Hosszú katonai putyinizmus: meddig tart és hogyan ér véget? Realitások és előrejelzések
2024. 06. 25. 22:17:43
Az Oroszországban a villámháború elhúzódó konfliktussá válása következtében kialakult új politikai rendszer túljutott a sebezhetőség és az instabilitás időszakán. Jelenleg a hosszú katonai putyinizmus forgatókönyvét kell alaphelyzetnek tekinteni, amelyben a rezsim képes az egyensúlytalanságok mérséklésére, a gazdaság jelentős romlásának túlélésére és a politikai kockázatok kezelésére.
Ez nem jelenti azt, hogy a rezsim megbirkózott volna a fenyegetésekkel és kihívásokkal – éppen ellenkezőleg –, ezek jelentős feszültségeket okoznak a politikában és a gazdaságban, és középtávon valószínűleg nem lesznek kezelhetőek. Válsággá azonban csak akkor fejlődhetnek, ha új és erős külső sokkok lépnek fel.
Ráadásul a szankciókhoz és a részleges elszigetelődéshez való kezdeti alkalmazkodás növeli annak valószínűségét, hogy a katonai putyinizmus túléli Putyint.
Az alternatívák hiánya kedvez a rendszer megőrzésének és egy összetartóbb, a status quoban érdekelt elit kialakulásának.
Ugyanakkor az orosz történelem az Európa–barát és az Európa–ellenes orientációinak egymást követő ciklusainak halmaz. Az orosz politika jelenlegi fordulatára a Nyugat vezető szerepe elleni „kihívásra” irányuló globális cselekmény keretében kerül sor, amelyet mind a tekintélyelvű Kína, mind a globális Dél országainak széles köre üdvözöl és folytatni próbál.
Katonai putyinizmus: a tehetetlenségi forgatókönyv
A politikai elemzők nagy része 2022-ben szinte végig és 2023-ban az év nagy részében tele volt az oroszországi helyzet alakulására vonatkozó forgatókönyvekkel. Ezekben az ujjgyakorlatokban a történések legnépszerűbb kiváltó oka Putyin hirtelen eltűnése volt a politikai színtérről, ami a forgatókönyvírók szerint „lehetőségablakot” nyitna Oroszország számára. Az elmúlt hat hónapban azonban a forgatókönyvek gyakorlatilag kimentek a divatból. És ennek oka nyilvánvaló: eltűntek a lehetséges útelágazások.
A Putyin–rezsim túljutott a sebezhetőség és az instabilitás időszakán, amely a villámháború elhúzódó konfliktussá alakulásával, a széles körű szankciók bevezetésével, valamint az orosz elit és a lakosság által a hirtelen háborúba való belezuhanás miatt átélt társadalmi sokkal járt. Ez az időszak az ukrajnai invázió kezdetétől a Prigozsin-lázadásig és az ukrán ellentámadás 2023 nyarán történt visszaveréséig tartott.
A hadigépezet viszonylagos stabilizálódása mellett 2023 közepére végleg világossá vált az is, hogy a magas olajárak mellett a szankciók hatása korlátozott és elhúzódó.
A jelenlegi rendszerben ez jelentős adunak tűnik a gazdaság számára, amely a szankciók terhét még mindig elég jól bírja. Ugyanakkor a 2022-es óriási exportbevételek és az áttérés a megtakarításokról az olajbérek teljes mértékű felhasználására fiskális ösztönzés formájában jelentős hatást gyakoroltak a gazdasági szerkezetre. A hadigazdaság beindult motorja 2023-ban a termelés és a polgárok jövedelmének növekedéséhez vezetett, megnyugtatta az eliteket, sőt a háború haszonélvezőinek csoportjait is kitermelte. Ez utóbbiak azonban alig vannak többen, mint a vesztesek, de jól láthatóak, míg a vesztesek inkább nem hirdetik veszteségeiket, még kevésbé elégedetlenségüket.
Így vagy úgy, de jelenleg a tehetetlenségi forgatókönyvet érdemes alapforgatókönyvnek tekinteni, amelyben a rezsim képes megbirkózni az egyensúlytalanságokkal, túlélheti akár a gazdasági helyzetnek a jelenlegihez képest jelentős romlását is, és hatékonyan nyomja el a politikai kockázatokat.
