Kedves Ukrajna, kedves Izrael! A nyugat lemondott rólatok

Napok óta azon gondolkodom, hogy mit mondjak zsidó uncsimnak és ukrán ismerőseimnek. Napok, de inkább hetek óta azon gondolkodom, hogy mit kezdünk majd az utolsó, még elő ukránnal? Elmondhatja majd meglátásait az Európai Parlamentben, dicső tapsvihar közepette, és utalnak neki valamiféle segélyt? Ahogy a dolgok állnak, nagyon ebbe az irányba megyünk, és ki kell végre mondani: a Nyugat – ismételten! – elárulta a zsidókat, Kelet-Európát és Ukrajnát. Nem sok ez, épp csak mindenki, akinek védelmére korábban felesküdött…

Persze lehet itt még szép ömlengéseket írni, lehet találni biztatónak tűnő apró frontjeleket, és lehet még sok mindent, de az optimizmusát látványosan feladó mainstream médiából már egyértelműen látszik, csak még senki nem mondja ki áperzé: Ukrajna kezét elengedtük!

És nem, még csak azt sem mondhatom, hogy előre kitervelték a nagyurak ezen lépésüket – ez ugyanis azt feltételezné, hogy az Európát vezető nagyuraknak van annyi eszük, intelligenciájuk, hogy legalább pár hónapinyi időintervallumban előre lássanak bizonyos, válságok idején amúgy is elkerülhetetlen folyamatokat. Szó nincs erről, nem szorult beléjük ennyi ész, és pont emiatt hal meg több ukrán, mint kellene egy olyan képletben, ahol az egy is sok lenne, nemhogy a több ezer!

Lássuk be: a Nyugat ezt elvesztette, ami nyitott kérdés, hogy csatát vagy háborút vesztettünk, ahogy elnézem lesz még a mainál rosszabb is, úgyhogy inkább nem válaszolok erre a kérdésre.

Ígértünk nekik sok mindent: egymillió lőszert idén tavaszig. Annyi lett belőle, hogy lőszerhiány van az ukrán fronton. Agyonszankcionáltuk Oroszországot, nem törődve azzal, hogy esetleg saját gazdasági, ipari képességeink is bánni fogják. Erkölcsileg persze ez volt a helyes út – csakhogy nem jött be, Ruszijá vígan és elképesztően gyors ütemben gyártja fegyvereit. Lehet gúnyolódni azon, hogy mennyire primitívek azok az orosz rakéták, mennyire nem beszélhetünk találati pontosságról esetükben, de a tény tény marad: ezek a primitív rakéták pont úgy rombolnak, mint bármelyik másik. Hogy hova pottyan? Kórházra vagy tüzérségi állásra? A ruszkiknak mindegy.

A pénzt azt továbbra is ígérjük, talán ez az egy ígéretünk, amit tartani tudunk, legalábbis egy ideig. A kép önmagában is beszédes: nem tudunk már mást mondani az élet érteleméről és értékéről, csak azt és annyit, ami még pénzben kifejezhető… A pénzből Ukrajna egyrészt önmagát tartja fent, másrészt fegyvereket kéne vegyen belőle. Igen ám, de honnan?

Két éve zajlik a második világháború utáni legnagyobb európai katonai konfliktus, és kontinensünk politikusai továbbra is hagymázas zöld átmenetben, atomenergia-korlátozásban, és egyéb, kellően debil identitásjogkiterjesztésben utaznak – néha felhangzik egy-egy szó a fegyvergyártó kapacitásunk újjáépítéséről, amit heves bólogatások majd tehetetlen csendek követnek.

Nem sikerült ellenállnunk az orosz dezinformációnak sem, Franciaországtól Romániáig, az északi államoktól a legdélibb szicíliai csücsökig mindenhol kifejti hatását a methezsvojná, ez az agyakért folytatott, világos frontvonalak híján puszta retorikai fogásnak tekintett valóságos háború. Az eredménye is megvan, Európa lakossága elfáradt, a kontinens lakóinak többsége szorong és békét akar, béke alatt értve a régi, jól megszokott fogyasztói életmód visszatérését. Kit érdekel, hogy mindez hány ukrán életébe fog kerülni, hogy mindez mekkora geopolitikai nyomással jár majd – azt majd a gyerekeink fogják érezni, oldják meg ők….

