Ciolacu ajánlata: legyünk „román magyarok”!

Marcel Ciolacu miniszterelnök és PSD-vezér szatmári kijelentései továbbra sem múlnak el nyom nélkül, az erdélyi magyar lélek felsajgott, mocsári unalomba fulladó közéletünk pedig végre mutat némi pörgést, de félek, hogy nagy duzzogásunkban elfelejtjük magát a problémát: kik is vagyunk mi pontosan, és mit is akarunk ezeken a földeken, amelyet Úristen is a jókedvében teremtett.

Ciolacu szavait már korábban kipellengéreztem (lásd ITT), de az erdélyi magyar sajtóban még napokkal az esemény után is publicisztikákban kérik ki maguknak a „sértést” vehemensebb vérmérsékletű honfitársaink, a közösségi média kommentszekcióiban hőbörgőkről már nem is beszélve.

Ti mind románok vagytok! [Én nem!]

Ciolacu két kijelentése is zavart okozott az űrben

A miniszterelnök úgy fogalmazott: „felejtsük el végre, hogy Erdély nem román föld”, míg ugyanannak a beszédének egy másik gondolatában arról értekezett, hogy végül is mindannyian románok vagyunk, maximum etnikailag különbözünk, így vagyunk mi román románok, román magyarok, román németek stb. Jó kis zagyvalék, és érthető, ha ez sokaknak nem tetszik, azonban, mint a román gondolkodásmódot az átlagosnál valamennyire mégiscsak jobban ismerő blogger és tollforgató fontosnak érzem a megszólalást és a tisztázást: Ciolacu szavain lehet ugyan megsértődni, de tőle, és úgy általában a román politikusok részélről ezek kedves szavak, mi több, igazán testvéries megnyilatkozásnak kell tekinteni – lévén ők maguk is így értelmezik!

A gondolat lényege az lenne, hogy mindannyian románok vagyunk (az állampolgári közösség teljes és egyenjogú tagjai – khm…), míg etnikai (magyarul „nemzetinek” szoktuk nevezni) identitásunk ebben a mioritikus univerzumban másodlagos, nem mellesleg szabadon választható és vállalható. Legalábbis az elvek szintjén így néz ki az a magyarok iránt tanúsított román viszonyulás, aminek Ciolacu is hangot adott. Hogy eme szépséget mennyi rútság árnyékolja be a szürke hétköznapokban, amikor mégiscsak etnikai identitásunk alapján próbálunk érvényesülni a mindannyiunk számára egyenlőnek teremtett romániai versenyéletben, az egy másik kérdés és nem a jelen cikk tárgya.

Túl azonban e rútságokon, ott van maga a száraz tény: a románok így gondolkodnak rólunk, míg a románok egy másik halmaza alapvetően le se sz-rja, egy harmadik halmaz pedig visszaküldene minket Mongóliába, de legalábbis Budapestre, mert szerintük csak területrablók vagyunk, akik lekésték a Corona IC-t, így itt ragadtak ezer éve.

Viccelődést mellőzve: óriási problémának tartom, hogy nincs erről közvita az erdélyi magyarságon belül, amit ugyan megérteni is meg tudok, mert totálisan kényelmetlen kérdésekkel kellene szembesüljünk – ilyen például az, hogy lojálisak vagyunk-e a román államhoz, és mennyire kell annak lennünk? Amennyiben elfogadjuk ugyanis a tézist, hogy román magyarok vagyunk, akkor ugye az állampolgári közösségnek leszünk a tagjai, így érdekünkben áll, hogy az országnak jól menjen sora, olyannyira érdekünkben áll ez, hogy, ha teszem azt Bukarest és Budapest között érdekkonfliktus alakul ki, akkor nehezen tudnánk anyaországunk mellé állni.

Másrészről ott a kérdés: ki és milyen alapon várja el tőlünk, hogy számos identitásrétegünk között priorizáljunk, és, ha már ezt meg is tesszük, akkor a sorrendet miért pont az állam kéne előírja?

Nemcsak Ciolacu, hanem a mindenkori miniszterelnöknek is tisztában kell lennie azzal, hogy senki számára nem szabhatja meg, hogy elsősorban magyarként, vagy elsősorban román állampolgárként tekintsen magára. Ciolacu szavai jelen esetben viszont nem politikusi, nem miniszterelnöki szavak – ez a szabadelvű, magyarokkal szemben nyitott, vagy minimum nem ellenséges érzelmű románság elképzelése a köztünk levő viszony tartalmáról. Tetszik vagy sem, ez van, ebből kell főznünk!

