Girkin az ukrán frontról: elvesztettük

Sztrelkov Igor Ivánovics (Стрелков, Игорь Иванови, sz.: 1970, igazi neve Ígor Vszevolodovics Girkin /И́горь Все́володович Ги́ркин/ népszerű, jól fogalmazó közszereplő, publicista, író. 1996 – 2013 között az FSZB (egyik orosz titkosszolgálat. a ford.) munkatársa.

A 2014-es kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus aktív résztvevőjeként vált ismertté. Az ú.n. Donyecki Népköztársaság fegyveres erőinek parancsnoka, később honvédelmi minisztere volt. Lényegében az ő vezetésével robbantották ki az oroszok a kelet-ukrajnai „szakadárok” felkelését. A felkelést és az annak nyomán kikiáltott „népköztársaságokat” az oroszok legszorosabb szövetségesei sem ismerték el. Ezen „köztársaságokat” az orosz költségvetés finanszírozta és finanszírozza máig, Moszkva által kinevezett megbízottak vezetik, akik gyakran cserélődnek, miután a hatalmas dotáció és a törvények szempontjából „senki földje” bűnözők Mekkájává tette azokat.

Girkin, aki nézeteit tekintve elvhű birodalmi monarchista, ebben nem kívánt részt venni. Véleménye szerint Ukrajna a nagy Orosz Birodalom része, az ukránok határmenti nyelvjárást beszélő oroszok. Jelenleg Moszkvában él. Az ukrán fronton zajlott két hónapos kalandja után láthatóan lefogyva állt a kamera elé.

Igor Sztrelkov /Girkin: Helyzet a fronton

A YouTube előadást 2022. 12. 08-án rögzítették. Kiemelések a fordítótól.

[…] „A fronton tett látogatásom eredménytelen volt, de nem haszontalan. Szeretném ma megosztani Önökkel az ezzel kapcsolatos elmélkedéseim eredményét. A hozzám eljutott kérdések főként a front helyzetével kapcsolatosak. Ezzel kezdeném, azután szeretnék beszélni arról, ki a hibás és mi a teendő, akkor is, ha sok haszna nem lesz. Bár az ismétlés a tudás anyja, az országnak ismernie kell „hőseit”.

Mi történt az idő alatt, amíg én a fronton, a front melletti sávban voltam ez év októberében és novemberében? Én nem ismerem a hadsereg parancsnokságának terveit, lehet, hogy valamilyen elképesztő dolog van készülőben, bár ebben igencsak kételkedem, ismerve a haditervek kiötlőit, s amit láttam, abból egyáltalán nem lehet arra következtetni, hogy valami nagyszabású és eltökélt hadművelet készülne. Általában véve kimondható, hogy az ukrán fronton az orosz fegyveres erők stratégiai védelembe húzódtak.

Herszon és az egész jobbparti hídfőállás feladása, amely Kijev megye márciusi „deeszkalációja” után egyedül megmaradt nekünk ez év folyamán, azt jelenti, hogy feladtuk a támadó stratégiát az ukrán fronton. Ha lettek volna még ilyen tervek, legalábbis, ami a távoli jövőt illeti, akkor ezt a hídfőállást foggal-körömmel tartani kellett volna. Bármi áron. Még egyszer könnyedén megszerezni egy ilyen hídfőállást ebben a stratégiailag fontos térségben nem fog sikerülni.

Figyelembe kell venni, hogy az ellenfél egyáltalán nem gyöngül, sőt technikai értelemben állandóan erősödik. Problémát jelentett a jobb parton lévő csapatok ellátása, és ez csak erősödött volna. A Dnyeper folyón való átkelést biztosító két vasúti és két közúti híd HIMARS-okkal való folyamatos bombázás következtében vagy teljesen, vagy részben használhatatlanná vált. Csak rövid időre lehetett valamennyire helyreállítani azokat, így bizonyos mennyiségű szállítóeszközt sikerült kimenekíteni. Megsérült vagy tönkre ment sok komp, mert az ellenség folyamatosan ágyúzta a rakpartokat, komoly veszteségeket okozva nekünk. […]

