Trump és a NATO: szakadás vagy reménykeltő reform?

A minap közölte a Nethuszár Anne Applebaum a The Atlantic hasábjain megjelent írását, amelyben a szerző annak a félelmének adott hangot, hogy Donald Trump, amennyiben megnyeri az amerikai elnökválasztást 2024-ben, akkor kivezeti Amerikát a NATO-ból. Applebaum írására kívánok most reagálni, nem is feltétlenül azért, hogy ellentmondjak neki, ahogy azért sem, hogy mélyen egyetértsek vele – inkább új, az írásában nem taglalt szempontokat szeretnék az olvasók figyelmébe ajánlani.

Először is: fontos tudni, hogy a The Atlantic a demokraták, azon belül is a liberális szárny think-thankjének lapja, talán az sem túlzás, ha úgy fogalmazunk, hogy az üzenőfala. A The Atlanticból lehet tudni, hogy miről beszélnek az Amerikát irányító demokrata elitek mögött gondolkodó, elemző, úgynevezett másodvonalbeli politikusok, politikával foglakozók.

Másodszor: Anne Applebaum írása a The Atlantic által indított projekt része, amely az „If Trump Wins” címet viseli, és különböző közismert és neves elemzők, szakértők írnak egy-egy véleményt arról, hogy mi történne, ha Trump nyerne. Összességében, az egésznek van egy kicsi Trump-ellenes kampány íze.

Persze a fentiektől teljesen függetlenül érdemes átgondolni mindazt, amit Anne Applebaum ír, mond, ugyanis a biztonságpolitikával, Oroszországgal kapcsolatos szakértelmét kétségbe vonni nem lehet. Pontosabban: lehet, csak nem érdemes.

Ugyanakkor az az elképzelés, hogy Trump kiléptetné Amerikát a NATO-ból nem épp alaptalan, így az sem csoda, ha Applebaum ezt ragadja meg. Hiszen még elnökként maga Trump is utalt erre, kifejezetten ellenséges viszonyt táplált több fontos NATO-tagállammal, jelenlegi kampánya során pedig újra felmelegítette a témát. Ugyanakkor van két szempont, amit Applebaum mellőz, persze nem biztos, hogy az ő szemszögéből, mondanivalója szempontjából releváns, de a magyar olvasót talán érdekelheti. Az egyik Trump problémájának magva a NATO-val szemben, a másik pedig Ukrajna kérdése!

Trump, a NATO és a szomorú előzmények tanulsága

Kezdjük az elsővel, mert first thing first: Trump nem a kabátujjából húzta elő a NATO és Amerika viszonyának nem túl bonyolult, de az amerikaik számára annál fájóbb kérdését. Bár sem Clinton, sem Obama elnökök nem vitték ki a nyilvánosság elé a problémát, Bush pedig inkább hallgatott, miután magával rántotta a NATO-tagállamokat az iraki kalandba, azért azt érdemes tudni, hogy amerikai szemszögből nézve az európai biztonságot tulajdonképp Washington garantálja, és ez a garancia jelent mindent, ami ezzel jár: amerikai pénzt, amerikai fegyvereket, amerikai katonák életét, és amerikai erők elvonását más, számukra fontosabb térségekből.

Amennyiben geopolitikai értelmezést akarunk adni a kérdésnek, ami ma amúgy is divatos a magyar celebszakértők körében, akkor nem árt visszamennünk Obama elnökig és az ő külpolitikájáig: akkor fordultak a Csendes-óceáni térség felé, Európa elszürkült, Washington számára veszített jelentőségéből, Oroszországot pedig nem találta túl veszélyesnek az Obama-adminisztráció. Ennek eredményeként IS tudott Moszkva szinte észrevétlenül erősödni – nemcsak katonailag, hanem gazdaságilag is – majd birodalmi álmait újjáéleszteni úgy, hogy minderről Washington tudomást sem vett, esetleg nem is érdekelte. Arab tavasz, Afganisztán, Irak, Dél–Amerika, hogy néhány térséget mondjak, amelyek akkor jobban lefoglalták Amerikát, mint az, hogy mi történik az öreg kontinensen. A baj viszont nem ez!

A baj az, hogy Európa ezt szintén nem vette észre, mi több, nem is érdekelte – a német–orosz gázpaktum elfedett minden Moszkva-kritikus hangot Európában, kicsit lehetett szomorkodni azon, hogy a Pussy Riotot üldözik, de ennél lényegesen továbbá nem ment az a Brüsszel, amelyik Berlintől kapta a kenyerét – a 2014-es Krím-annektálásig Brüsszel, illetve Berlin sokszor keményebb hangot ütött meg Amerikával, mint Moszkvával szemben, lásd az acélipari, illetve autóipari versengést és vitákat. Lásd a Trump-adminisztráció Németországnak küldött figyelmeztetését az Északi Áramlat2 kapcsán még 2018-ból!