Román szakértők: „igen, a harmadik világháború megkezdődött”
A rezsim számára nincsenek kritikus veszélyek sem a fronton történtekből, sem az Oroszországon belüli gazdasági és társadalmi helyzetből kifolyólag. A tehetetlenségi forgatókönyv szerint ez egy hosszú katonai putyinizmus, amelynek vége a mából nem látható.
Vagyis: elnyomás, gazdasági bravúr, hisztérikus turbópatriotizmus, végtelen nemzeti projektek, Szolovjov–Szimonjan [propagandisták – a ford.], szürke projektek, katonai temetők, importhelyettesítés, betiltott színdarabok és könyvek, fontos dolgokról való bizalmas beszélgetések, és ivócimborák meggyilkolása „az Ideiglenes Katonai Művelet [frontról hazatért – a ford.] hősei” által a hirtelen fellángoló gyűlölet következtében.
A „második rend” gyengeségei és kihívásai: gazdaság
Az új rendszer – a katonai putyinizmus – így vagy úgy, de eljutott a tehetetlenségi pályájára, és ma nem szembesül egzisztenciális fenyegetésekkel vagy rendszerszintű válsággal. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek problémái. Épp ellenkezőleg, a rezsim nem tűnik kiegyensúlyozottnak a kihívások miatt, amelyekkel gyürkőzik, és amelyeket eddig a szokott módon kezelt. Nagy belső feszültségekkel küzd, és éppúgy kénytelen az elnyomásra és a kényszerítő indoktrinációra támaszkodni, mint a „lojalitás megvásárlására”.
A militarizált gazdasági térben a kiegyensúlyozatlan belső piac gerjeszti a kihívást és a feszültséget. Ez erős inflációs háttérben nyilvánul meg, amelyet még évi 16 százalékos refinanszírozási rátával sem lehet visszaszorítani. A hitelezés és a jövedelmek növekedését nem kíséri a hazai piacon növekvő árumennyiség, a termelés növekedése főként a hadiipari szektorban koncentrálódik. A szankciók hatása az import jelenlegi problémáiban nyilvánul meg: dráguló importáruk, instabilitás, a csúcstechnológiai berendezések és alkatrészek hiánya vagy magas ára, ami egész iparágak fejlődését állítja meg (pld. LNG). A jövő évi alacsonyabb exportbevételek kilátása pedig az adóterhek növelésére kényszeríti a rezsimet.
Középtávon a rendszer egyik legnagyobb kihívása az, hogy Kína még nem fogadta el a Nyugattól elszigetelődött Oroszországgal való rendszerszintű gazdasági partnerség forgatókönyvét.
Ez abban nyilvánul meg, hogy nem hajlandó megépíteni a Power of Siberia gázvezeték második szakaszát, nem hajlandó jelentős beruházásokat eszközölni Oroszországban, és nem hajlandó létrehozni a megbízható kölcsönös elszámolások rendszerét.
Kína arra törekszik, hogy maximalizálja az orosz kényszerhelyzetből származó előnyöket, de nem akarja megteremteni a mély gazdasági integráció feltételeit, amelyben Oroszország alig lenne több, mint egy „nyersanyag-függelék” és amely a piaci ár alatt szállítja az erőforrásokat, cserébe pedig gyakorlatilag nem alternatív alapon kap kínai importot.
Ez destabilizáló gazdasági és politikai tényező, és az is marad, mivel az elitben bizonytalanságot és „kisebbrendűségi érzést”, a gazdaságban pedig az állandó kiszámíthatatlanság és instabilitás feltételeit teremti meg.
A fent említett egyensúlytalanságokhoz hasonlóan azonban ez a helyzet önmagában nem vált ki olyan válságot, amely képes lenne felborítani a tehetetlenségi forgatókönyvet.
A „második rend” gyengeségei és kihívásai: a politika
A politikai szférában az elnyomás hatékonysága ellenére, amely lehetővé tette, hogy gyakorlatilag elnyomják a háborúval szembeni nyilvános ellenállást Oroszországon belül, a belső feszültséget az határozza meg, hogy sem maga a háború, sem az azt kísérő hivatalos turbópatriotizmus nem népszerű a középosztályhoz tartozó választók és az elitek körében, viszonyuk inkább a kényszerű együttélés állapotával írható le.