Az orosz katonai vezetés mindeközben semmilyen jelét sem mutatta annak, hogy szeretné megtartani ezt a hídfőállást. Pedig meg lehetett volna őrizni, mégpedig nem elsősorban még több komp használatával, hanem azzal, amit a szovjet hadsereg mindig is alkalmazott a Dnyepr folyón: a hidfőállás kiszélesítésével, hogy az kikerüljön az ellenséges ágyúk és rakétavetők lőtávolságából. Még csak kísérletet sem tettünk erre sem nyáron, amikor az ellenfél fokozta a nyomást a hídfőállásra, sem ősz elején, amikor az ellenség átirányította csapatait a Harkov megyei műveletéhez. Nem támadtunk, hogy visszavessük az ellenséget. Passzívan védekeztünk, ami előbb-utóbb a hídfőállás megsemmisítéséhez vezetett volna.

A hídfőállás jelentősége kolosszális volt, az semmivel sem helyettesíthető. Ezért állítom, hogy Herszon feladása pontot tett a parancsnokság stratégiai terveire, ami az általános támadást illeti Ukrajnában. Herszon feladása annak a jele, hogy stratégiai védelembe vonultunk, ami sohasem vezetett győzelemhez, főleg egy technikai és létszámbeli fölényben lévő ellenséggel szemben.

A védvonal

Térjünk át az ún. Szurovikin* – vonalra, amely a Dnyepertől a belorusz határig épül, a „Donyecki Népköztársaságon” és „Luganszki Népköztársaságon”, Herszon megyén, az Orosz Föderáció területein keresztül, jól követhetően az orosz állampolgárok számára.

Ha nekem néhány éve azt mondja valaki, hogy az orosz parancsnokság betonakadályokat fog építeni, amelyek néhány száz kilométeren keresztül fognak húzódni, helyenként bunkerekkel, egész egyszerűen nem hiszem el!

Ilyen beton-piramis tankakadályok képesek lettek volna megvédeni bennünket Guderian páncélosai ellenében. Kár, hogy annak idején nem voltak kapacitásaink beton-blokkok öntésére és frontra szállítására. Lehet, hogy a Panzer–3-asok, a Párduc-ok, de talán a Tigrisek számára is komoly akadályt jelentett volna ilyen piramis alakú blokkok sávja.

Amit most telepítünk, az számomra egyszerűen nevetséges. Mint olyan ember, aki ismeri a modern fegyverek lehetőségeit, tudom, hogy egy UR–77 típusú távolsági aknamentesítő rakétavető hatalmas lyukat képes ütni egy ilyen védelmi vonalban. Ha meg elbarikádozó technikával védjük az UR–77-et, az markolókanalával egyszerűen félretolja a betonblokkokat, soha senkit sem véd meg, főleg önmagában. A betonblokkok hasznossága ahhoz hasonlítható katonai szempontból, mint amikor különösen fejlett elmeállapotú emberek alumínium fóliából készült sisakot húznak a fejükre, hogy megvédjék magukat a káros sugárzásoktól.

Lehet, hogy nincs tudomásom minden részletről, nem tudom, hogyan lehet egy Mannerheim -vonalat áttörni (védelmi erődítmények sora volt, amelyet Finnország épített, hogy megvédje magát a Szovjetuniótól. a ford.), vagy a Maginot -vonalat /1930. és 1933. közt a francia – német, az olasz – francia és a francia – luxemburgi határon megépített, védelmi célokat szolgáló, francia erődrendszer volt. a ford./, amely lényegesen nagyobb szabású vonal volt föld alatti építményekkel, s amelyet a németek könnyedén áttörtek. […]

Lehet, hogy politikusaink döntöttek így, de a tény az tény. 90%-os pontossággal állítom, hogy az Orosz Föderáció jelenleg – aláhúzom: – jelenleg elvetette bármiféle támadó hadművelet lehetőségét Ukrajnában, vagyis a politikai-katonai vezetés nem hisz abban, hogy katonai úton legyőzheti Ukrajnát meglévő modernizált hadseregünkkel, légi- és űrerőkkel. Nem tudom, honnan veszik, hogy Ukrajna kész engedményeket tenni, amikor a birtokában van – átadtuk neki – a stratégiai kezdeményezés. […]

