A Wagner-lázadás tanulságai – elemzés

Most, hogy véget ért a Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben ruszijái kiadásának első felvonása (mert lesz még, efelől ne legyen kétségünk!), próbáljuk meg összeszedni pár pontban, hogy mit is csinált ez a Wagner, és egyáltalán, miért volt ez annyira érdekes, hogy a világ rátapadt a képernyőkre miattuk?

Amint az közismert és élő hírfolyamunkban mi is követtük az eseményt, a Jevgenyij Prigozsin által vezetett orosz zsoldossereg, a Wagner gyakorlatilag hadat üzent Moszkvának, meg is indult az orosz főváros ellen, simán grasszált mintegy 800-1000 kilométeren a világrendépítésbe épp belefeledkező Rusziján belül, lelőtt hét orosz repülőgépet és egy helikoptert – az ukránoknak ehhez legalább egy hét kellett volna, Prigozsinnak elég volt a szombati ebédszünet. És akkor ne röhögjünk Putyinon és bandáján? Dehogynem, de, ahogy a ruszkik a vodkáspohár, úgy nézzünk mi is jobban dolgok aljára, hogy lássuk mi van mögötte, a szokásos képzavaraimat el ne hagyjam.

Meglepőnek számít ez a Wagner-akció?

Nos, annak, aki Oroszországgal most ismerkedik, neki talán igen. Másrészről pedig nem volt az egészben semmi meglepő, mi több, már tavaly írtam arról, hogy a háború tulajdonképp véget ért, és az orosz oligarchák most épp Ukrajna földjén vívják egymás közötti csatáikat – ezt az írásom ITT TALÁLJÁTOK!

Ez a háború véget ért, Ruszijá vesztett, és mi sem vagyunk túl jól

A Wagner hétvégi kalandja szépen illeszkedik abba az immár hagyománnyá váló modern kori orosz szokásrendszerbe, amely fegyverrel, illetve fegyveres erővel harcolja ki érdekeit. A Gorbacsov-Jelcin elnöki helycsere, a tankok által körülvett Kremllel, a tankra felmászó Jelcinnel, az új elnökkel, aki legyőzte a káoszt – tehát elnök lehet (ez fontos szempont, később még visszatérünk rá!), mert erős ember!

Aztán jöttek a jelcini évek, amikor különböző gengszterbandák leszámolásától volt hangos az orosz közélet, ezeket nagyjából úgy kell elképzelni, mint a mexikói drogkartelleket, csak sokkal kevesebb eleganciával. Egy-egy ilyen leszámolásba több arra sétáló civil is belehalt, de Oroszország nagy ország, megbírja a veszteségeket.

Az üzleti szféra sem működött másként, ki ne tudná jobban ezt, mint maga Putyin, aki épp Szentpéterváron volt a polgármester (kormányzó) tanácsadója, és hozzá tartoztak a pétervári kikötők, ahol a kőolaj bizniszből befolyó pénzek poszt-KGB irányba történő becsatornázásának erős szándéka miatt nem akárki üzletelhetett, és ezt a nem akárkit úgy kell érteni, hogy egy-egy üzleti tárgyalásnak álcázott miniháború után több vállalkozó maradt a földön golyóütötte sebekkel tarkítva börtöntetkóktól dísztett testét. Igen, ezek lövöldözős csihi-puhik voltak, és a Moszkva által elveszített (!!!) első csecsen háborúból hazatérő veteránok pedig nem segítettek ezen az összképen, cserében viszont sokat rontottak.