Nem lehet tehát egyenlőségjelet tenni az AUR-hoz köthető durván magyarellenes, szélsőséges megnyilatkozások és Ciolacu szavai közé, viszont érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mit tudunk mi erre reagálni. Ismerve, de nem feltétlenül elfogadva azt a tényt, hogy a román politikai és értelmiségi elit részéről ez egy általános és bevett vélekedés a köztünk levő viszony tartalmáról, az erdélyi magyarság értelmiség elitjének, mi több, magának az erdélyi magyarság egészének kéne erre választ adnia. Természetesen, a román tétel elutasítása is válasz, de akkor ennek okát ismertetni kell, ami nagyon komoly feszültségforrássá is válhat.

És még mindig nem vagyunk a probléma lényeges mélységénél

Jó lenne tudni, hogy mikor és hogyan jutott el a román elit oda, hogy a kilencvenes évek elején tapasztalt merev elutasítást (amikor maximum a „velünk együtt élő nemzetiségek” – „nationalitati conlocuitoare” fogalomba fértünk bele – emlékszünk még ezekre?) területéről már-már a testvériesnek tűnő, „ti is románok vagytok, mint mi, csak más nyelven beszéltek” befogadónak, toleránsnak nevezhető tézisére cseréli le.

Nem tudjuk erre a választ, de a jelen eseményeiből azt már könnyen kikövetkeztethetjük, hogy a román elitek ezen útján vajmi kevés magyarral találkoztak. Másképp szólva: mi, erdélyi magyarok nem foglalkoztunk azzal, hogy a románok számára érthetően, világosan magyarázzuk el: kik is vagyunk mi, miért nem tudunk román magyarok lenni, ha elfogadnánk, hogy azok leszünk, akkor mit várunk el cserébe stb. (Tisztelet illeti azon nagyon kevés erdélyi magyar értelmiségit, akik ezt a kérdést meg-meg pendítették az elmúlt évtizedekben.)

Most pedig itt állunk, és Ciolacu szavaitól kapunk hidegrázást, ő pedig nem érti, vele együtt a román elit sem érti, hogy akkor most mi is a bajunk nekünk ezzel, miért nem fogjuk el az ő értelmezésükben kinyújtott baráti kézfogásnak szánt tézist. Jó kérdés, hogy mi magunk tudjuk-e egyáltalán, hogy miért cselekszünk így?

Azt viszont kétségkívül el kell ismernem, hogy a magyarság berkein belül egy ilyen vita nehezen bontható ki úgy, hogy annak ne legyenek adott esetben komoly kárvallottjai – identitásunk olyannyira nem egyszerű, hogy ezen identitásrétegek szétszálazása egy ilyen közvita keretén belül akár a visszájára is elsülhet. Ugyanis magyarok IS vagyunk, mint az egységes magyar nemzet részei, erdélyiek IS vagyunk, székelyek IS vagyunk, és – a legutóbbi népszámlálás adatai alapján – románok IS vagyunk, még ha ez utóbbit kevesen is vallják magukénak egyelőre.

Az erdélyi magyarságnak van előképe arról, hogy egy ilyen vitát hogyan kell lemenedzselni, gondoljunk csak a „nem lehet” viharos, ám megfontolásokban gazdag és egész nemzetünket megmozgató vitára, azonban közös jellemzője a „nem lehetnek” és a mai, Ciolacu szavaira adott reakcióknak, hogy azok valahol mégiscsak rólunk szólnak.

Ezért mondnom: merev és magyarázat nélküli elutasítás helyett tisztázni kéne, hogy az egyre bonyolultabbá és veszélyesebbé váló, évtizedes jogrendeket felborító 21 századunkban hol is legyen a helyünk, miféle társadalmi szerződést kössünk a románokkal, ha egyáltalán kötni akarunk ilyesmit, ha pedig nem, akkor mi legyen az az út, amelyen elindulni szándékozunk ebben a csöppet sem egyszerű román–magyar viszonyban.

Felcser V. Örs

(Nethuszár)