Er ist wieder da – nevetsz, míg meg nem ijedsz

A Nézd, ki van itt (Er ist wieder da, 2015) című német film egészen különleges alkotás. Nem csak merész, hanem zavarba ejtően aktuális is – sokkal aktuálisabb, mint talán alkotói remélték.

David Wnendt filmje Timur Vermes azonos című regényén alapul, és a premissza elsőre abszurdnak tűnhet: Adolf Hitler hirtelen feltámad a 21. század Berlinjében, és egyfajta celebként kezdi újraépíteni politikai karrierjét. A vígjáték és a társadalmi szatíra határán egyensúlyozó film azonban hamar elveszíti a bohókás hangulatot, és olykor nyugtalanító mélységekbe zuhan – pontosan ott, ahol a nevetés keserű ízt kap.

A humor sötét arca

A film elején Hitler (Oliver Masucci zseniális alakítása révén meglepően hitelesen) összezavarodva járja a modern Berlint. Az első percek valóban komikusak: a Führer nem érti az internetet, összezavarják őt a török vendégmunkások és a tévéstábok. Azonban ahogy a karakter egyre több interakcióba kerül az emberekkel – nem színészekkel, hanem valódi járókelőkkel, akik azt hiszik, hogy egy „jó humorú Hitler-imitátorral” beszélnek –, a nevetés egyre ritkábbá és kellemetlenebbé válik.

Ez a kettősség a film egyik legerősebb fegyvere: olyan helyzeteket teremt, ahol a humor mögött felvillan a társadalmi valóság – az idegengyűlölet, a nosztalgia a „régi rend” iránt, a politikai kiábrándultság. Sokan, meglepően sokan, elhiszik, hogy „Hitlernek vannak igazságai”, hogy „azt mondja, amit más nem mer kimondani”. Ez a gondolat borzongatóan ismerős lehet mindenki számára, aki az elmúlt évtized politikai fejleményeit figyelemmel kísérte – legyen szó a populista hullámról Európában, Trump hatalomra kerüléséről, vagy az orosz propaganda által szított nacionalizmusról.

Így normalizál a médiagépezet

Az egyik legnagyobb érdeme a filmnek, hogy nem csak a társadalmat, hanem a médiát is kíméletlenül górcső alá veszi. A karaktert hamarosan felfedezi egy televíziós producer, aki saját karrierjének megmentésére használja „Hitlert” mint szórakoztató elemet. A médiagépezet cinikus logikája szerint „működik”: Hitler nézettséget hoz, mém lesz, talkshow-ba hívják, parodizálják – ezzel pedig fokozatosan normalizálódik. A néző pedig észre sem veszi, hogy már nem röhög, hanem bólogat.

Ez a normalizáció talán a legfélelmetesebb része a filmnek. A karakter sosem változik meg: nem válik jobbá, nem esik át erkölcsi katarzison. Ugyanazokat az eszméket hirdeti, mint 1933-ban – és ez ma szórakoztató. Vagy legalábbis azzá válik, mert a társadalom és a média már nem ismeri fel az ideológia veszélyeit. Ez a rész túl valóságos, hogy kényelmesen nevessünk rajta.

Göbbels a jelenben

A film implicit, de nagyon is világos üzenete az, hogy a történelem megismételhető, ha kollektív vakságba süllyedünk. És itt lép be a képbe napjaink egyik legnagyobb, legveszélyesebb tényezője: az orosz propaganda.

Az elmúlt években Oroszország nemcsak saját társadalmát formálta át a háborús retorika, a cenzúra és a múlt heroizálása révén, hanem agresszív információs hadviselést is folytatott Európa és az Egyesült Államok ellen. A cél: megosztani, aláásni a bizalmat, elültetni a kétséget. A módszer: dezinformáció, összeesküvés-elméletek, közösségi médián keresztül terjedő hazugságok.

Er ist wieder da képeibe könnyen beleláthatjuk az orosz propaganda dinamikáját is. A „vicces Hitler” ugyanolyan jól működik, mint a „kedélyes Putyin” mémjei. A nevetségesség, a paródia nem gyengíti a veszélyt, hanem újracsomagolja azt. A célközönség – legyen az frusztrált német munkás, radikalizálódott amerikai vagy kiábrándult magyar fiatal – nem mindig tudja, hol ér véget a szatíra és hol kezdődik az indoktrináció.

Társadalmunk vaksága és bűnrészessége

A film során újra és újra szembesülünk azzal, hogy nem a „főgonosz” az igazi probléma, hanem mi magunk. Mi, akik nevetünk rajta. Mi, akik nem vesszük komolyan. Mi, akik legyintünk, hogy „ez már úgysem történhet meg még egyszer”. És mégis – épp az történik. A társadalom, amely nem képes kollektív önvizsgálatra, ugyanazokat a hibákat ismétli meg. A film nem kínál megváltást, nem zárul feloldással. Hitler nem veszít. Nem lesz leleplezve, nem űzik el – sőt, politikai karrierje újraindul. A végső képsorok dermesztőek, mert ismerősek: valós tüntetéseket látunk, valódi gyűlöletet, valódi kirekesztést. Ez már nem a fikció, hanem a jelen.

A német múlt és a globális jelen

Természetesen a film egy specifikus történelmi háttérből táplálkozik: a német kollektív bűntudat, a náci múlt feldolgozásának kihívásai meghatározóak, de ami talán meglepő, hogy Er ist wieder da messze túlmutat a német valóságon. A „visszatért Hitler” lehetne egy lengyel ultranacionalista, egy román szélsőjobboldali véleményvezér, vagy akár egy amerikai talkshow-sztár, aki a népszerűségre építi hatalmát. Az archetipikus figura bárhol megjelenhet, ahol a társadalom megelégszik a szórakoztatással az éberség helyett.

A film – bár a német politikai kultúrát kritizálja – valójában globális tünetet diagnosztizál: a nyilvánosság felelőtlenségét. Azt, hogy a média elmoshatja a határt a komikum és a valós veszély között. Azt, hogy a populizmus nem igényel valódi programot – csak egy jól felépített karaktert. És azt, hogy a propaganda ma már nem katonai csatornákon terjed, hanem virálissá vált, baráti megosztások, TikTok-videók és kommentek formájában.

Záró gondolat: ez tükör, nem maszk!

Az Er ist wieder da nem egy vidám film. Akkor sem, ha sokat nevetünk közben. A nevetés ugyanis ebben az esetben nem felold, hanem leleplez. A film tükröt tart elénk – néha torzít, néha szikáran pontos. És ami talán a legfélelmetesebb: semmit nem kell hozzátennie a valósághoz. A legtöbb jelenethez elég volt kitenni a kamerát, és rögzíteni az emberek reakcióit.

A való világ már régen elkezdte a saját forgatókönyvét írni. Putyin háborúja, a valóság eltagadása, a néphangulat manipulálása, a nyugati szélsőjobboldal térnyerése – mindez nem fikció. És ha nem tanulunk meg újra különbséget tenni szatíra és propaganda, vélemény és manipuláció, kritika és gyűlölet között, akkor a történelem – újra és újra – nem fog kegyelmezni.

Szóval, „ki van itt?” A kérdés nem a vásznon dől el. A válasz ott van a közösségi média kommentszekciójában, a választási urnáknál, a hírfogyasztási szokásainkban – bennünk. És a legnagyobb tragédia az lenne, ha már nevetni sem nagyon van kedvünk – mert a valóság utolérte a szatírát.

-örsh-

(Nethuszár)