Mindezeknek megfelelően harc nélkül feladtunk mindent, ami segíthetett volna Ukrajna legyőzésében, s most ülni fogunk és várjuk, hol támadnak támadni az ukrán „fegyveresek” – ahogyan azokat a Honvédelmi Minisztérium szóvivője nevezi finomkodva az utóbbi időben. […]

Az ellenség terveit vagy nem ismerjük, vagy nem vesszük figyelembe. Pedig léteznek, ugyanúgy, mint 2014-ben: a Nyugat abban érdekelt, hogy a háborúban kifáradjunk, minél tovább harcoljunk, és minél jobban kimerüljünk. Ennek következtében a hatalommal szembeni elégedetlenség megnő, és megismétlődik 1917 februárjának forradalma, ami után a NATO csapatai, legyőzve minden ellenállást, veszteségek nélkül békefenntartó feladataik ellátásába fognak az Orosz Föderáció területén.

A központi hatalom bukása után nem igazán lesz kivel harcolniuk. Lehet, hogy a börtönből diadalmasan kiszabadított Navalnij államfő egyszerűen behívja őket, hogy alkotmányos rendet teremtsenek, s szétverjék végre a „gonosz birodalmát”, amely oly aljas módon támadt rá a szabadságszerető Ukrajnára, felborítva ezzel a világrendet. Ez a stratégia. Világos, mint a 2×2. […]

A védővonal bunkereiben, hogy kibírja a nyomást, motivált embereknek kell ülniük, akik tudják, miért harcolnak, miért áldozzák életüket és egészségüket. Akik jó, ha ki vannak képezve. Legalábbis minimális mértékben. Ezzel kapcsolatban szintén nagyok nálunk a problémák. A fronton harcoló, szenvedő katona számára a fő motiváció az, hogy tudja, nekünk van igazunk, tisztában van vele, miért harcolunk, s tudja, hogy nagyjából mikor lesz vége a háborúnak, amely a mi győzelmünkkel fog végződni.

Mint 1941-ben, amikor a németek Moszkva alatt voltak, ott szánkóztak a motorkerékpárjaikon, vagy amikor megjelentek a Volga partján, Sztálingrádnál. Akkoriban senki, soha, semmikor sem tett említést a szovjet hadipropagandában a békéről, tárgyalásokról és lehetséges megállapodásokról. Nem volt lehetséges semmiféle megállapodás a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel, semmiféle gabona-ügylet. Kiadták: harcolni az ellenség teljes szétveréséig és kiűzéséig a területünkről, azután beteljesíteni a győzelmet az ellenség fellegvárában. Mindenki számára világos volt, hogy tőle magától függ, mikor lesz vége a háborúnak. Voltak a hátországban megfelelő szervek, amelyek figyelték, hogyan teljesülnek a kitűzött feladatok, s aki csak imitálta a teljesítést, azokat keményen kérdőre vonták. […]

Jelenleg nálunk – a Donyecki és Luganszki Népköztársaságok csapatain kívül, amelyek tudják, mi történik velük, ha a mélyen tisztelt kijevi partnereink megszállják őket, ezért folytatják a harcot –, az oroszországi katonáknak nem világos, miért harcolnak. Verekednek, mert verekszenek. Ennyi. Nem értik a háború céljait, a béke feltételeit, mert erről senki sem beszél. A hadseregben terjed a közömbösség, az apátia. Az apatikus, közömbös katonák pedig – legyen támadás vagy védekezés – rosszul harcolnak. Imitálják a küzdelmet. Ez tény, amely a történelemben ezerszer bebizonyosodott. Még a legjobban kiképzett hadsereget is, ha hiányzik a harci morál és a győzelemre való törekvés, legyőzheti egy gyöngébb, amelyben magas a harci morál és a győzelembe vetett hit. […]

Képzeljük el, hogy holnap Ukrajna úgy dönt, hogy bombázza a Krím-félsziget, Belgorod, Rosztov-na-Donu, Brjanszk és Kurszk energia-berendezéseit. Megtöri ez az Orosz Föderáció eltökéltségét, hogy megvédje magát? Hozzásegíti ez Ukrajnát a győzelemhez? Nem! Nagyon kellemetlen lesz, igen sikeres propagandánk segítségével a bombázás nagy elégedetlenséget szül. Az orosz területek 90 valahány százalékát ugyanakkor nem fogja érinteni a bombázás, bár a hátországba nagyritkán el-eljut egy-egy drón, mint Engelszkbe.

