Starmer likvidálná az orosz kőolajat és földgázt a világgazdaságból

Az orosz földgáz- és kőolajexport viszi Oroszország háborút finanszírozó képességeinek legnagyobb részét — vagy, ha úgy tetszik, molekulaeurók és petrodollárok nélkül Moszkva még saját külvárosáig sem jutna el, nemhogy Kelet-Ukrajnáig. Ebből a kiindulópontból — és tessék, most jön a logikus, hideg ésszel kimondott közhely — minden józanul gondolkodó európai számára belátható: az orosz energiaexport blokkolása igenis hatékony módja annak, hogy Putyint a tárgyalóasztalhoz ültessük. Vagy — merészebb forgatókönyv — maga az orosz társadalom lázadjon fel Putyin ellen; mert arra sajnos nem számíthatunk, hogy Bucsa, Irpin, Mariupol vagy bármely más, oroszok által elkövetett borzalom, a kegyetlenségek és a tízezrekre rúgó erőszak, az elrabolt ukrán gyermekek látványától majd hirtelen felébred az a belső, filantróp orosz lelkiismeret, amelyet eddig — lássuk be — senki sem látott. Az ilyen történelmi megvilágosodások ritkák, mint a fehér holló.

Ha mégis bekövetne valami hasonló, akkor a Nyugat talán úgy gondolná: ez ugyanaz, amikor a Szovjetunió összeomlott, a gazdaság is bedőlt, a boltok üresek voltak, és az emberek éheztek? Nos, ez az emlékeztető-érzés az, amit egyesek remélnek újra látni Moszkva utcáin, nem is miden alap nélkül, de ugyanez a Nyugat akkoriban arra használta lehetőségeit, hogy olcsón vásároljon sokat Oroszországtól, és kevésbé arra, hogy számonkérje az akkor még életben levő kommunista vezetést a fél évszázadon át elkövettet bűneiért.

A nyugati megfontolások mögött azonban munkálkodhatnak más, kevésbé melodramatikus indokok is. Ezek talán nem a politikusok fejéből kinyíló zseniterv—bár persze címlapszövegnek kimondottan jól hangzik—, hanem stratégiai gondolkodás eredményei: Európa javára válhat, ha leválik az orosz energiáról. Nem kizárólag azért, mert a csővezetéken nem jön több gáz, hanem mert ez a függőség csökkentése hosszabb távon a megújuló és alternatív energiaforrások felé tereli a kontinenst. A dolog már-már romantikus: elzárjuk az olajcsapot, és nyílegyenesen a napelemek és szélturbinák felé futunk — csak épp a valóság nem ilyen dramatikus és nem is egyetlen mozdulatból áll.

Európa ezen a téren nem áll rosszul, de nem is ragyog — és ez az a kérdés, amely eldönti a jövőt. Ha az orosz energiaforrások blokkolása miatt Európa valóban felgyorsítja a zöld átállást, akkor az iparra — és végső soron a pénztárcánkra — is jó hatással lesz: munkahelyek, technológiai beruházások, kevesebb kiszolgáltatottság. De persze nem feledjük: minden zöldforradalom ára van, és az átállás nem varázslat, hanem kemény munka, logisztika és nagyon sok döntés kérdése.

Ám térjünk át a diplomáciai- és politikai hadszínpadra, ahol a formális lépések zajlanak. A londoni csúcstalálkozón, amelyet Keir Starmer brit miniszterelnök hívott össze az Ukrajna megsegítésére cselekvésre kész országok koalíciója számára, állítólag konszenzus alakult ki arról, hogy a csoport közös fellépéssel „eltávolítja a világpiacról” az orosz földgáz- és nyersolajexportot. Starmer ezzel egyidejűleg hangsúlyozta, hogy haladást kell elérni a zárolt orosz állami vagyoneszközök felhasználásában Ukrajna védelmi igényeinek finanszírozására. Hogy mennyire könnyű lesz ez technikailag, jogilag és politikailag — nos, az egy másik esszé tárgya, de a szándék hangzatos, és a politikában a hangzatos céloknak előnye van: jó sajtó, jó retorika.

A londoni találkozón személyesen jelen volt Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, Mette Frederiksen, Dánia miniszterelnöke (az EU Tanácsának féléves elnökségét ellátva), Dick Schoof ügyvezető holland kormányfő és Mark Rutte NATO-főtitkár — és még húsz további vezető csatlakozott videokapcsolaton, köztük Emmanuel Macron francia elnök és Takaicsi Szanae, a nemrég megválasztott japán kormányfő. Szanae személyében most először csatlakozott japán miniszterelnök ehhez a „Coalition of the Willing” elnevezésű tanácskozáshoz. (Igen, világos: mindenki jön, aki jönni akar; és ha valaki nem jön személyesen, hát ott a videó — milyen modern világ.)

