Állapot? Se győzelem, se béke!

Pár hónapja, nem sokkal a háború kitörése után írtuk, hogy a Nyugat előtt álló legnagyobb dilemma, hogy miként viszonyuljon saját céljaihoz: mihamarabbi békét, vagy tejes győzelmet akarjon, melyik irányba mozduljon el, melyik célért tegyen többet. A dilemma később már szabad szemmel is jól láthatóvá vált, azt miden hírfogyasztó polgár érzékelhette, hogy a Nyugat, főként az angolszász hatalmak, mint Nagy-Britannia és Amerika a győzelemre játszanak, de Európa is ebbe az irányba látszott elmozdulni. Ennek mi is örültünk akkor, hiszen a racionális, logikus lépés az lett volna, hogy a civilizált világ összefog és a középkorba bombázza vissza Oroszországot, hogy Moszkva egyszer s mindenkorra megtanulja: nem rohanjuk le szomszédainkat, nem taszítjuk válságba a világot. Nem így történt, és ennek az árát most meg kell fizessük, és ez az ár hatalmas lesz. Nethuszár összefoglaló a háború legfontosabb kérdéséről.

 

Ugye, ott volt az a lehetőség, hogy a NATO megmakacsolja magát, és beszáll az Ukrajna feletti légtárzárba – ebben az esteben az oroszok katonai hátrányba kerülnek, az ukrán földi erők felmorzsolják a ruszkikat, nagyjából május végére véget ért volna az egész, és az oroszok elkönyvelhettek volna egy hatalmas veszteséget. Nem így történt, mivel Ukrajna nem NATO-tagállam, így egész Európa lázadozott a légtérzár ellen, de a fegyverek szállításával megoldani vélte a problémát. Csakhogy!

Csakhogy a nyugati fegyvertámogatással több probléma is akadt, rögtön az első az, hogy késtek, jelentősen sokat késtek, az amerikai HIMARS például csak nemrég érkezett meg ukrán földre, igaz, egyből át is írta a harci szabályokat, de ez ma már későnek számít, hiszen Luhanszk teljes egészében, Donyeck szinte teljesen orosz kézen, plusz a szárazföldi korridor a Krímhez már megvan, és ebből az oroszok semmit sem fognak feladni, inkább belengetik majd megint a nukleáris fegyvert, mert az a múltkor is bejött. Kétségünk ne legyen: elnézve a töketlen nyugat-európai vezetőket, a téltől, hidegtől, elszegényedéstől, inflációtól rettegő citoyeneket, Moszkva akárhányszor belengetheti a nukleáris fenyegetést, azt mindig be fogjuk venni.

Félünk.
Ez az igazság!

Úgy látszik be, fel és el kell ismernünk, hogy Nyugat-Európa nagy hibát követett el, amikor a béke vagy győzelem dilemmájában az utóbbit választotta – bár a Nethuszár már elmagyarázta egyszer, hogy a geopolitikai dilemmák lényege pont a paradoxonok által teremettet dinamikában keresendőek, úgy látszik Brüsszelben nem olvasnak Nethuszárt. Másképp fogalmazva: mind a béke, mind a győzelem egyszerre és egyidőben reális opció, bármennyire is önellentmondásnak tűnik mindez. Sőt, pont az a lényege, hogy ellentmondás feszül köztük, ez adja ugyanis a lényegét, ettől válik igazán geostratégiai jelentőségűvé a kiválasztott attitűd.

Lehet győzelemre játszani, sőt, ez volt a racionális, logikus opció: nem megengedhető ugyanis, hogy Oroszország bármiféle győzelmet, sikert könyvelhessen el a „specoperácijának” köszönhetően, ez ugyanis csak Putyin étvágyát növeli, és bármilyen béke (amit inkább hosszabb távú tűzszünetnek kell nevezni, mert béke itt egyhamar nem lesz!) csak a következő háborúnak ágyaz meg. Az elképzelés nem volt rossz, nyugati fegyvertámogatással, szankciókkal elzárni Oroszországot, annyira megnehezíteni   a dolgát, hogy majd önként feladja, és…

És mi? Visszavonul legalább a 2014-es határok mögé? Igen, ezt sokan hitték, és ennek a hiedelmüknek köszönhetően hoztak ilyen vagy olyan döntéseket, de ma már a napnál is világosabb, hogy ez nem fog megtörténni. Ukrajna területének legkevesebb (!!!) 20 százalékát elveszti, ami minden, csak nem győzelem a Nyugat szempontjából, mi több, a Krímhez vezető korridort is megtartják, ami azt jelenti, hogy a Fekete-tengeri orosz jelenlét megerősödik, ezzel pedig el is dőlt a következő háború helyszíne, az „orosz kisebbségeket elnyomó”, „oroszokat népirtó” stb. klubba belép Moldova Köztársaság, és ez most ez nem volt egy jó hír.

Másképp szólva: ha itt és most megállna a háború, akkor Nyugat vesztett: vesztett stratégiailag, veszett, mert nem tudta megakadályozni Bucsát, vesztett, mert kiderült, hogy a kilencvenes évek jugoszláv konfliktusaiban tanúsított tétlenkedéséből sem tanult semmit, ezért nem tudta megakadályozni Mariupolt és így tovább.

Nincs mit szépíteni:
Európa nyugati fele harcra alkalmatlan!

