Népszavazásnak álcázott harci cselekmények – a Kreml régi-új stratégiája

Végigsöpört a sajtón a hír, hogy Moszkva azt tervezi, még a héten „„„népszavazás”””okat rendez az orosz hadsereg által (még) elfoglalt területeken, ezeken a nép nélküli látszatvoksolásokon pedig arról fognak dönteni a moszkvai számlálóbiztosok, hogy a szóban forgó területek Oroszország réászévé klíánnak válni. Mit ad Isten, Oroszország pedig befogadja őket. És hogyan lesz ebből totális háború? Nos, nagyon könnyen, annyira könnyen, hogy – egyes jelek szerint- a NATO is erre készül.

Hogy jobban megértsük ezt a „népszavazásosdi” trükköt, menjünk csak vissza egy kicsit a háború kitörését megelőző pillanatig: február 24-e előtt alig pár nappal, 21-én ismerte el Moszkva az úgynevezett Luhanszki (LNR) és Donyecki Köztársaságok (DPR) függetlenségét. A Nethuszáron akkor ezzel a címmel hoztuk a hírt: kitört a háború!

(Zárójeles gondolat: mindez három nappal azelőtt, hogy hivatalosan is meginduljon a specoperácijá. Érdemes lenne visszaolvasni a sok húgyagyú putlerista kommentelő akkori hozzászólásait – sajnos töröltük és tiltottuk őket, pedig társadalmi látleletnek kiváló lenne. Szerzőnk, Ghonzó pedig mai napig február 21-ét tartja a háború valódi kezdőnapjának, nem 24-ét!)

Nos, azért érdemes elmerengeni a nagyon is közelmúlt hírén, mert abból a függetlenségi elismerésből egyenesen következett az, hogy háború lesz! Az elismerést követte ugyanis a védelmi ígéret, miszerint Moszkva majd megvédi ezeket a köztársaságoknak nevezett akármiket, egy nappal később a Kreml hivatalos szócsövének számító orosz hírügynökség, a TASS címoldala megváltozott, ahogy az egész hangulat is: míg addig az orosz hírek folyamatosan arról szóltak, hogy a háború szándékát tagadták, és gúnyolódtak azokon a nyugati politikusokon, akik ezt komolyan vették, addig 21-e után már a Donyeckből menekülő, kisírt szemű gyerek és anyukák fotójával volt tele az orosz sajtó – menni kellett tehát az orosz hadseregnek megvédeni azokat a szenvedő orosz civileket, akiket ugye olyan ukránok kergettek el, akik is nem laktak a közelükben, hisz őket onnan már 2014-2015-ben kiűzte Moszkva. Az sem zavarta akkoriban a propagandistákat, hogy nagyrészt ugyanaz a 10 fotó keringett az orosz sajtóban, ezek egyikén sem szerepelt 30-nál több menekülő ember, de a hangulat megalapozásához ez is elegendőnek bizonyult. És végül 24-én elindult a specoperácijá.

Ma, szeptember 20-án, majdnem napra pontosan nyolc hónappal később a Kreml ugyanazt a trükköt készíti elő, a szándékai pedig mit sem változtak. Mi több, a hírek szerint a háború teljes kiszélesítését akarja Putyin, azaz totális háborút tervez. Ugyanis nemcsak a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok területén akar „népszavazást”, hanem a hadiállapotban vegetáló Zaporozsje és Herszon régiókban is – miközben Herszon városát aktívan támadják az ukránok, van is arra esély, hogy beveszik pár napon belül. Nem sok esély, de van, viszont ez most nem tartozik szorosan tárgyunkhoz.

Nos, miért aggasztó ez a hír?

Túl azon, hogy legkésőbb február 24-én mindenki megtapasztalta már, hogy mit jelent az, ha az Orosz Föderáció a barátod akar lenni, és elindul megvédeni téged, miden jel szerint a Kreml pont fix ugyanazt a kártyát vette elő. A forgatókönyvben még a legitimitás látszatára sem adnak sokat, az említett régiók oroszbarát vezetése kérte, hogy borulhassanak orosz anyácska kebelére, Moszkva nem lehet szívtelen, ezt nem tagadhatja meg, így kiírja a „népszavazást”, miközben az is kétséges, hogy egyáltalán le tudja-e adni bárki is a voksát egy olyan településen, amely folyamatosan tűz alatt áll, és ez nemcsak Herszonra vagy Zaporizsjára, hanem Luhanszkra is érvényes, itt épp ma foglaltak vissza egy falut az ukránok – aprócska katonai, de annál erősebb szimbolikus győzelem, és akkor ezeken a területeken kéne mérvadó és legitimitásában kifogásolhatatlan „népszavazást” tartani.