Putyin macsólegendájának szerves része, hogy őelőtte mi volt már, na de bezzeg, hogy rendet tett, miután elnök lett. Hát, ha több ezer felfegyverzett magánsereg akadálytalan sétáját rendnek nevezzük, akkor végül is sikerült Vlagyimirnek, a világrendépítőnek, gratulálunk. Azonban ez a legenda is tele van foltotokkal pecsétekkel, ezek mindegyik vérvörös színű. Putyin ideje alatt ugyanebben a stílusban folytatódtak az üzleti tárgyalások, a szerződések megkötését általában egy-egy Kalasnyikovot használni nem félő magánhadsereg segítette elő – így volt ez az Ural környéki teherjármű-gyárral, amelynek most nem jut eszembe a neve, de Mark Galeotti elég jól dokumentálta az esetet az orosz alvilágról szóló Vorij című kötetében. Lényeg: úgy döntött egyik maffiafőnök, hogy neki kell a gyár, a gyár tulajdonosa, szintén maffiafőnök, pedig nem akarta eladni, így aztán kisebb háború vette kezdetét – és ezt szó szerint háborúként kell elképzelni, a Jekatyerinburg városában található Uralmas gyár tulajdonlásáért, amelynek sikere erősen zavarta az akkor már a Kremlt vezető Putyint, úgy lőtték egymást, hogy ahhoz képest a Wagner hétvégi sétája tényleg egy elbazseváltabb katonai díszbemutató, semmi több. Mindez pedig már Putyin elnöksége idején történt, a kétezres évek közepe fele. (Külön érdekesség, hogy az Uralmas gangszerbanda tulajdonképp a város drogmentesítésért küzdött, ez viszont zavarta a kaukázusi csempészek érdekeltségeit, akik viszont nem haboztak jól tejelni Moszkvának – hogy a különböző árnyalatokra is rámutassak, bár Jekatyerinburg azon évei külön cikket is megérnek, lehet majd írok róluk.)

Miért mondom mindezt?

Utaltam a korábbi cikkemre, amelyben jeleztem az oligarchák egymás iránti olthatatlan ellenszenvét és harcát az elfoglalt területeken levő vagyonért – Prigozsin viszont mindebből nem részesült!

Tudjuk, hogy maga Kadirov is megkapta a mariupoli újjáépítés bizniszét (a csecsen vezér Groznij mintájára építené újra ezt a sokat szenvedett ukrán várost), jelentsen ez bármit is, míg Prigozsin nemcsak, hogy nem kapott tortaszeletet, hanem még a Wagnert is elvették volna tőle azzal, hogy a védelmi minisztériummal kellett volna leszerződjenek. Mindez már elég ok Oroszországban, főleg egy natural born vorijnak ahhoz, hogy nekimenjen akár a nagyfőnöknek is – Prigozsin nem akkor veszített el mindent, amikor katonai puccsot hirdetett, hanem jóval korábban – és nem tehetett mást, mint megcsillogtatja erejét: ráhozza a frászt a Kremlre, aztán megpróbál kialkudni magának valamit. Ahogy mondtam, ez orosz módi. Az eddigi nem túl megbízható hírek szerint Prigónak csak sikerült elérnie valamit abból, amit eredetileg akarhatott – hogy mit, mennyit, az más kérdés, az pedig hogy mit tesz majd ezután, szintén más kérdés. A mjetezsvojna volt az egyetlen lehetősége, hát kihasználta. Veszteni nem veszített semmit, mert eddig sem nyert…

Az információs térben kissé elsikkadt Prigozsin-beszéd

Alig pár órával a puccsszerűség elindítása előtt, Prigozsin közzétett a Telegram-csatornán egy videót, amelyben az Ukrajna ellen megindított teljes körű háború VALÓDI okairól beszél.

Számunkra, zapadnyikok számára ebben sok újdonság nincs, de azért idézzük csak fel, mit is mondott a Wagner-vezér: Sojgu marsalli rangról álmodott, az orosz oligarcháknak pedig kellett az ukrajnai vagyon. Vagyon alatt értsd: donyecki gázmezők, kőolajmezők, ipar, bányák, kikötők – van olyan európai ország, amely ezeknek tizedét sem birtokolja.

A ruszkipropaganda – az egyetlen ténylegesen sikeresnek nevezhető orosz fegyvernem – pedig gondoskodott arról, hogy a valódi cél rejtve maradjon. A szovjet időkben már jól megalapozott Amerika-ellenes érzelmekre apellálva a ruszki hazugsággyár, nem kevés segítséget kapva az európai hasznos idiótáktól, sikeresen elhitette, hogy amit Ruszijá valójában akar Ukrajnában, azt az amerikaiak akarják, miközben szegény Moszkva csak védi az érdekeit.

Nem folytatom, a jelenséget ismerjük, és lesz még szó a Nethuszáron az orosz propagandagyárakról (hogy ne maradj le, kövesd be a Facebook-oldalunkat!), de az említett Prigozsin-videó komoly fordulópontot hozhat a háború oroszországi megítélésében, mert a The New York Timesot viszonylag kevesen olvassák napi rendszerességgel Rosztovban vagy Magadanban, de Prigozsint az ország egész területéről követik.

