árának emelkedésében saját hadiiparába fektetendő csillárd dollárokat láttak lelki szemeikkel (ha a „lélek” és a „Kreml” egy mondatban való szerepeltetése nem lenne illetlen) –, csakhogy ez sem Putyinék malmára hajtotta a vizet. Izrael kiiktatta az iráni légvédelmet, Washington pedig kilőtte a rettegett bombáját az iráni nukleáris üzemre, amivel Trump egyértelműen megüzente a világnak: igenis kész kockázatokat vállalni!

Ilyen körülmények között érkezett meg Trump ultimátumának határidejének drasztikus csökkentése. Az orosz vodkafogyasztás káros hatásairól szóló reklámfilmek meglehetősen gyakori szereplője és egykori orosz elnök és miniszterelnök, Medvegyev egyenesen azzal vádolta meg Trumpot, hogy a háború eszkalációját idézi elő – mintha a kórházak, iskolák rakétázása, más országok területeinek elfoglalása, az ukrán gyerekek elhurcolása annyira elfogadott norma lenne, hogy az már nem is eszkaláció. Hát igen, orosz szemmel valóban nem az – ezt már volt alkalmunk megtanulni az elmúlt közel négy évben. Trump pedig úgy látszik, nagyon gyorsan rájött arra, hogy Putyin csak a bolondját járatja vele. Azt se feledjük el, hogy a logikai lánc azt is megkövetelte a frissen hivatalba lépett amerikai elnöktől, hogy előbb próbálkozzon meg a kompromisszumos béketeremtéssel, és csak azután kezdjen el kardcsörtetni. Azt mindenképp el kell ismernünk, hogy Trump megpróbálta a béketeremtést – még akkor is, ha ez olyan feltételekkel járt volna Ukrajna számára, amit józan ember nem fogad el –, de Zelenszkijék ebbe is belementek végül, Putyin pedig továbbra is félvállról vette Trump szándékait, és tovább bombázta Ukrajnát.

Így jutottunk el oda, hogy Trumpnak elfogyott a türelme. És az is igaz, hogy az amerikai elnök szeret álláspontot változtatni, így a reményen kívül majd 10–12 nap múlva derülhet ki, hogy mit is kapunk valójában. Ukrajnában viszont mindez alig kelt már érdeklődést – a fronton olyan nagy a nyomás, és annyira életveszélyessé vált minden éjszaka a drón- és rakétatámadások miatt, hogy leginkább csak magukban bíznak. Ez pedig rólunk nemcsak sokat, hanem egyenesen mindent elmond…

-Örsh-

(Nethuszár)