Ukrajna szintén csak egy front-közeli területe az ellenünk harcoló Európának! Egész Európa, kivétel nélkül, köztük „barátaink”, mint Orbán, a csodás görögök, bolgárok, szlovákok, akik odaadták összes fegyverüket az ukránoknak, továbbá mélyen tisztelt német „partnereink”, francia barátunk, Macron, nem beszélve Nagy-Britanniáról, mind, mind Ukrajna hátországa. Amennyi embert evakuálni kell, annyit evakuálnak. Ha a közlekedési infrastruktúrát támadnánk, a hidakat, alagutakat, vasúti csomópontokat, az más lenne, mert megzavarnánk az ukrán csapatok ellátását legújabb fegyverekkel. De ilyesmiről szó sincs!

Ha nem tudnak járni a villanymozdonyok, dízel mozdonyokat alkalmaznak. Ettől a hadsereg ellátása nem szenved nagy kárt. A hadsereg harcolni fog, mégpedig eltökélten és mérgesen. Ősszel arattak néhány stratégiai győzelmet – Harkov megye, Herszon –, ráadásul Herszon Oroszország frissen befogadott részének a fővárosa. Az ukránok feljövőben vannak. Nem tudjuk, hol hajtottak végre csapatösszevonásokat, bárhol lecsaphatnak, amint megfagy a talaj. Lehet, hogy ők is beássák magukat télre, mivel alapjában véve számukra megfelel az elhúzódó háború. De főképp nyugati partnereik számára. Megvárják, amíg Oroszország belülről felfalja önmagát. Van olyan orosz katonai elemző, aki 2030-ig tartó háborúra számít, ami megfelel mindenkinek, kivéve az orosz lakosságot. Az ukránokat meg senki sem kérdezi. A zsoldos az zsoldos. A janicsár az janicsár. Tegye a dolgát és dögöljön meg. Az elektromos hálózat bombázása nem vezet eredményre, csak még nagyobb haragot szül. […]

De miért nem bombázzuk a közlekedési infrastruktúrát?

Mert nincs mivel, egyszerűen nincs mivel.

Az ukránok légvédelmét nem sikerült kiiktatni, taktikai légierőnket, repülőinket könnyen lelövik. Nem tudják megsemmisíteni a rakétáinkat, amelyek azonban gyöngék, csak sérülékeny célok kiiktatására jók. Hidak ellen haszontalanok. Nincs annyi rakétánk, hogy – mint az ukránok – a HIMARS-ból egymás után kilőjenek százat, hogy egy nagy híd egyik elemét kiiktassák. Mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. HIMARS-nak megfelelő taktikai rakétáink pedig egyszerűen nincsenek. Messze hordó rakétákat alkalmazni – túl költséges. Hogy egy hidat tönkre tegyünk, egy havi rakéta készletet kellene elhasználni.

Lehetne bombázni repülőről, ha a repülőink repülnének. Önállóan célra tartó „vitorlázó” bombáink pedig nincsenek, pedig már mindenkinek van a világon. A szovjet időkben kifejlesztettük, de húsz éve nem gyártjuk, mert a Honvédelmi Minisztérium nem rendelt belőlük. Nem tudom, megvannak-e a gyárak, amelyek valamikor gyártották ezeket a bombákat. Nincsenek olyan bombáink, amelyeket hetven kilométerrel a céltól le lehet ejteni egy stratégiai bombázóról, s az rávezeti magát egy hídra, nagy lyukat ütve rajta. Meglévő eszközeinkkel egyetlen hidat sem voltunk képesek megsemmisíteni. […]