Nyilván nem lehet, de Moszkvát ez nem érdekli, pontosabban, nem ez érdekli, egyébként lehet majd online szavazni, sőt, az Orosz Föderáció területén is lehet szavazni, szóval az eredmény előre borítékolható, de nem lepődnek meg, ha ténylegesen egy borítékban várná az eredmény, hogy felolvassák majd azon a szépnek nem nevezhető napon.

Mi történhetett Moszkvában?

Szele Tamás, az egyik legjobb magyar háborús elemző is ezen töpreng – cikkében említi a Meduza orosz hírportál értesüléseit, amelyek szerint a háborús párt győzött a Kreml falai között, valahogy meggyőzték Putyint arról, hogy a konfliktus eszkalálása a legjobb megoldás. Hasonló következtetésre jutok én is, mint Szele Tamás vagy a Meduza, annyi különbséggel, hogy kiegészíteném a következőkkel:

a.: Moszkvában nemcsak, hogy félreértelmezik a katonai terepen észlelhető valóságot, de nagyon is jól érzékelik az Orosz Föderációra leselkedő veszélyt: az általuk grundolt és a NATO ellenpárjaként bemutatott katonai védelmi szerződés két tagállama között máris kitört a fegyveres harc, Tádzsikisztán úgy gondolta, ideje elrendezni bizonyos régi számlákat Kirgizisztánnal, Putyinnak pedig annyira futotta erejéből, hogy a katonai védelmi szerződés elveit mellőzve diplomáciai megoldást sürgetett, különben ő mossa kezeit, ott sem volt, nem érdekli.

b.: Az azeri-örmény puskaropogás kiújulásáról is olvashattunk a napokban, ez sem azért állt meg, mert Putyin és az orosz békefenntartók léptek volna bármit is érdemben, hanem azért, mert Erdogan visszafogta proxyállamát – a Kremlben pedig biztosan tudják, Örményország elvesztése, azeriek általi megszállása (és ilyenformán határvonal Törökországgal) csak idő kérdése, ha nem tesznek sürgősen valamit, mert Hegyi-Karabahban addig van béke, amíg a török elnök nem küld egy sms-t Bakuba: „fiúk, akkor induljon a móka”.

c.: És még mindig nincs vége: Kazahsztán fénysebességgel távolodik Moszkvától, kőolajat és földgázt kínál Európának, fővárosát visszanevezte Asztanának, gőzerővel bontják lefele a az egykori államfő, Nurszultán örökségét (Asztana egy jó ideig az egykori államfő nevét viselte, Nur-Szultán, ezt nevezték vissza Asztanának, hogy jobban értsük a kontextust), és akkor Kínáról vagy Indiáról nem is beszéltünk.

d.: India miniszterelnöke, a BRICS-államok egyik zászlóshajója, ugye a sok putyinista ettől a BRICS-től várta annak a petrodollárnak az összeomlását, amely azóta az eurónál is erősebb lett, szóval Modi miniszterelnök a Szamarkandban rendezett konferencián élő adásban, mindenki előtt szólt be Putyinnak, mondván, „ez nem a háború ideje”.

e.: Kína sincs elragadtatva Putyin hatalmai játékaitól, egyrészt van neki elég belső problémája (ingatlanlufi kipukkanása, építőipari válság, koronavírus fellángolásai), ráadásul jönnek a választások is, ahol Hszi Csin-Pingnek nagyon sok ellenfelét kell legyőznie ahhoz, hogy újból elnök lehessen, ebbéli igyekezetében pedig Moszkva nem segít neki, annál inkább Washington, amely még hadihajókat is küldött Tajvan környezetébe, hogy Hszinek legyen mitől sikeresen megvédenie népét (Tajvan kérdése persze nagyon is konfliktusokkal terhelt, de azt egy pillanatig se gondoljuk komolyan, hogy akár Kína, akár Amerika háborút akarna emitt – mindkét államnak a béke az érdeke, mert békében dollármilliárdokat keresnek!)

f.: Szintén ideje lenne eloszlatni egy népszerűnek bizonyuló, de annál kevesebb valóságtartalommal bíró tévhitet: India és Kína NEM támogatja Oroszországot! Bár mindkét ország, és főleg vezetésük Nyugat-ellenes, sok szempontból egyébként jogos a Nyugattal szemben megfogalmazott bírálatuk, azért azt nem lehet mondani, hogy esetükben legalább az ellenségem ellensége a barátom elv érvényesülne. Valahogy úgy lehetne megfogalmazni India és Kína szemszögéből, hogy az ijesztő szomszédom az ellenségem ellensége lett.