Pedig, mondom ismét: lehetett volna győzelemre játszani, és ehhez minden, de minden eszközünk megvolt, és meg is van – kivéve egy fontos kelléket: a lelkierőt. A nyugat-európai polgár nem akar fázni télen, akkor sem, ha ezzel ukrán gyerekek életét mentené meg.

Németország semmiféle érdemi lépést nem tett eddig ahhoz, hogy energiaforrásaiban kiváltsa a gázt, így most kétségbeesetten szemléli az Északi Áramlat1-et, hogy akkor Putyin tényleg elzárja, vagy megindítja a gázt, és egy percig sem habozott, ha a gázszállításokhoz szükséges turbina visszaadásával szankciókat kellett megsértenie. Szankciókat, melyeket ő vetett ki…

Németország viselkedése több mint felháborító: a beígért fegyverek késtek, azok nem is voltak elégségesek, mintha percre pontosan kiszámolták volna (németek, tehát precízek), hogy mikor és mennyit kell küldeni, hogy Ukrajna épp csak tartani tudja magát, inkább azt sem, épp csak lassítani tudja az oroszokat, de fordítani már esélye se legyen.

Lehetett volna győzelemre játszani, csak ahhoz előbb nem ártott volna jobban megismerni az európai néplelket. Ugyanis úgy nem lehet csatába indulni Oroszország ellen, hogy címszavakban ugyan jelen van az európai egység, de:

Bulgáriában kormányt buktat az oroszbarát ellenzék

Olaszországban kormányt buktat az oroszbarát koalíciós társ

Franciaországban az oroszbarátok miatt erősen rezeg a léc Macron újraválasztásánál, majd a parlamenti választásokon el is veszti a többségét, és a kommunisták, valamint a nackók szép számmal jutnak be – mindkét tábor oroszbarát

Boris Johnson brit miniszterelnök megbukik – bár ehhez nem sok köze van a ruszkiknak, de egyezzünk meg: háború idején nem biztos, hogy a legszerencsésebb dolgok közé tartozik a nagyvilágban is elfogadott, erősnek látszó leader lecserélése. Akkor sem, ha a demokratikus szabályok és hagyományok ezt kívánják.

Ursula von der Leyen a minap már energiaválságról beszélt, amely a kontinensünket fogja sújtani, és ez jól mutatja, hogy a szolidaritást igénylő brüsszeli elit milyen erősen, már-már kapkodva igyekszik a szőnyeg alá söpörni a VALÓDI okokat: nem Európa néz szembe az orosz gáz hiányával, hanem Németország!

Románia, Lengyelország, az északi államok, Franciaország köszönik szépen, de elvannak, és megoldják valahogy, azonban a német ipar közel szász százalékban függ az orosz gáztól. Hiába mutat jól papíron, hogy esetleg csak hetven vagy nyolcvan, vagy negyven százalékos ez a függés, ez valójában száz százalékot jelent, ugyanis orosz gáz nélkül megfekszik a német ipar, a német ipar nélkül pedig megfekszik Európa, és akkor tessék feltenni a kérdést, hogy jutottunk idáig?

Kik is láncolták oda Németországot Moszkvához?

Schröder és Merkel, akiket a maguk kancellári idejében mindvégig a demokrácia bajnokaiként ünnepelt a világsajtó, most pedig kussolnak, mint szar a fűben, ráhagyják Ursulára, hogy valahogy oldja meg.  Kik is voltak azok, akik nem időben és nem egyszer szóltak, hogy ez így nem lesz jó?

Az amerikaiak!

Igen, Obama elnöktől kezdve, Trumpon át egészen Bidenig mindenki megpróbálta a németeket lebeszélni az Északi Áramlat2-ről (korábban az 1-ről, azzal szúrták hátba Európát, és tolták Moszkva kebelére a kelet-európai államok német tőkétől függő részét!), mindezért még szankciókat is kivetettek volna Németország ellen, de aztán Biden győzelme után fogadta átnézett Washingtonba Angela Merkel, aki búcsúajándékként megkapta a szankciók feloldását – igaz, ekkor már közel voltunk a  háborúhoz, a CIA pedig számolt ezzel, így szinte mindegy is volt.

Emlékszünk még, Trump mennyire antidemokrata, citromsárga hajú náci volt, miközben Ukrajna felfegyverzése, az, hogy nem letolt gatyával kellett várják a ruszkikat, nos, mindez ennek a citromsárgahajú nácinak köszönhető, és kik, ha nem demokraták próbálták ezt anno megakadályozni, lásd még az ügyben született kongresszusi meghallgatásokat!

Aztán jött Biden, és csendesebben, szebben, némileg udvariasabban, de ott folytatta, ahol Trump abbahagyta, mert az ovális irodába érve várta őt egy bőrmappa, benne a CIA jelentéseivel, és a csávó megvilágosodott. Van ez így az amerikai elnökökkel, és a kedves magyar olvasóval is, aki hajlamos azt hinni, hogy amiért Amerikáéban elnökcsere történt, azért majd miden megváltozik.

Nem Amerika nem az az ország, ahol minden választás után azzal kezdik a műsort, hogy a portástól a miniszterig mindenkit kirúgnak, elég csak a State Department személyzetének változatlanságára utalnunk, de ebbe most nem is mélyedek el, mert szükségtelen.

Visszatérve: a győzelem mellett döntöttünk, esélyeink ugyan voltak, de ezeket eljátszottuk, és – be kell látni! – elbuktuk.

Most van az, hogy a békét még megnyerhetjük!
van egy olyan érzésem, hogy ezzel az elittel nem fog sikerülni…

(Nethuszár)