Nincsenek pilóta nélküli, támadó repülőgépeink, drónjaink, amelyekkel meg lehetne bénítani Ukrajnát, mint azt az amerikaiak tették Irakban 12 évvel ezelőtt. Már akkor kétezer pilóta nélküli gépük volt, kezdve a taktikai drónokkal, amelyek század-ezred szinten nyújtanak támogatást, egészen a kétezer kilométer hatótávolságúakig, amelyek önirányító bombákat és rakétákat képesek hordozni. Mi egyszerűen nem rendelkezünk ilyenekkel. A mi Honvédelmi Minisztériumunk átaludta azt az időt, ami alatt az egész világ áttért a taktikai légierőre. […] Kiderült, hogy egyáltalán nem állunk készen modern háború viselésére.

A ’90-es évek Szovjetuniójának fegyverkezési szintjén maradtunk, amely akkor sok tekintetben megelőzte a NATO-t. Csakhogy eltelt harminc év! Vagy elkéstünk a modernizálással, vagy nem tartottuk szükségesnek, vagy ellopták az allokált pénzeket, mivel dollár-milliárdosok nem keletkeznek a semmiből. Ha vannak dollár-milliárdosok /katonai, hadiipari vezetők. a ford./, vannak dollárok is…

Mi a teendő? Rendbe kell tenni a fejet, amitől a hal bűzlik. Ez a vélemény a hadseregben, és ezt nem titkolják. Az emberek nem vakok, és nem süketek. Rossz véleménnyel vannak úgy az orosz elnökről, mint a honvédelmi miniszterről, s ezen véleményüknek nem csak magánbeszélgetésekben adnak hangot.

Szurovikinről sincsenek jó véleménnyel, de tudják, hogy nem ő hozza a döntéseket. A katonák szeretnék, ha elkapnának egy-két tolvajt, és kérdőre vonnák, hogyan történt, hogy a hadsereg felkészületlenül fogott bele az ún. „Speciális Hadműveletbe”!? Látni akarják, hogy – legalábbis virtuálisan – fejét veszik a bűnösöknek. Az emberek tudni akarják, miért indultak könnyű sétára, s ott miért kerítették be őket? Ahonnan nem mindenkinek sikerült kijutnia, s rengeteg fegyvert hátra kellett hagyni!?

Az emberek szeretnének hinni a politikusoknak és hadvezetőknek. Semmiféle gabonaüzletről meg ammónia üzletről sem akarnak hallani (ukrán gabona, orosz ammónia ukrán kikötőkből való exportja, ahová az ammónia csővezetéken érkezik Oroszországból. a ford.). A katonák tudni akarják, hogy győzni fogunk-e, vagy a fegyvereket félretehetik. Minek emberéleteket áldozni az ammóniáért? A HIMARS-ok egyáltalán nem csak a sorkatonákban tesznek kárt, de a hadsereg-törzsben, zászlóalj-törzsekben is stb. Az ellenség erős. Nagyon erős. […] Az elnöknek valakit látványosan kérdőre kell vonnia, ha nem akarja, hogy ő maga kerüljön a célkeresztbe. Honvédelmi Miniszterünk hülye, aljas, ostoba tolvaj. Ha ezért a személyes, sértő kijelentésemért engem kérdőre vonnak, elmondom a bíróságon is. És nem csak ezt. Bár nyilván zárt lesz a tárgyalás.

A káderpolitikai lépések után új stratégiát kell készíteni, és azt a legfelsőbb parancsnoknak kell kihirdetnie. Ha van ilyenünk egyáltalán. Ki kell, hogy jelentse: harcunk győzelemmel fog végződni, a háború az ukrán nácik teljes szétverésével és kapitulációjával ér véget. Békekötés csak is a mi feltételeink szerint lehetséges, ha az ukránok egyáltalán cselekvőképesek lesznek, hogy végrehajtsák. Rendes, igazi mozgósítást kell végrehajtani, nem csak összeterelni egy csomó embert. Mozgósítani kell az ipart, a gazdaságot, a közlekedést. Úgy, ahogy 1941-ben tettük, amikor egész rendelet-csomagok láttak napvilágot és léptek azonnal életbe. Ha háborúzunk, mint Ukrajna, akkor háborúzzunk! Ha azt nézzük, mikor hagyhatjuk abba, akkor hagyjuk békén az embereket, mert ahogyan most csináljuk, nem vezet sehova. Így nem szoktak háborúkat nyerni. Így háborúkat szoktak veszíteni, és a vesztes országot leengedik a WC-n.