Főként azok a hazafiak követik őt, akik egyetértenek vele abban, hogy az orosz elit velejéig korrupt (Putyin persze – még! – nem ő a jó cár, akit rossz emberek vesznek körül), most arról értesülhettek, hogy a sok ezer halott csak azért van, hogy Szurkov, Kadirov, vagy valamelyik korrupt tábornok, rablóvezér stb. kaphasson egy bányát, egy ukrán városkát a környező falvakkal stb. Teljesen mindegy, hogy Prigozsin kalandja hogyan ért véget, ha véget ért egyáltalán, mert ez a beszéd önálló életre kel majd, erről fognak sustorogni a kocsmák mélyén – főleg azok, akik Putyinban EDDIG a birodalmat újjáépítő erős vezetőt, a harmadik Róma megalapítóját (lásd a Szent Ruszijá írásomat!) látták.

Szent Ruszijá és a vallási örökhazugság

És Oroszországban semmi sem veszélyesebb egy államfő számára annál, ha kiderül gyengesége – nem véletlenül adtuk a címet korábbi tudósításunknak: Putyin végnapjai. Igen, ezek már azok, Putyin végnapjai, akkor is, ha – talán – ezt még hónapokig is eltarthat. Viszont az idő nemcsak, hogy nem dolgozik neki, hanem már nem is tudja azt befolyásolni: addig marad hatalmon, amíg a környezte nem dönt úgy, hogy ideje lépni. A környezet dönthet úgy is, hogy Putyint hagyja hatalmon – elvégre ki más vigye el balhét, ha nem pont ő… (Más megfogalmazásban: ki akarna egyáltalán elnök lenni a mai Oroszországban?)

Putyin: tragikumból komika

A Wagner-lázadás első legfontosabb következménye talán az, hogy Putyin, ez a tragikumra játszó erőskezű medvelovagló bohóccá vált. A szombati nap legmulatságosabb pillanatait külön cikkben gyűjtöttem össze, elérhető ITT, így most sokat ezen nem lovagolnék, de annyit azért bátran vonjunk le következetesként, hogy Oroszországban a mindenkori elnök számára még csak nem is a gyengeség megnyilvánulása a legveszélyesebb, hanem az, ha nevetségessé válik.

Jelcin lecserélésre indított hadművelet nem akkor indult be igazán, amikor Jelcin már nyilvánvalóan gyenge vezető volt, hiszen gyengesége sokaknak nyitott

utat a gazdasági felemelkedés előtt, a korrupció a gazdasági ügymenet mindennapi része lett, így lett Ruszijá a minden lehetőségek országa. (érdekesség: a román köznyelvben is megvan ez a gúnyos replika, miszerint ez az ország a lehetőségek országa. Nos, az orosz köznyelv is használja ezt az adomát saját országára).

Jelcin akkor indult igazán hanyatlásnak, és akkor indult be a leváltására irányuló FSZB-s hadművelet, amikor már bohóccá vált – amikor minden megjelenéséből viccet faragott a moszkvai kocsmák nem túl úri közönsége. Putyin most indult el ezen az úton, dicséretére legyen mondva, gyorsan halad. Idő kérdése, hogy a politikai viccek, a gúny állandó céltáblájává váljon. Amikor ez megtörténik, akkor számára már csak egy lehetőség marad: fokozni a feszültséget, eszkalálni a háborút – és ekkor fogunk ismét nagyon közel kerülni az atombomba bevetéséhez.

Sokszor írtam már arról, hogy a szláv háborús doktrína szerint valami irgalmatlanul

csúnyáét kell még elkövetniük az oroszoknak, mielőtt leülnek tárgyalni. Ez a csúnya dolog pedig könnyen lehet az atomba. (Első alkalommal a háború második hetében, 2022. március 3-án írtam erről a kérdésről, de azóta többször is előkerült a Nethuszáron)A helyzet annyiban eszkalálódott, hogy immár nemcsak a szláv háborús doktrína vezérli Putyin elméjét, hanem a röhejessé válásától való páni félelem. Nem tűnik túl jó kombinációnak.

Tényleg ledobja Putyin az atomot?