Ha lesznek gyerekeink – a napokban ugyanis Franciaországban alkotmányos joggá vált az abortusz, várható, hogy más államok is követik majd a felvilágosultak példáját Végül is, nem kellenek ide oroszok, nem kellenek ide közel-keleti terroristák, kinyírjuk mi magunkat, senkit sem zavarva, csak épp egy kicsit hagyjanak még békében, ne háborúzzanak már, legalább addig, amíg a homo dekadens végtánccolja az utolsó szambáját.
Izrael sem ússza meg:

az Biden elnök, aki még szenátor korában az amerikai támogatások megvonásával zsarolt meg egy izraeli miniszterelnököt, ma visszatérni látszik régi énjéhez – állítólag a demencia egyik tünete, hogy régi dolgokra precízen emlékezel, de nem tudod felidézni mit ettél ma ebédre…

A szélsőséges dekadenciából liberális virtust faragó amerikai egyetemeken ma vígan elhangozhat az „öld meg a zsidókat”, az egyetem vezetője szerint mindezt kontextusban kell értelmezni, így hát nem népirtásra való felszólításról beszélünk. Lelki szemeim előtt felrémlik a kétezres évek magyar közbeszéde, amikor a történelmi frusztrációkból táplálkozó magyar közbeszédben Trianont megemlíteni szinte egyenlő volt a náci címke megszerzésével. Akkoriban menetrendszerűen érkeztek Nyugatról az intések és az okító politikai attitűdök, miszerint a szélsőjobboldalt el kell törölni, nem való az nyugati fejlett demokráciákba…

Végül is megoldották, nem? A gázkamrák felé guruló vonatok rendezői pályaudvarát átvette a szélsőbal, a woke-csürhe, az egykor politikailag üldözött valódi és kényszer-neonácik csak pislognak, hogy őket anno ennek egy tizedéért zárták börtönbe. Külön poén: az egykor szélsőjobbnak nevezett politikai tábor nagy része ma, a nehéz időkben, amikor a zsidó állam saját túléléséért küzd, akkor ők Izraellel tartanak. Bajban ismerszik meg a barát, tartja a magyar mondás, egészítsük ki azzal: válságos helyzetekben tudod meg, hogy kik az igazi ellenségeid.

Azt sem mondhatjuk, hogy nagy újdonság lenne mindez: a hetvenes, nyolcvanas évek legnagyobb és leghatékonyabb európai terrorszervezetei egytől-egyig baloldaliak voltak, és egytől egyig arab államokba utaztak kiképzésessel egybekötött nyaralásokra a Szovjetunió nem kevés támogatásával. A kommunizmus összeomlása után elszámoltatás nem volt, a Nyugatnak pedig megfelelt a moszkovita kezeslábast Armani-öltönyökre cserélő posztkommunista gárda is, elvégre mégiscsak könnyebb üzletelni velük, mint a rendszerváltást komolyan vevő nem kompromittált rétegekkel, akiknek erkölcsi és morális ideáik voltak hazájuk jövőjét illetően. Csodálkozunk, hogy ugyanott tartunk?

Brüsszel és Washington azon fáradozik, hogy Izraelt rákényszerítse egy akármilyen tűzszünet elfogadására – az állam további létének kérdése senkit nem izgat. Brüsszel úgy tesz, mintha még érdeklődne Ukrajna iránt, ez az érdeklődés a csatlakozásnak nevezett mézesmadzagban ölt testet, Washington pedig a kongresszusi huzavonára mutogat, ezért nem tud fegyvert küldeni az Ovális Iroda, holott, ha tehetné…

Hát igen, persze…

Egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy a háttérben megszületett már a deal, Amerika és Oroszország leosztotta a lapokat egymás között, a többi csak színház. Véres, igazi halottakkal és tengernyi szenvedéssel, de mégis csak színház marad, a darab sem új, nagyszüleink élőben láthatták A Paktum című darabot, rendezték Molotov és Ribbentrop államvezető uraságok, és sajnos azt kell mondanom, hogy ez a darab is úgy fog véget érni, ahogy az történt 1939-ben.

Függöny le, taps nincs…

Felcser V. Örs

(Nethuszár)