Rendet kell tenni az országban, mert annak jelenlegi állapotában lehetetlen intézkedni. Le kell leplezni az ellenség ügynökeit a legfelsőbb vezetésben, állami vállalatok vezetésében, fegyvergyárakban. A szabotőröket nyilvánosan meg kell büntetni. Nem mondom, hogy fel kell négyelni őket, de represszió nélkül nem tudunk előre lépni! Enélkül senki sem hiszi el, hogy szándékaink komolyak. A motiválatlan és apátiába süllyedt hadsereget harcra kell fogni! Sokakat erőszakkal. Tábornokokkal nem találkoztam, azoknak én egy senki vagyok, ezredesekből és őrnagyokból eleget láttam, akik büntetőszázadi fenyegetettség nélkül közel sem mennek a frontvonalhoz, tartják a 100 kilométeres távolságot, bár ott kellene lenniük. Mindezek után lehet foglalkozni a katonákkal. […]

Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor próbáltam a frontra kerülni. Megalázó helyzet volt. Nem lehet egészséges a pikkely a rothadt fejű, vérző hasú halon, amelynek fogalma sincs, hova úszik! Oroszországban hadiállapotra, katonai diktatúrára van szükség. Az elit leváltására. Annak a megértésére, hogy ha ezt a háborút elveszítjük, szétesik az országunk, államunk, polgárháborúk sora következik, amelyben polgárok milliói vesztik életüket. Már csak azért is győznünk kell, hogy ezt elkerüljük. Akik abban hisznek, hogy jönnek a jó megszállók, azok nézzék, mi folyik Irakban. Ott az amerikaiak sok mindent „rendbe tettek”. Ugyanakkor nem szűnik a háború, időnként éhínség üti fel a fejét, a gazdaság romokban, az ország a szétesés állapotában van. És Afganisztán? Ott is az amerikaiak irányítottak. Nálunk is ugyan úgy cselekednének. Mi számukra ugyanolyan vad őslakosok vagyunk, mint az afgánok, pastuk, szunniták vagy az iraki sejkek. Mindent elvesznek, ami finom nekik, ingyen kiszivattyúzzák, őrző-védőket verbuválnak a helyi lakosságból, akik majd befolyási övezetük határait védik.

Lesz egy csomó független állam, amelyek egymással harcolnak, legfőképpen Oroszországgal. Ezért, ha meg akarjuk őrizni Oroszországot, meg kell ezt a háborút nyernünk. Ezen kívül meg kell őriznünk a pravoszláv hitet, amelyet most Ukrajnában, a pravoszlávia bölcsőjében éppen megsemmisítenek. Ez nem okoz gondot nálunk, még a Pravoszláv Egyház köreiben sem, amely hallgat, mert nem tudja mit mondjon. Nem szólít fel az orosz föld, Krisztus védelmére. Mozgósítanunk kell, mindenekelőtt a lelki élet terén.

Felülről induló forradalomra van szükség, amíg nem késő! Azt látom, hogy nem csak a fronton van apátia, hanem itt, Moszkvában is. A középszintű üzletemberek között már elterjedt: vesztettünk, le kell írni a veszteségeket, készpénzzé kell tenni mindent. Csakhogy mivel politikailag képzetlenek, mert nem engedik őket a politikához, nem értik, hogy nincs kiút. Azt gondolják, hogy majd az amerikaiak – ki milyen fennhatóság alá kerül –, észtek, finnek, ukránok, csecsenek, baskírok, tatárok, kazahok (akiknek már eszükbe jutott történelmi igényük Asztrahánra és Orenburgra) alatt „csak lesz valahogy”.