Prigozsin és az atomba

A mainstream média általában amiatt aggódott, hogy a Wagner győzelme esetén az atombombák a Wagner kezére kerülhetnek. Az aggodalmat elég sokan magukévá tették, jelen sorok szerzője viszont úgy gondolja, hogy ez költői túlzás, esetleg a nyugati háborús manipuláció része, de nem tartozik a valóban aggasztó fejlemények közé. Miért is?

Igaz ugyan, hogy Prigozsin bűnöző, de talán Putyin nem az? És végül is nem Prigozsin, hanem Putyin indította el az atombombával való fenyegetőzést, Putyin csicskásának számító Medvegyev az, aki heti rendszerességgel fenyeget meg nyugati fővárosokat nukleáris csapással, a Putyin zsebében tenyésző állami média propagandistái követelik műsoraikban, szinte napi rendszerességgel az atombomba bevezetését. Miből gondoljuk, hogy Prigozsin bármit is kezdett volna a nukleáris fegyverekkel, ha véletlenül bejön neki a lázadás, és átveszi a hatalmat Oroszországban? Igazság szerint erre nézve nincs semmilyen komolyabb bizonyítékunk, hacsak az nem, hogy jobban félünk egy szakácstól, mint az orosz államfőtől.

A mainstream média viselkedése

Szintén nagy kört futott a celebszakértői művilágban az a tétel, hogy a mainstream média, mármint a nyugati sajtó, nem kommentálta szakszerűen az eseményeket, mi több, a Wagnernek drukkolt. Ez utóbbi bűnként jelenik meg, miközben a valóság az, hogy pont a nyugati sajtó kezdett el parázni a Prigozsin által lenyúlható atomfegyvereken, így aztán aligha vádolható azzal, hogy drukkolt volna a Wagner főmuzsikusának. Az egy más kérdés, hogy függetlenül attól, hogy nem hatott meglepetésként a lázadás, némiképp váratlanul érte a sajtó munkatársait, különösen az, amennyire gyorsan tudott haladni Moszkva felé a Wagner konvoja.

Utólag is azt kell mondanom: az eseményeket tekintve ebben a sztoriban jóval több is benne volt, mint Prigozsin elvonulása, és igen, ismerve Rusziját, sosem lehet kizárni, hogy egy ilyen katonai puccs esetleg sikerrel jár. A Nethuszár úgy volt a Wagner lázadással, mint a nyugatiak többsége, vagy, mint amikor a magyarellenes Krajova játszik a szintén magyarellenes FCSB-vel: annak drukkolunk, hogy legyen döntetlen, és minél több sérült.

Mennyire járt közel a sikerhez a Wagner?

A kérdésre azért sem lehet egyértelmű választ adni, mert a mai napig nem tudjuk, hogy pontosan mit is akart elérni Prigozsin. Amennyiben viszont azt vesszük alapul, hogy az orosz vezetésben akart személyi változtatásokat elérni, ideértve az elnökváltást is (ne feledjük Prigozsin reakcióját Putyin beszédére: „hamarosan új elnökünk lesz!”) akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Prigozsinnak nemcsak volt valamiféle terve, de számított arra, hogy az államapparátus, vagy legalábbis annak egy része melléje áll. És itt fogható meg a putyini rezsim gyengesége: nemcsak, hogy akadtak katonai egységek, amelyek átálltak hozzá, nemcsak, hogy a régiók kormányzata nem gördített akadályt a konvojának haladása elé, hanem a fickó minden különösebb erőfeszítés nélkül foglalta el a Déli Katonai Parancsnokság épületét, Rosztov városával együtt. Hogy jobban értsük: a DKP kulcsszerepet játszik a front szempontjából, itt halad át jószerivel minden utánpótlás, ami a zaporizzsjai frontra megy. Alapesetben ez kéne legyen az egyik legjobban védett város és objektum egész Oroszországban, kis túlzással, jobban kéne védeni, mint magát a Kremlt. Hát, ennyire futotta a világrendépítő-bajnoktól.

Lukasenka szerepe

A történetnek egy külön is érdekes, ágas-bogas szála, hogy mit a francot keresett, és egyáltalán hogyan kerülhetett képbe a belorusz elnök. Minderről még sokat fognak beszélni a sajtóorgánumok hasábjain, én most itt két tényt szeretnék közölni: Ruszijá nemrégiben atomfegyvereket telepített Belorusziába és Lukasenka három évvel ezelőtt letartóztatott 33 Wagner-zsoldost, akik – Lukasenka állítása szerint – merényletet próbáltak megkísérelni ellene (a zsoldosokat később „visszaadta” Oroszországnak!)