A mobilizált és demobilizált társadalom e jelenségének markáns megnyilvánulása volt a front élőerő-utánpótlásának új modellje. Valójában ez teszi közömbössé a háború iránt, ez teszi lehetővé, hogy a társadalom még inkább és mondhatni véglegesen elhatárolódjon a háborútól. Az új szerződéses katonákat, akiknek nagyon magas a fizetésük, a társadalom úgy tekintette, mint olyan embereket, akik önszántukból szegődtek el kockázatos és általában nem túl „tiszta” jövedelmekért. Különösen ez a körülmény tette közömbössé a társadalmat a nagy emberveszteségekkel szemben („tudta, mire vállalkozik”). Általános az a vélemény, hogy a harcolók vagy bűnözők, vagy olyanok, akik a pénz, a juttatások és a kiváltságok ígéretéért mentek a frontra, valamint azért a jogért, hogy deviánsan viselkedhessenek, köpjenek a törvényre, és különösebb indokok nélkül különleges helyet követeljenek maguknak a társadalomban.
Nem meglepő, hogy a katonai téma és a katonaság bármilyen megjelenése a civil életben feszültséget okoz, és a kapcsolat mielőbbi elkerülésének vágyát. Ebből a szempontból az „Ideiglenes Katonai Művelet résztvevőinek” totális veresége az Egységes Oroszország előválasztásán (ami a párt főtanácsának titkára, Turcsak kegyvesztettségének egyik lehetséges oka lett) nem menedzseri malőrnek tűnik, hanem egy komolyabb ütközés jele. A legfőbb kívánalomnak megfelelően az ilyen jelölteknek 25 százalékos többletszavazatot ígértek, amit adminisztratív úton adtak hozzá az eredményükhöz. Az eredmények azonban olyan elhanyagolhatóak voltak, hogy az ígért pótlék semmin sem tudott változtatni.
Terror Dagesztánban: megkezdődött az Orosz Föderáció szétesése?
És itt valószínűleg nem csak a pártok egyszerű tagjainak a „Speciális Katonai Művelet” résztvevőivel szembeni finnyáskodása a lényeg, hanem a Putyin által támogatott turbópatrióta „új elit” által jelentett „rendszerszintű fenyegetettség” érzése. Putyin „régi” elitje és a háború révén felemelkedő új elit közötti feszültség az egyik lehetséges választóvonal Putyin „hűséges katonáinak” zsúfolt pályáján.
A mozgósított–demobilizált társadalom a háborút és a hivatalos turbópatriotizmust főnöki szeszélynek, kényszerítésnek, potenciális fenyegetésnek tekinti. Jelenlegi konformizmusát a költségek és jövedelmek bonyolult mérlegének kiszámításával támasztja alá. A háború eddigi költségeit elviselhetőnek tartja, mindenesetre alacsonyabbnak, mint a főnökök háborús szeszélye és a turbópatrióták pártja elleni harc költségeit, és – ami fontos – alacsonyabbnak, mint Oroszország esetleges vereségének költségeit abban a háborúban, amely nélküle kezdődött. Az elnyomástól való félelmen túl a „vesztes Putyin” és egy vele együtt vesztes Oroszország forgatókönyvében rejlő jövő ijesztő bizonytalansága további támaszt ad ennek a konformizmusnak. Ez az orosz társadalom egyfajta „Stockholm–szindrómája”, legalábbis a felvilágosultabb közembereké.
Ez a nem túl stabil egyensúly, amelyben potenciális konfliktus parázslik a háború haszonélvezői és a háborúban résztvevők között, szintén állandó feszültséget okoz a rezsim számára. Gondoskodnia kell arról, hogy a háború növekvő költségei lassan emelkedjenek, a hűtlenség költségei pedig minden eddiginél magasabbak legyenek.
A katonai putyinizmus rendszere a vezetés által „nagy és gyors győztes háború” tervezése során elkövetett számítási hibák kiváltotta rögtönzés eredményeként alakult ki.
Ezért a belátható jövőben válságok továbbra is jöhetnek, ez azonban „másodrendű” instabilitás, amely rövid- sőt középtávon sem fenyegeti a rezsimet, hacsak és amíg nem lépnek fel olyan külső tényezők, amelyek kibillentik azt az egyensúlyából, és válságos méreteket öltve felerősítik a jelenlegi kihívásokat és egyensúlytalanságokat.