Támadnunk kell. Betonerődítmények mögött ülve nem lehet háborút nyerni. Mozgósítanunk kell, megmutatni a nyugati „partnereinknek”, hogy készen állunk a totális háborúra. Szét kell vernünk és megsemmisítenünk az ukrán hadsereget. Fel kell szabadítanunk Kijevet. Az egész Ukrajnát. Aki a Curzon-vonalon¹ túl, Lengyelországban akar élni, éljen ott. Erről nem az ukránokkal, hanem a lengyelekkel kell megállapodni. Vagy mehetnek Kanadába. Ott van az igazi Ukrajna! Az összes többi ukrán terület Malorosszija², vagyis orosz terület. Részben Novorosszija³. Ha nekifognánk a végrehajtáshoz ilyen hozzáállással, célkitűzéssel, mélyen tisztelt kijevi, londoni, berlini, washingtoni partnereink álláspontja máris enyhülne. Jelenleg érzik győzelmük előszelét – minden megfelel nekik. […]

Nincs lehetőségünk hosszú háborúzásra. Le kell azt zárnunk a jövő évben. Az ellenség szétverésével. Erre megvan a lehetőség. Az akarat hiányzik. A politikai akarat. Nem képes a politika kimerészkedni a nyugalom és komfort zónájából, amelyben az utolsó húsz-harminc évben leledzik. Pedig meg kellene érteniük: elveszthetnek mindent. MINDENT!

Annyi mindent összebeszéltem, hogy az átfogja a büntető törvénykönyv legalább felét… […]

Kérdésekre válaszul:

Atomfegyvert bevetni Ukrajna területén – amely Oroszország területének része – bűn. Atomfegyvert bevetni csak a legvégső esetben megengedhető, akkor, ha a NATO csapatok betörnek Oroszország területére. Ebben az esetben is csak NATO tagország területén vethető be. Atomcsapásról ne is beszéljünk, főleg, mert egyértelmű: ha a mi tökkelütöttjeink bevetnének atomfegyvert Ukrajnában, egy héten belül lenne ilyen fegyvere az ukránoknak is, akik felhasználnák ellenünk. Bombát dobnak Rjazanyra, Engelsre, Szaratovra…esetleg Moszkvára. Amit nagy tapssal fog fogadni az egész úgynevezett „civilizált világ”.

Kinyílik Pandora szelencéje, lehetőségük lesz atomfegyvert alkalmazni ellenünk. Mert mi vetettük be elsőként! Még csak gondolni sem akarok arra, hogy hidakat stb. semmisítsünk meg atombombával Kijevben és más ukrán városokban. Saját orosz embereinket ölni? Akkor sem, ha becsapták őket, zombivá vagy fél-zombivá tették. Vannak más alkalmazható eszközök, például, ha nem 30-40 ezres harccsoportokat, hanem 400 ezreseket vetünk be, az ukránok nem tehetnek semmit. Emberünk hál ’Istennek van elég. Ráadásul az ellenség veszteségei is igen jelentősek. […]

Nem fogok többé próbálkozni a frontra jutással. Háromszor próbálkoztam. Először próbáltam az orosz fegyveres erők tagjaként, saját nevem alatt. Nem kellettem, pedig katonai képzettségem és tapasztalatom alkalmassá tesznek a frontszolgálatra. Igyekeztem később egy magánhadsereg tagjaként bekerülni az „Alekszndr Nyevszkij” zászlóaljba. A zászlóalj megalakulása utolsó fázisában visszautasítottak, pedig rész vettem a zászlóalj katonáinak verbuválásában, s most nem tudom, hogy az általam gyűjtött emberek hova kerültek, ki parancsol nekik?

Legutoljára, mint mozgósított próbáltam a frontra jutni a Donyecki Népköztársaság haderejének tagjaként. A helyszínen kiderült, hogy az előre megbeszéltek besorozásomról nem érvényesek. Persze hagyták volna, hogy élelmiszert, drónokat, alkatrészeket fuvarozzak nem szerepelve egyetlen listán sem. Ha valami történt volna velem, senki sem tartozott volna értem felelőséggel. Azt mondták volna, hogy ez az eszement önkéntes össze-vissza rohangászott… mit vársz tőle? Ez valakinek igencsak tetszett volna, én azonban nem akartam így.

