Küldjünk katonákat Ukrajnába?

Napok óta téma a mainstream sajtóban az az (ál?)probléma, amit Macron francia elnök mondott ki, de szőnyeg alatt már lassan két éve ott bujkál: küldjön-e a Nyugat, a NATO, az európai országok katonákat Ukrajnába. Nézzük csak meg, miért is felemás a kérdés felvetése.

Szögezzük le: a nyugati államok különböző katonái, hírszerzői eddig is jelen voltak, most is jelen vannak Ukrajnában és vélhetően ez még egy jó ideig nem fog változni. Ebben semmi meglepő nincs, Amerika például azért küld tiszteteket, szakértőket, hogy az általuk Ukrajnának juttatott fegyverek betanítását elvégezzék, azok használatát irányítsák stb. Ebben az égadta világon semmi különleges nincs, ráadásul nem ellentétes a nemzetközi joggal, ugyanis ezek a katonák NEM folytatnak harci tevékenységet. A hírszerzés más tál tészta, de ország, illetve titkosszolgálat legyen a talpán, aki nem a háborús viszony láttán nem próbál meg jelen lenni és saját magának információkat szerezni a háborútól sújtott országban.

Úgyhogy Macron kijelentése ilyen szempontból nem is kellett volna port kavarjon. Azonban a francia elnök szavait sokan értelmezték úgy, és vélhetően Macron is erre gondolt, hogy HARCI TEVÉKENYSÉG céljával küldjünk egységeket Ukrajnába. Azaz: a francia, német, amerikai stb. katonák lőjenek a ruszkikra, foglaljanak vissza területeket tőlük stb.

Nem tartozom azok közé, akik élből elvetik a nyugati beavatkozás katonai szintjét, sőt: elsőként, szinte rögtön a háború kirobbanása után szorgalmaztam, hogy a NATO gépei emelkedjenek a magasba és szórják meg az invázorokat. Persze én nem vagyok katona, csak egy háborús stressztől kéltségbe esett kelet-európai, így az én véleménynem nem mérvadó – jegyezzük meg, ez nem is baj.

Nem úgy Macron elnöké, akinek szavai nyomán viharos elutasítás söpört végig Európa nyugati felén, tiltakoztak a németek, az amcsik és nem tiltakoztak a lengyelek vagy épp a balti államok. Ugyanis, ha azt akarjuk, hogy végre vége legyen a háborúnak és Oroszország ne foglalja el Ukrajnát, akkor nagyon is logikus lépésnek tűnik, hogy a két éve harcoló és alaposan meggyengült ruszki hadsereg elleni fellépés megtörténjen.

Logikus lépésnek tűnik.
És mégsem az!

Itt kanyarodnék kicsit vissza Traian Basescu egykori román államfő Digi24-nek adott interjújához. Basescut tényleg nem lehet azzal vádolni, hogy oroszbarát lenne, ugyanakkor mint egykori elnök, és mint tíz éve európarlamenti képviselő van némi rálátása a globális politikára, különösképp az orosz veszélyre. Az említett interjúban Traian Basescu a következő költői kérdést tette fel:

mit jelent a Nyugat számára a győzelem?

Ugye két éve hallgatjuk, hogy addig támogatják Ukrajnát, ameddig csak szükséges – de a PR-szövegeken túl azért ez a támogatás igencsak erőtlen, fogatlan és az utóbbi időben még inkább azzá vált. A beígért egymillió tüzérségi lőszernek talán csak a felét sikerült leszállítani, az amerikai támogatás elakadt a kongresszusban és nem látszik, hogy mikor realizálódna, ha át is menne a képviselőházon, még egy idő az is, amíg az ukrán harctérre megérkezik. Lévén március vége felé vagyunk, azt is mondatnánk: az amerikai katonai segélycsomag, ha leküzdi a republikánusok ellenkezését, akkor sem érkezhet már meg időben ahhoz, hogy idén Ukrajna sikeres ellentámadást hajtson végre – és ez még mindig a rendkívül komplex harctéri, geopolitikai helyzet egy rendkívül kis szelete.

