Bolojan van, kormány még nincs, a lakosság pedig játszik a gyufával

A kormányalakítás várat magára, Bolojannak még parlamenti többséget kell szereznie, és mi, egyszerű román állampolgárok, lassan úgy kezdünk lenni vele, hogy talán nem is olyan nagy baj ez számunkra. Elvégre jó ideje csak ügyvivő kormányunk van, nem teljes jogú, és egyáltalán nem tűnik úgy, mintha ez széles tömegeket zavarna. Sőt: kezdem megszeretni ezt az állapotot. Ha nincs kormány, akkor nincs, aki elrontsa a dolgokat – márpedig Romániában ez már maga a haladás. Akár így is maradhatnánk.

Csakhogy a politikai osztály erőlködik a kormányalakítással. Ennek egyik legnagyobb kérdése – a hírek szerint –, hogy legyen-e áfaemelés vagy sem, illetve hogy milyen adónemeket emeljenek, mert az ország fiskálisan olyan pocsék helyzetben van, hogy percekre vagyunk a „junk” kategóriától. Az államelnök ellenzi az áfaemelést, viszont a kormányfői kinevezésre váró Ilie Bolojan nem lát más kiutat. Kelemen Hunor is emlegette már az áfa 19%-ról 21%-ra emelését, szóval szinte biztosak lehetünk abban, hogy adóemelések jönnek.

Ez viszont azzal jár, hogy jó néhány milliónyi románnal együtt nekem is elgurul a gyógyszerem – amely ugyan továbbra is 9%-os áfával szerepel majd –, csak épp már nem fog érdekelni. A Nethuszár azon kevés erdélyi sajtóorgánumok egyike volt, amely már a tavalyi–tavalyelőtti nyugdíj-, minimálbér- és pedagógusfizetés-emelési hullámok idején jelezte: nem szabad ezeket eszetlenül végigvinni, mert nincs rá fedezet. A minimálbér megemelése pedig valójában csak burkolt adóemelés. Most pedig ott tartunk, hogy a széles körben végrehajtott osztogatás, valamint a választási szuperpénzszórás miatt Románia költségvetési hiánya már a Holdról is jól látszik – vissza kell tenni a pénzt a kasszába. És kit találtak erre a szerepre kiválóan alkalmasnak? Hát persze, minket: a nép egyszerű, dolgozó fiait.

Személyes történet következik.

Két évvel ezelőtt, a Nethuszár blog vezetése mellett munkát vállaltam egy kis közértben. Egy klasszikus kisvállalkozás volt – múlt időben, erről majd később. Két alkalmazottal és egy nagyon rendes főnöknővel végeztük a munkánkat: elláttuk a bolt napi ügyeit. A környéken volt ugyan néhány nagy multi, de a közeli lakótelep és a gondosan összeválogatott árukészlet biztosította, hogy a két alkalmazott (köztük én) rendes fizetést kapjon – rendes, értsd: minimálbér. Aztán jött Ciolacu döntése a minimálbér megemeléséről.

Azoknak mondom, akik erősen vállalkozóellenes érzelmekkel bírnak: a minimálbér megemelése nálunk azt jelentette, hogy az egyébként is pengeélen táncoló kisvállalkozásnak legalább 20%-kal kellett volna növelnie a bevételét – ez pedig már a Mission Impossible olyan szintje, ahol James Bond sem tud segíteni.

Azt hittem, hogy két munkahellyel majd anyagilag is helyrejövök, de nem így történt. A kisvállalkozás már nem tudta kitermelni két ember fizetését, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. Az eladásaink nemhogy nem nőttek, jó napokon stagnáltak, rosszabb napokon pedig visszaestek – és sajnos a rossz napból volt több. Végül a kis közért – amely egyfajta kulturális központja is volt a lakótelepnek, hiszen 30 éve működött – bezárt. Mi pedig elsirattuk az utolsó fizetésünket, és mentünk a magunk útjára.

Ma, a Nethuszár blog vezetése mellett hetente egyszer újságot hordok ki. A második állásom után járó bérből ugyanúgy levonják a társadalombiztosítási járulékot (CAS), van valami egészségügyi hozzájárulásom is – amit nem tudok, hogy kinek és főleg miért fizetek –, majd a nettó jövedelmemből még egy tíz százalékot levonnak adóként.

És nem vagyok egyedül ebben a helyzetben!

Ha ezek bármiféle adót megemelnek a közeljövőben, akkor erősen valószínű, hogy lángba borul az ország. És még csak azt se lehetne mondani, hogy nem jogos a düh…

Örsh

(Nethuszár)