Egy ilyen önkéntest törvényesen bármikor kérdőre vonhatnak: mit csinál maga itt fegyveresen egy háborús övezetben? Mutassa a dokumentumait, melyik egységben szolgál? Meglehetősen ismert emberként nagyon is megtörténhetett volna velem valami ilyesmi. Várni fogok arra, amikor majd megkeresnek, és felkérnek parancsnoki beosztásra.

És ha már erről beszélünk, abban a helyzetben, amit korábban leírtam, már nem zászlóaljak szervezésén kell törni a fejünket, hanem Oroszország megmentésén. Oroszországban jelenleg két erő létezik: az egyik az apatikus vezetés, amely nem tudja mit akar, de láthatóan fejben már elvesztette a háborút. Vannak pedig a csodás demokraták, élükön a börtönben ülő Navalnijjal, aki a – ne adj Isten – vereség után be kíván vonulni a Kremlbe, és olyan demokráciát teremt, amilyet a liberálisok szoktak, amikor hatalomra jutnak. Amire irigykedve néz bármely diktatúra. Normális hazafiak nem voltak és nincsenek a politikai erőtérben. Vagy támogatjátok Putyint – Sojgut – Lavrovot – Megyinszkijt azok lezsírozott ügyleteivel, határozatlanságával, vergődésével, vagy külföldi ügynöknek⁴ fognak nevezni, aki Oroszország vereségét áhítja. […]

Nevet rajtunk az egész világ. 10 hónap alatt nemhogy nem voltunk képesek legyűrni ezt az ukrán papírmasé képződményt, de veszítettünk ellene! Olyan feltételek mellett, amikor lehetetlen volt veszíteni! […]

Amennyiben az úgynevezett „Speciális Hadművelet” elbukik, zavaros idők következnek, Putyint – vagy aki helyette lesz akkor – megdöntik, az ország szétesik, polgárháború polgárháborút követ, nagyszámú idegen csapatok szállnak meg bennünket, feldarabolnak kis részekre úgy az Uraltól nyugatra, mint keletre, mivel mindebből Kína is kiveszi a részét, mert nem fogja odaengedni az amerikaiakat és a japánokat az arany tojást tojó tyúk közelébe. Jól teszik, én ugyan ezt tenném.

Így látom Oroszország vereségének következményeit, annak minden egyes polgára számára. Ami engem illet, ebben az esetben illegalitásba vonulok, ami nem tarthat sokáig. És utána annyi. […]

Forrás: Orosz Tükör

[*] Szurovikin Szergej Vlagyimirovics /Суровикин, Сергей Владимирович (1966-) hadseregtábornok, az Ukrajnában harcoló orosz csapatok jelenlegi főparancsnoka, akit az ukránok Harkov megyei térnyerése után, 2022. október 8-án neveztek ki. Korábban a Szíriában harcoló orosz csapatok élén állt. Az ottani kegyetlen város-bombázások után kapta az „Armageddon-tábornok” gúnynevet.

[1] A Curzon-vonal Lord George Curzon of Kedleston brit diplomata által 1919-ben Versailles-ban javasolt demarkációs vonal Lengyelország és Szovjet-Oroszország között. A későbbiekben ez adta a lengyel-szovjet és a jelenlegi lengyel–ukrán határ alapját.

[2] Oroszhon nyugati területeinek történelmi neve, amely területek a mai Ukrajna részét képezik.

[3] Novorosszija (magyarul: Új-Oroszország) a cári Orosz Birodalom egy történelmi régiójának megnevezése volt a 18. században. Ez a terület nagy részben a Fekete-tenger északi partvidékét öleli fel, amely területek a mai Ukrajna részét képezik.

[4] Oroszországban külföldi ügynöknek bélyegeznek mindenkit, aki nem ért egyet a háborúval és valamilyen formában ennek hangot is ad. Az egyszerű emberek számára lényegében kémet jelent. Szigorú jogi következményekkel is jár.

(Nethuszár)