Ha pedig már így alakult, akkor a két állam maximálisan kihasználja SAJÁT javára a helyzetet: India és Kína jóval piaci ár alatt vásárolja az orosz kőolajat, mert Moszkva ezt nem tudja máshova eladni, Peking 30 százalékos (!!!!) kedvezménnyel vásárolja a szankciók alá eső orosz aranyat. Nem kell nagy szellemi erőfeszítés ahhoz, hogy ezt úgy lássuk, mintha a két állam Oroszország segítségére sietne, legalábbis gazdasági értelemben, de a valóság az, hogy ez nem más, mint Oroszország erőforrásainak kifosztása, olcsón, háborús veszteségek nélkül, Putyin orosz elnök támogatásával.

g.: A Kaukázusban is kinéz egy csinos kis lázadás (csecsenek, ingusok), az ukrajnai háború miatt felfegyverzett és Ukrajnába küldött burjátok, akik immár fegyverrel a kezükben is számonkérhetik a Kremlt, vagy épp nekiláthatnak kivívni saját államiságukat, hadd ne soroljam. Oroszország olyan súlyos és mély válsággal néz szembe, amihez képest a Szovjetunió összeomlása csak egy olcsó kis babazsúr volt, halk zenével. Putyin és háborúpárti köre, ha összerakta ezt a képet, akkor arra is rájött, hogy számukra nincs más út, mint előremenekülni, eszkalálni a konlfiktust, ezért érdekeltté kell tenni az orosz egyszerű kispolgárt is abban a háborúban, amelyet eddig csak saját szórakoztatására vívott a Kremlben tanyázó bűnbanda.

Végül is így kell megásni egy ország sírját.

Ruszijá gyenge, mint a libafos, és megállíthatatlanul gyengül tovább

Úgyhogy a Kreml osztott-szorzott, és az jött ki nekik, hogy a legjobb védekezés a támadás. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a moszkvai háborús héják nem az oligarchák köréből kerülnek ki. Az oligarchák azok, akik a Kreml jóvoltából milliárdokat tehettek zsebre az elmúlt békeévek alatt, viszont oligarcha az lehetett, akit Putyin és az ő szűkebb köre jóváhagyott. Na, ez a szűkebb kör a háborús héják frakcióját is jelenti egyben, bővebben lásd ezt a cikkünket, amelyben ismertettük Putyin legbelsőbb körét.

Háborús disznók: íme Putyin legbelsőbb köre!

 

Ők azok – mint pl. Patrusev -, akik még a szentpétervári időkből, bizonyos Ozora Kooperatíva tagjaként Putyin hűséges harcostársai, és ők azok, akiknek fingjuk sincs a harctéri valóságról, mert a parancsnoki láncban minden szereplő által a jelentésekbe beleírt túlzások, szépítések végeredményét látják, így nem csoda, hogy Putyin még mindig arról mer beszélni, hogy az orosz fegyverek csúcsminőségűek és nagyon is megállják helyüket a specoperácijában. Összegezve a fentieket: ha a háborús héják jól is látják az Orosz Föderációra leselkedő veszélyt, akkor sem ismerik a harctéri valóságot, ennek a kombinációja pedig csak Moszkva számára bír egyértelmű kimenetellel, ez pedig nem más, mint a vég. Egyszerűen nincs olyan logika, amely alapján Moszkva ebből jól, vagy akár csak kicsit rosszul tudna kijönni, és akkor direkt utoljára hagytam a szankciók hatását, melyek hatásai még csak most kezdenek el érződni igazán!

Mi lesz, ha a „népszavazás” sikeres lesz?