A fentiek tükrében adott a kérdés: miért pont Lukasenka a békítő, és mit jelent az, hogy Prigozsin ebbe az országba vonulhat vissza. Jelenleg kár elmélkedni ezekről a kérdésekről, a közeljövő eseményei azonban – érzésem szerint – majd választ adnak.

A szilovikok rendszertesztjének eredménye: bukás

Az erősen militarista államot építő Putyin hatalma igazából a szilovikok rétegén nyugszik. Sziloviki az, aki a fegyveres erőknél szolgál, de ez csak az egyik ága. A sziloviki az orosz közbeszédben egészen pontosan azokat az embereket jelenti, akik a fegyveres erőknél szolgáltak, majd az egyenruhát öltönyre cserélték, beépültek az állami struktúrákba, bürokratákká váltak, de továbbra is a katonai feletteseik parancsait követik.

Ilyen szilovik volt maga Putyin is, aki Szentpétervár polgármesterének tanácsadójaként – saját bevallása szerint – szakított az FSZB-vel, viszont szentpétervári ténykedése, akárcsak elnöki cselekedetei mind- mind a KGB-utód egykori hatalmának visszaállítását szolgálta – nem minden siker nélkül, ezt tegyük hozzá. A szilovikok közül kerülnek a regionális kormányok vezetői, a regionális tanácsok emberei, és a sok-sok szürke eminenciása, akik ebben a túlbürökratizált országban „elintézik” a különböző ügyeket anélkül, hogy a köz megismerné őket.

A szilovikok most erősen gondban vannak: volt egy lázadás, és nem sok kellett hozzá, hogy AKÁR sikeressé is váljon – Putyin nem tudta megvédeni őket, a rosztovi, voronyezsi és a lipecki régió szilovikjai gyakorlatilag a Wagner-vezér jóindulatától függtek, ha kötelességüknek megfelelően ellenálltak volna, akkor Prigozsin lövetni kezdi településeiket, miközben a központi kormányzat nemcsak, hogy nem segített, hanem egyenesen órákra eltűnt, megbénult.

Mivel nem álltak ellent, ezért most eljárások elé nézhetnek, büntetőjogi felelősségük is felmerülhet, és minden bizonnyal úgy a katonai, mint a polgári közegben tevékenykedő szilovikok nem lehetnek nyugodtak. Annál is inkább, mert Putyinnak MUSZÁJ látványosan megbüntetnie valakiket – nem is akárkiket –, lévén a hadsereg is morgolódik, elvégre az a Prigozsin, aki lelőtt egy tucatnyi orosz pilótát szabadon távozhatott, mi több, a wagneritáknak is kegyelem lett beígérve, így aztán mi értelme lenne ellenállni a következő lázadáskor, mi értelme lenne ismét küzdelembe bocsátkoznia a következő lázadóval, ha azok megússzák, a hadsereg pedig kénytelen némán lenyelni ember- és állományveszteségeit.

Következtetés:

A zendülés legfontosabb következtetése az, hogy Putyin meggyengült.
Nem kicsit.
Nagyon.

A kérdés nem az, hogy leverte-e a lázadást, a kérdés nem az, hogy mennyire volt komikus ez az egész, az sem, hogy mi célja volt Prigozsinnak, még csak az sem számít a legfontosabb mutatónak, hogy maga Putyin is elmenekült Moszkvából. A legfontosabb tétel, amit ennek kapcsán le kell szögeznünk a következő:

az, hogy egy erősen központosított, autokrata államban, Putyin elnökségének huszonakárhányadik évében ez megtörténhetett, az mindennél jobban mutatja Ruszijá gyengeségét.

Innen kezdve viszont bizton állíthatjuk:

Oroszország ezt a háborút nem fogja megnyerni, mert nem tudja megnyerni!

Oroszország nem mehet tovább sokáig a putyini úton, mert annak a végén a szakadék, az ország széthullása várja őt. Kérdés, hogy a Putyint körülvevő elitek mindezt mennyire ismerik/ismerték fel, másrészt ugye ott a nagy kérdés: kinek lenne ma kedve Ruszijában beülni az államfői székbe?

Felcser V. Örs

(Nethuszár)