És akkor vissza az alapkérdéshez:

abban egyetértés van az európai és amerikai szereplők között, hogy nem szabad megengedni Oroszországnak, hogy győzzön. Oké, de mit jelent ez a győzelem? Ahhoz, hogy ezt megakadályozzuk tudnunk kéne, hogy mi a tárgya a megakadályozásnak, de ezt két éve nem sikerül kideríteni, persze a Kreml sem siet eloszlatni a homályt, nácitlanítás, új világrend és mindenféle absztrakt cél közlésre kerül, de abban egyezzünk meg: a Kreml bármit és annak az ellenkezőjét is el tudja adni győzelemként, így aztán a mi megakadályozás-célunk bármi is lehetne. És, mivel bármi is lehetne, így nincs semmi.

Nem tudjuk továbbá azt sem, hogy mit értsünk mi győzelem alatt. Oké, az ukránok számára világos: mindent vissza, még a Krímet is! De ugyanezt gondolja a Nyugat is? Vagy megelégednénk azzal, ha a 2014 előtti vonalakig vonulna vissza Moszkva – katonailag erre sem mutatkozik sok esély, azaz nem úgy néz ki, hogy az ukrán hadsereg képes lenne a 2022 után megszállt területekről kikergetni az oroszokat. Lehetne abban gondolkozni, hogy a Nyugat ezt tűzné ki célul magának, és ennek elérésig akár katonákkal is támogatja Ukrajnát, de…

De mi van akkor, ha nem sikerül?

Mi van, ha a nyugat-európai közvélemény rendkívül rosszul tolerálja majd, hogy lányai és fiai koporsóban térnek haza. Arról az európai közvéleményről beszélünk, amely az olcsó orosz energiaforrás bűvöletében és saját citoyen-életmódjától ellustulva még az ennél jóval kisebb terheket is alig-alig tudja elfogadni. Lásd a több mint tíz európai országot felölelő közvélemény-kutatást, KLIKK IDE.

Az európaiak 41 százaléka gondolja úgy, hogy növelni kell az Ukrajnának nyújtott támogatást, de legalábbis fenn kell tartani a jelenlegi szintet, ugyanakkor az európaiak egyharmada (33%) van azon a véleményen, hogy Európának követnie kell az USA példáját és korlátoznia kell a támogatásokat.

Pesszimista és belefáradt a háborúba Európa lakossága

És mi van akkor, ha meghalnak katonáink, elhasználjuk lőszereinket, majd mégse sikerül? Ott marad Európa letolt gatyával, várva, hogy a ki tudja hányadik orosz sorozási hullámban érkező vöröscsillagos katonák bevonuljanak Berlinbe, Párizsba?

És mi van akkor, ha Oroszország (vagy bárki, de orosz zászló alatt, lásd false flag hadműveletek) intéz egy terrorista támadást Franciaország, mint hadviselő fél ellen? A NATO ötödik cikkelyének értelmében mindannyiunknak mennie kellene – ne feledjük, az afganisztáni beavatkozás idején a 9/11-re hivatkozva érvel Amerika is a bizonyos ötödik cikkely élesítése mellett.

A helyzet az, hogy a nyugati katonai beavatkozás egyelőre csak álom, illúzió – és nem a politikai akarat hiánya miatt, habár az sem lebecsülendő ellenállás, hanem azért, mert nincs ehhez se elég katonánk, se elég lőszerünk, és ismerjük be és fel: elégéses motivációnk sem.

Macron kijelentése arra jó, hogy Európa hősködön egy sort, eljátssza a globális szereplők előtt, hogy tudna ő háborúzni, csak nem akar – mint az óvodában. A valóság azonban népeket gyötrő döntések meghozatalát kéri a politikusoktól, íme egy pár olyan probléma, amit sürgősen meg kéne oldania kontinensünknek: saját fegyvergyártás, saját lőszergyártás, sajkát puskapor gyártása, az atomenergia elfogadása és támogatása, az energiaátállás, a fogyasztói kultúra és úgy általában a fogyasztásra alapuló gazdasági modellek átértékelése, az oktatás színvonalának javítása, a hamis hírek elleni államközi és államok feletti védekezés, a kibertér erősítése, saját ipar hazahozatala a harmadik országokból és saját ipar kiépítése stb.

Mivel minden változik, így a politikusoknak is változnia kellene. Sajnos Macron kijelentése nem azt támasztja alá, hogy kontinensünk elitje felismerte volna a kihívásokat.

Felcser V. Örs

(Nethuszár)