Olyan nincs, hogy „ha sikeres lesz”. A „népszavazás” már most sikeres, pedig ki sem írták, az eredmény már megvan, a kérdés eldőlt – ezt így kell értelmezni, ez Moszkva módszere, ezt láttuk a február 24-ét megelőző napokban is. Azt nem tudni, hogy mit lép majd Oroszország, pontosabban, mire akarja felhasználni a „népszavazásokat”, de pár tippünk azért lehet, és ezek egyike sem esik messze a majdani valóságtól:

• az orosz doktrína értelmében, orosz területet ért támadás esetén bevethető az atomfegyver. És most nemcsak Luhanszkról vagy Donyeckről beszélünk, hanem Herszonról és Zaporozsjéról is. Kicsit árnyalja a képet, hogy korában Moszkva már nemegyszer kijelentette, hogy a Krím megtámadása esetén húh, de nagyon fog visszatámadni, aztán megtörtént a Krím elleni támadás és az orosz válaszlépés kimerült abban, hogy cigiző orosz katonákra fogták a robbanásokat….
• Amennyiben ezek orosz területté válnak, legalábbis Moszkva szemében, mert rajtuk kívül senki más nem ismeri majd el az eredményt, akkor a specoperácijá átmehet nyílt háborúba, ekkor pedig elrendelhető a mozgósítás. A Meduza beszámol arról is, hogy a Duma ellenszavazat nélkül fogadott el olyan törvényt a minap, amely jelentősen szigorítja a dezertálásért járó büntetést, illetve bevezette a „szándékos fogságba esés” (WTF???) miatti büntetést is, ezzel mondjuk burkoltan elismerte, hogy a börtönben toborzott, önként fogságba esett Wagner-zsoldos szavai igazak, de az orosz igazságságügyi minisztérium pedig közölte, hogy már dolgozik azon, hogy a Donyecki és Luhanszki Népköztárasásgok jogrendjét a moszkvaihoz igazítsa. Most kerültek bajba az ott élő oroszok, ugyanis, ne legyenek illúzióink, őket fogják először besorozni, ha ellenállnak, akkor tíz év Szibéria, ha beleállnak, akkor úgy járnak majd, mint harkivi társaik. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ezeket az újonnan besorozott embereket fel is kéne fegyverezni, a jelek szerint Moszkvának ez erősen nem megy, plusz egy hadseregnek elégséges fegyvermennyiséget hagytak hátra, miközben futottak az ukránok elől Harkivban.
• a megszállt területeken lekapcsolják az erőműveket, és azokat az orosz energiarendszerre kötik rá. Kicsit olyan ez, mint a villanylopás Vasluiban, csak magasabb fordulatszámon. A zaporozsjei atomerőműre minden bizonnyal még jó pár megpróbáltatás vár, de a hőerőművek, gátak és úgy általában a kritikus infrastruktúra semmilyen eleme nem lesz biztonságban, az oroszok ezeket egyszerűen eltörlik a föld színéről, akkor is, ha gombafelhő marad a nyomukban.
• bár megrendezi a „népszavazást”, annak eredményét, és a területek Oroszországhoz való csatolását Moszkva egyelőre nem aknázza ki, csak lebegteti – ezzel mondjuk jó ütőkártyát lehetne nyerni egy közeledő béketárgyalásokra, gyorsan behappolják, amit lehet, hogy legyen majd, amiből engedni. A végső döntés és a területek annektálásnak halasztását, lebegtetését Rácz András is említi mai bejegyzésében.

De akkor hol van a NATO?

Nos, ahogy a bevezetőben írtam, mintha a NATO is egy totális háborúra készülődne. Igaz, ennek sok jelét egyelőre nem látni a nagy nyilvánosságban, de tételezzük fel, hogy a „népszavazások” megszervezéséről Amerika már korábban értesült (a háborút sem nézték be, miden alapunk megvan arra, hogy azt feltételezzük, a USA hírszerzése tudott arról, mi megy a Kreml falai között!), így aztán kezeljük a helyén azt a hírt, hogy Mark Milley tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke tegnap, szeptember 19-én (!) arról beszélt Varsóban (!), hogy a Lengyelországban állomásozó amerikai katonáknak ébernek kell lenniük, ugyanis nem tudni, miként reagál majd Moszkva a harkivi vereségre. Nem nagy hír, de a fenti kontextusban elhelyezve azért kap egy különös gellert. Szintén idetartozik, hogy Liz Truss brit miniszterelnök, aki korábban kijelentette, hogy miniszterelnökként az is a köteleségei közé tartozik, hogy felkészüljön a piros gomb megnyomására, nos, Truss bejelentette, hogy jövőre is folytatják Ukrajna támogatását, úgy anyagilag, mint katonailag.

A fentiek alapján azt kell mondanom: amennyiben Oroszország tényleg eszkalálni akarja a konfliktust, akkor a NATO vs. Ruszijá háború lehetősége jóval közelebb kerül, mint február 24. után bármikor!

Ghonzó

Kapcsolódó:

Putyin halott, és egyelőre élvezi

 

(Nethuszár)