Starmer a sajtótájékoztatón nem kertelt: szerinte az Oroszország által Ukrajnában elkövetett pusztítás helyreállításának számláját Oroszországnak kell állnia. Hát persze — ez a kijelentés jól hangzik, és morálisan is nehéz vitatkozni vele; a technikai és jogi részletek viszont olyanok, mint a karácsonyi vacsora receptje: sok összetevő, és ha rosszul csináljuk, minden megég. Starmer hozzátette, hogy a koalíció gyors előrehaladást szeretne ebben a kérdésben.

Mette Frederiksen is ugyanerre a hangvételre tért: szerinte az egyetlen előrevezető út az, hogy Oroszország kifizeti az általa Ukrajnának okozott károkat. Hozzátette azonban – és itt jön az apró, de fontos realitás-pillanat —, hogy számos részletet még ki kell dolgozni, és több európai kolléga nehéznek tartja az ötlet technikai megvalósítását. Az alternatíva pedig, amelyet a dán kormányfő említ, az lenne, hogy Európa vállalná a rekonstrukció költségeit — nem épp felhőtlen gondolat, ha az adófizetők számláját nézzük. Frederiksen reménye szerint karácsonyig döntés születhet: mi pedig drukkolunk, mert a hosszú ünnepi családi ebédekhez mindenki szeret egyértelmű menetrendet.

London már régóta szorgalmazza a zárolt orosz vagyoneszközök felhasználását. Nagy-Britannia például az általa befagyasztott orosz pénzügyi eszközök hozamából már összeállított egy 2,26 milliárd fontos hitelkeretet Ukrajnának hadianyagok beszerzésére, és ebből eddig két részletet folyósítottak. Ez a konstrukció a zárolt vagyon hozamait és kamatait használja fel — a tőkerészekhez a nyugati hatalmak eddig nem nyúltak. Tehát van mozgás, de a merészebb lépések még gondos mérlegelést igényelnek – mondja a szikár és rugalmatlan elemzői írás, valójában a cojones – a tök hiányzik. Egyszerűen nincs tökük a megfelelő lépés megtételéhez…

Mark Rutte NATO-főtitkár — akinek kijelentéseit a sajtótájékoztatón hallhattuk — arról beszélt, hogy több olyan harcászati eszköz létezik, amelyet csak az Egyesült Államok tud szállítani, de a szövetség dolgozik azon, hogy fenntartható legyen az Ukrajnába áramló havi, mintegy egymilliárd dollár értékű fegyverszállítások sora. A nagy hatótávolságú Tomahawk manőverező robotrepülőgépek ukrajnai szállításának kérdéséről Rutte azt mondta, személyesen beszélt Donald Trump amerikai elnökkel, aki „vizsgálja a kérdést” — és hát, ha Trump vizsgál valamit, az vagy eldől vagy nem.

Starmer ugyanakkor hangsúlyozta: erősíteni kell az ukrán haderő nagy hatótávolságú csapásmérő képességeit. Emellett Nagy-Britannia felgyorsította rakétagyártási programját, hogy több mint ötezer könnyű, többfeladatos rakétát tudjon szállítani Ukrajnának — persze, ez is költség és logisztika kérdése, de a fegyverszállítások volumenének növelése a szövetségesek elköteleződését mutatja.

Végül: a szövetségesek tovább dolgoznak az Ukrajnának nyújtandó biztonsági garanciák kidolgozásán is, és szó esett egy többnemzetiségű katonai alakulat összeállításáról is, amelynek feladata az igazságos és tartós béke fenntartása lenne az ellenségeskedések befejeződése után. Szép gondolat — hosszú távon mindenkinek ez az érdeke — de a részletek, a pénz, az idő és a politikai akarat fogják eldönteni, hogy ez a szép gondolat papíron marad-e, vagy valóság lesz.

Összefoglalva: a nyers érv az, hogy ha megfojtjuk az orosz energiaáramlást, akkor vagy Putyin jön velünk tárgyalni, vagy a belső nyomás ébred fel Oroszországban — mindkettő kellemes gondolat azoknak, akik békét szeretnének. A pragmatikus érv az, hogy ez a kényszeríthető leválás felgyorsíthatja Európa zöld átállását, ami ipari és pénzügyi előnyökkel járhat. A londoni műsor pedig: látványos bejelentések, zárolt vagyonok megemlítése, felszólaló vezetők, és ígéretek — mindez együtt egy konzervatív reménykedés és egy radikális lehetőség keveréke. És ha valaki sajnos még mindig kételkedik: hát igen, joggal teszi ezt.

Forrás: MTI

(Nethuszár)