Konzerváló szankciók és a „Putyin utáni putyinizmus”
Az „ostromlott erőd” ideológiája és a kialakuló politikai konfigurációk növelik annak valószínűségét, hogy a jelenlegi politikai rendszer túléli Putyint.
A nemzetközi szankciók, ha a rezsim képes lesz alkalmazkodni hozzájuk az első években, inkább a hosszú távú konzerválást szolgálják, ahogyan azt a korábbi szankciós tapasztalatok is mutatják számos országban (Irán, Észak-Korea, Kuba).
A külpolitikai alternatívák és a gazdasági manőverezési lehetőségek hiánya gyengíti a modernizációs elitek potenciálját, amelyek egy másik helyzetben alternatív fejlesztési projektet tudtak volna előterjeszteni.
Tekintettel arra, hogy a külső erőviszonyok radikális megváltoztatásának lehetetlensége miatt az elérhető nemzeti célok eszméje szűkül, és maguk a szankciók erős érvvé válnak a rezsim mozgósító retorikája, az autarkia és a zártság iránti vágya mellett, amelyek egyfajta nemzeti eszmévé („saját erőre való támaszkodás”) válnak. Az üzleti élet, a bürokrácia és a kvázi-politikai osztály megtanul keresni ezen az „eszmén”, megerősítve kiváltságos helyzetét az „alsóbb emeleteken” élő honfitársaikkal, de nem a külső versenytársakkal szemben.
A 2022–es és 2023 eleji népszerű várakozásokkal ellentétben, amelyek egy olyan korszakról szóltak, „amikor Putyin eltűnik”, ma már határozottan kijelenthetjük, hogy az ilyen konzerválási feltételek növelik a „Putyin utáni putyinizmus” forgatókönyv valószínűségét.
A „simlis elitek” koalíciója, amelyet a háború támogatásáért viselt közös felelősség kötelez, keresni fogja a módját a számukra biztonságos status quo fenntartásának, még a gazdaság és az általános jólét jelentős veszteségei árán is. Egy ilyen helyzetben megnő annak a valószínűsége, hogy Putyin „eltűnése” esetén e koalíció különböző frakciói között megállapodások születnek.
Érdemes azonban megemlíteni, hogy mindezek a megfontolások egy tehetetlenségi forgatókönyvön, azaz a mai trendeken és feltételezéseken alapulnak. Egy ilyen forgatókönyv pedig mindig megtéveszti egy kicsit a látásmódunkat, változatlannak feltételezve a körülményeket. Eközben az elmúlt két és fél évben a „lehetséges” és a „valószínű” megítélése komolyan megváltozott, és a következő két-három évben is jelentősen változhatnak. Mind a bel-, mind a külpolitikában, mind a globális piacokon olyan elmozdulások következhetnek be, amelyek komolyan megváltoztatják Oroszország elitjének és lakosságának a jövőbeli forgatókönyvekkel, kihívásokkal és közelgő útelágazásokkal kapcsolatos felfogását. A jelenlegi feltételezések alapján azonban a Putyint túlélő putyinizmus forgatókönyvének valószínűsége inkább megnőtt.
A távoli horizont és a globális kontextus
Ha a horizontot egy nagyobb szintre tágítjuk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagyívű történelmi távlatokban Oroszország nem része Európának, de Ázsiának sem.
Az elmúlt 400 évben Oroszország sokkal nagyobb mértékben volt kapcsolatban Európával, mint Ázsiával. Moszkvától Berlinig a távolság másfél ezer kilométer, Pekingig majdnem hat. Az orosz lakosság kétharmada az ország európai részén él, és a nemzeti termelés kétharmada itt összpontosul.
Oroszország történelmének elmúlt négyszáz éve során hatalmas, általában több évtizedig tartó ingadozó mozgásokat végzett az Európa–barát és az Európa–ellenes orientáció között. A mai, nagyrészt Putyin által mesterségesen gerjesztett radikális szakítás a Nyugattal valószínűleg nem jelenti a „civilizációs ingadozások” e hosszú történetének végét. Még egy olyan radikális szakítási kísérlet sem, mint a szovjet-sztálini, nem szakította meg ezt a ciklikusságot, és radikalizmusa, valamint időbeli elhúzódása csak egy nagyobb válságba fordult abból kifelé menet.