Trump kétségkívül levonta a tanulságot: Obama óvatos, alig érzékelhető, de az európai politikusok számára nyilvánvaló elfordulása Európától nem járt azzal, hogy a kontinens országai komolyan vették volna saját haderejük fejlesztését, illetve Obama stratégiai fordulata teljes csődnek számított már Trump elnökségének kezdetén ! Lásd ezt a The Diplomat által közölt 2017-es tanulmányt!

Az elmúlt 30 év történetei alapján Trumpnak azzal, és csakis azzal kellett számolnia, amennyiben baj van Európánban, akkor az Amerika segítsége nélkül újfent nem oldható meg, miközben az európaiak még a békét sem tudják maguknak megnyerni.

Emlékezzünk csak vissza a balkáni háborúkra! Végül amerikai közvetítés – amit megelőzött az amerikai haderő elrettentő erejének bemutatása – kellett ahhoz, hogy megszülessen a daytoni béke.

Alig tették ki a lábukat az amcsik a Balkánról, a szerbek máris mocorogni kezdtek Koszovóban, Európa ismét rettegett, politikusai előtt ismét felrémlett a srebrenicai mészárlás képe, de jött Washington és leszarva az ENSZ-t, vállalva az ezzel járó morális hányattatást bebombázott egyet-kettőt Belgrádnak, így az albánok kiirtása lekerült a nagyszerb álmokat kergető Milosevics menüjéről.

És mit nyert ezzel Amerika?

A puskaporos hordó maradt, Bosznia irányítása az EU felügyelete alá került, ma pedig arról vitatkoznak Brüsszelben, hogy úgy kezdik meg az ukrán csatlakozásról szóló tárgyalásokat, hogy a bosnyákokat ismét visszalökik a sor végére. Magyarán: Európa egyedül sem megakadályozni nem tudta a balkáni háborúk kitörését, sem a békét nem tudta kiharcolni, utóbbihoz, mint annyiszor, Amerika kellett, majd az öreg kontinens még a békét sem tudta fenntartani, gyarapítani.

Ismétlem: mindezek tanulságok fényében az európai elitek, dacára annak, hogy Obama alatt tapasztalhatták Amerika óvatos, de határozott elfordulását, továbbra sem léptek semmit saját haderőfejlesztésük terén – kivéve néhány kelet-európai tagállamot, akiket jobbára az orosz fenyegetés mozgatott ezen a téren, és ma már látjuk, hogy nekik volt igazuk. Lásd például a Román Hírszerző Szolgálat a nemzetközi hírszerzési konferenciára készített és ott bemutatott videóját 2017-ből!

Mindezt csak tetézi a GDP két százalékának kötelező haderőfejlesztésére vonatkozó szabály évtizedes mulasztása – igen, évtizedekről beszélek, az európai NATO-tagok szartak erre, úgy voltak vele, hogy béke van, örök béke, minek költeni fegyverekre, költsön csak Amerika erre. Ja, és az európai békebalosok és Che Guevara-utódok nem győzték bírálni az amerikai fegyveripart stb. Európa legnagyobb és legerősebb gazdasága, Németország nem volt hajlandó haderőfejlesztésre fordítani, de szívesen zsebre tette a német bankok által befizetett adót.

A hipokrácia bajnokai:

emlékszünk még a görög válságra? Amikor majdnem csődbe ment a déli ország? Berlin azzal akart rajtuk segíteni, hogy felvásárolja – szó szerint értendő! – a szigeteit, vagy épp az Akropoliszt. Mivel ez azért nem működött, így a német bankok lettek a megmentők, akik a segítségen több milliárd eurót kaszáltak, amiből a német költségvetésbe aztán közel 3 milliárd euró folyt be akkor. Ebből pedig szintén nem jutott haderőfejlesztésre… Ma pedig Németország nem tudná megvédeni magát, Európa ma nem képes az általa beígért egymillió lőszert leszállítani Ukrajnának.

Európa meztelen, de nem ma lett azzá, hanem már jóval korábban. Akkor, amikor az egzisztenciális jólétért cserébe lemondott katonai önvédelmi képességeiről, amikor a hitet felcserélte a természeti törvényekkel, amikor a hősiességet lecserélte a profitra. Hosszú lenne annak kibontása, hogy ez miért alakult így (a kontinentális liberalizmus, és az angolszász liberalizmus közötti különbség azért jelentősen hozzátett ehhez!), de a tény tény marad: Amerika nélkül sem ma, sem középtávon nem lehet európai biztonságról beszélni!

Mindezt pedig Trump is látja, de mit lát még?

Törökország, a második legerősebb NATO-tagállam gyakorlatilag iszlamista fordulatot hajtott végre Erdogan elnöklete alatt. Míg Amerika – úgy Donald Trump, mint Obama idejében – fellépett a szíriai polgárháborúban és részt vett a DAES felszámolásában, addig a török állam simán bizniszelt velük, dacára annak, hogy szövetségese, az Egyesült Államok, illetve az európai államok is szankciókat vetettek ki az Iszlám Állam kebelkéből érkező kőolajra és egyéb javakra. Lásd ITT és ITT!

Arról már nem is beszélve, hogy Oroszországtól vásárolt magának fegyverrendszereket – ekkor lépett Trump, és szankciókat vetett ki Törökország ellen, amelyhez a többi NATO-tagállam némán asszisztált, nem különösebben támogatva Washington ebbéli erőfeszítéseit, lévén a migránsválság „wir schaffen das” köde addigra odaveszett, így az EU gyakorlatilag könyörögve kérte Erdogant, fogadja el az eurómilliárdokat a migránsok visszatartásáért cserébe. Zseniális ötletnek bizonyult, nemde?

De most nem erről van szó, lényeg, hogy Trump érezhette úgy, hogy Európa elárulja őt, ahogy érezhette azt is: az ötödik cikkely alapján kötelessége lenne amerikai katonák életét feláldozni Törökország védelmében – ne feledjük, a török korábban lelőttek egy orosz vadászgépet, elég feszült lett hirtelen a geopolitikai hangulat akkoriban.

Adjuk csak össze ismét:

A korábbi elnöki adminisztrációk laza Európa-politikája sem tudta rávenni arra az európai eliteket, hogy haderőfejlesztésüket komolyan vegyék. Törökország, a második legerősebb NATO-tagállam keresztbe tesz az amerikai érdekeknek és az Iszlám Állammal üzletel, miközben a mostanság gázai palesztinok miatt finnyássá váló Erdogan akkoriban nem zavartatta magát holmi kurdok ellen elkövetett népirtásos jellegű etnikai tisztogatás miatt. És mindemellé társult a Trump és Merkel közötti viszony elhidegülése, ennek oka az Északi Áramlat2 megépítése, amellyel Európa szinte teljesen mértékben kiszolgáltatta magát az orosz földgáznak. Trump nem tudta lebeszélni erről Merkelt, ugyanakkor emlékezetes marad az a pillanat, amikor Donald Trump, elnökként, arról kezdett beszélni, hogy a rammsteini katonai bázist áttelepíti Lengyelországba. A német reakciók mindent elárultak Merkel mama politikai krédójáról: pénzt, profitot termelni, és nem tisztelni a szövetségeseket. Amikor szembesült azzal, hogy a Fehér Házban nem egy puhány üldögél, hanem igenis, használni meri a kezében levő aduászt, akkor Merkel szinte sírva könyörgött Trumpnak, hogy az amerikai katonai bázis maradjon csak Rammsteinban.

Végül maradt, de az európai hipokrácia újabb jelet küldött Trumpnak, aki ismét, négyéves elnöki mandátuma során immár sokadjára kellett feltegye magának a kérdést: érdemes NATO-tagnak maradni? Mi igazolja annak szükségességét, hogy Amerika dollármilliókat költsön Európa védelmére, miközben Európa ezt nem teszi meg?

Ukrajna kérdése:

Anne Applebaum a háború első percétől Ukrajna nagy támogatója, és ebben nincs is semmi kivetnivaló. Azzal viszont a magyar olvasóknak is tisztában kell lenniük, hogy az Ukrajna támogatása iránti demokrata lelkesedés korántsem volt mindig ennyire korlátlan. Obama Krím annektálása utáni egyenesen visszafogott, hogy azt ne mondjam gyáva reakcióján túl – mellesleg ő volt az az amerikai elnök aki NEM küldött fegyvereket Ukrajnának (ITT és ITT) –, maguk a demokraták indítottak kongresszusi vizsgálatot Trump ellen, először Ukrajna hadseregének fejlesztése, modernizálása miatt, majd azért is hisztiztek egy kört, hogy az Azovot Amerika vegye fel a terrorista szervezetek listájára (ITT) – arra a listára, amelyiken a Hamásznak kiemelt helye van, és amely terrorszervezet mellett ma, a demokrata elnökség idején minden különösebb gond nélkül lehet tüntetni, illetve a Hamász rajongás miatt az amerikai egyetemeken különösebb gond nélkül lehet követelni a zsidók kivégzését.

Trump végül nemcsak fegyvereket, hanem halálos fegyvereket is küldött Ukrajnának, ez volt egyik első intézkedése elnökként, és ez akkor is igaz, ha a demokraták később, évekkel később, némiképp joggal csaptak botrányt amiatt, hogy Trump, a fegyverekért cserébe azt kérte Zelenszkij elnöktől, hogy segítsen neki politikai riválisainak ukrajnai ügyeiben nyomozni (Biden és fia…!)

A kérdés: tényleg kilépteti Amerikát Trump a NATO-ból?

A fentieket azért taglaltam ilyen hosszasan, hogy mindannyian próbáljuk megérteni: az amerikai belpolitika nem annyira fekete és fehér, mint az mi, európai szemmel gondoljuk – a fenti események kapcsán érdemes megjegyezni, hogy mind demokrata, mind republikánus oldalról voltak olyan képviselők és szenátorok, akik szembementek az elnök véleményével, és ez a USA.-ban megszokott dolog. Ahogy az is, hogy az elnök főbb döntéseit a nemzetbiztonsági szervek, a State Department stb. jelentései alapján hozza meg, és nem pillanatnyi indulatok alapján születnek – még akkor is igaz ez, ha Trump időnként mindent megtett, hogy ezt megcáfolja.

Visszatérve a téma vezérfonalára:

az, hogy Trump kilépteti-e Amerikát vagy sem a NATO-ból, egy olyan kérdés, amit NEM Trump fog eldönteni! Trump csak szóvá teszi, illetve a maga faragatlan stílusában jelzésértékű lépéseket helyez kilátásba, de az általa felvetett problémák mind-mind valóságosak! És ez a valóság független attól, hogy a demokraták vagy a republikánusok vannak hatalmon, hiszen a US Army-t nem hülyék vezetik, a tábornokok pontosan tudják, hogy meddig takarózhat Amerika és hol ér véget paplana, az elnök szerepe pedig kimerül abban – ami nem kevés felelősséget és geopolitikai hatásokat jelent! – hogy ezt a húrt meddig feszíti.

Ha Trump kilépteti majd Amerikát a NATO-ból, akkor az nem Trump döntése lesz – ő csak az amerikai tábornokok, az amerikai hadsereg jövőjét elemzők és az amerikai stratégiai partnerségeket, szövetségesi viszonyrendszert újragondoló elemzők döntése, javaslatát ülteti gyakorlatba

Ettől viszont nem vagyunk túl messze!

A fenti néhány példán túl, gondoljunk csak bele abba, hogy Amerika mekkora összegekkel támogatja Ukrajnát honvédő háborújában, és ezekhez az összegekhez képest hol vannak a nyugat-európai jóléti államok?

Gondoljunk bele abba, hogy Törökország jelenlegi viselkedése, amely – ismétlem – nem előzmények nélküli!, mennyire teszi értelmetlenné a NATO ötödik cikkelyét!

Azonban azt is látni kell, hogy a NATO a világtörténelem eddigi legerősebb és leghatékonyabb katonai szövetsége, amely a problémákon túl számos előnnyel is jár Washington számára.

Trumpot tehát nem az a döntés nyomasztja majd, hogy kilépjen-e vagy sem a katonai szervezetből, hanem az, hogy miként reformálja meg. Tekintve hogy a narancshajú elnök hajlamos az amerikai szabályrendszert és a megkötött egyezségeket szigorúan venni, sok tagállamnak lesz majd sírnivalója, ahogy az sem elképzelhetetlen, hogy egy NATO kettőpontnulla reform után néhány, ma még NATO-tagállamként ismert ország kénytelen lesz egymagában boldogulni tovább – Törökországnak minden esélye megvan erre. (Trump elnöksége idején indult meg a vita Törökország NATO-ból való kizárásáról!)

Trump elnöksége tehát hordoz magában némi veszélyt a NATO JELENLEGI formájára nézve, de az általa elindított folyamatok végén akár egy új, erősebb és hatékonyabb katonai szövetség is megszülethet. Ez utóbbi pedig jószerivel csak rajtunk, európai államokon áll: haderőfejlesztés, önálló cselekvésekre való képesség stb. A rossz hír az, hogy erre nincs sok időnk, elvégre évtizedeket kéne pár év alatt bepótolni.

Felcser V. Örs

(Nethuszár)