A jelenlegi „szakítás a Nyugattal” Oroszország 30 évnyi Európa felé sodródása után következett be. Az 1980-as évek második felétől a 2010-es évek második feléig tartó modernizációs korszakban kialakult humán tőke nem fog gyorsan megsemmisülni (ehhez az elit sokkal nagyobb léptékű megrázkódtatására és elnyomására lenne szükség), amely keresni fogja a bosszú és az új önmegvalósítás lehetőségeit.
Ebben az értelemben Oroszország következő lehetősége és egy újabb európai fordulat szinte elkerülhetetlennek tűnik, bár ennek idejét ma még nem könnyű megjósolni.
Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk az Európa–ellenes és Európa–barát ciklusok idejét az orosz történelemben, akkor észrevehetjük, hogy az előbbiek gyakran egybeesnek a Nyugat válságos időszakával. Ilyen a nyikolajevi elidegenedés és „befagyasztás” (1825–1855), valamint a szovjet radikális szakítás időszaka, amely egybeesett Európa legnagyobb válságával 1914–től az 1940–es évek végéig. Ezekben a pillanatokban Oroszország elzárkózott a Nyugattól, és úgy kezdett gondolkodni magáról, mint annak civilizációs alternatívájáról. Ezzel szemben Európa felé sodródásának időszakai egybeesnek a Nyugat válság utáni sikereivel. Ekkor Oroszországban a civilizációs magány és az „elmaradottság” pánikja kezdődik, ami egy bizonyos ponton radikális politikai fordulatot eredményez a Nyugat felé.
A jelenlegi orosz politikai fordulat a Nyugat vezető szerepével szemben szerveződő globális összefogás összefüggésében zajlik, amelyet mind a tekintélyelvű Kína, mind a „középhatalmak” (vagy a globális Dél) szélesebb köre folytat. Megfigyelhető a Nyugat politikai zavarodottsága ezzel a kihívással szemben. Az erre adott válasz keresése eddig inkább a nyugati közvélemény polarizálódásához és a stratégiai kezdeményezések megbénulásához vezetett.
A Putyin ukrajnai agressziójával szembeni több mint kétéves nyugati ellenállás ezeket az új erőviszonyokat tárta fel. Az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) által nemrég a globális délen végzett felmérés kimutatta, hogy az ott élők egyrészt a nyugati országokat tartják a legkényelmesebb helynek, ahol élni lehet, és értékelik az általuk nyújtott előnyöket, beleértve a tolerancia légkörét és a jogok védelmét, ugyanakkor nem bíznak ezen országok jövőjében, mivel úgy vélik, hogy politikai rendszereik gyengék és a naplemente fázisában vannak. (Lásd: Timothy Garton Ash, Ivan Krastev, Mark Leonard: The World à la carte).
Oroszország a Nyugattal szemben érzett örökös „kisebbrendűségi komplexusával” érzékenyen reagál erre a vektorra. A Nyugat hanyatlásának és egy „új hatalom” felemelkedésének retorikájával, ami akárcsak a 19. század 30–as és 40–es éveiben vagy a 20. század 30–as éveiben, hivatalos ideológiává válik, és táplálja a rezsim nyugatellenességét, amely bizonyítja, hogy a Nyugat–ellenes Oroszország a történelem jó oldalán áll. Ha azonban a jelenlegi „Nyugat válságán” túljutunk, és a Nyugat ismét bebizonyítja elsüllyeszthetetlenségét, ahogyan azt a múltbeli „európai naplementék” idején tette, a civilizációs jelentőségére összpontosító Oroszország szinte biztosan reagálni fog erre a fordulatra.
Röviden, anélkül hogy tagadnánk a katonai putyinizmus lehetséges válságait a közeljövőben, amelyeket a „sors ajándékaként” kell értelmezni, ma olyan hosszabb távú stratégiákat kell fontolóra vennünk, amelyek összhangban vannak a hosszútávú katonai putyinizmus tehetetlenségi forgatókönyvével anélkül, hogy alábecsülnénk, de anélkül is, hogy eltúloznánk erőtartalékait. Korlátai elegendő teret hagynak az ellenállási stratégiák kiépítésére.
Kirill Rogov
A szerző az Oroszország Projekt igazgatója, a bécsi Társadalomtudományi Intézet vendégkutatója
FORRÁS: Re:Russia, Orosz Tükör
(Nethuszár)
Még több anyag, hír, elemzés az ukrán-orosz háborúról:
