Iliescu és a pokoli öröksége

Ion Iliescu négyszer volt az államfő (1989. december 22. – 1990. május 20.; 1990–1992; 1992–1996 és 2000–2004), valamint szenátor 1996–2000 és 2004–2008 között. Több mint három évtizeden át meghatározta Románia politikai irányát: alapvetően kommunista természetű, felszínesen nyugatbarát, aki még a román politikusok körében is ritka ragaszkodást tanúsított Moszkvához. Egyes, meglehetősen hihető források szerint 1989 decemberében szovjet csapatok bevonulását kérte Romániába, ám ezt ő élete végig tagadta, 1991-ben aláírta a Szovjetunióval kötött utolsó alapszerződést.

„Az összecsapás kultúrája legyőzi az építés kultúráját” – így jellemezte Románia egyetlen baloldali elnöke az ország politikai életét a kommunizmus bukása óta eltelt 35 évben. Politikai rendszere – tekintélyelvű és a demokratikus irányvonal tisztaságától mentes – médiában és társadalomban vívott háborúk kereszttüzében állt, szembemenve a közvélemény jelentős részével, valamint két jelentős ellenfelével, akik folyamatosan árnyékot vetettek Ion Iliescura: Corneliu Coposuval, a Nemzeti Parasztpárt-Kereszténydemokrata vezetőjével (aki 1995-ben elhunyt), valamint Mihály királlyal.

Ion Iliescu majdnem egy évszázad történelmén ívelt át: Mihály király kiskorúságának idején született (1927–1930), gyermekkorát II. Károly király uralkodása alatt töltötte (1930–1940), kamaszkorát Ion Antonescu diktatúrája alatt élte (1940–1944), fiatalságát Sztálin és utóda, Nyikita Hruscsov idején, politikai érettségét pedig Nicolae és Elena Ceaușescu hatalmának idején szerezte. 1989. december 22. délutánján vált az új Románia vezetőjévé, az ország politikai és intézményi magatartásának meghatározójává közel két évtizeden át. Ion Iliescu – politikai legádázabb ellenfelével, Mihály királlyal együtt – Románia történetének leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetője.

Az ember, aki megölte Románia múltját

A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 22-i hatalomra kerülése a Mihail Gorbacsov által a gyengébbnek tartott szövetségesei – mint Románia vagy Bulgária – számára javasolt szovjet típusú liberalizmus építője volt. Ion Iliescu elfogadta azt is, hogy visszahozza a hatalomba azokat a politikai és közéleti alakokat, akik 1944–1945-ben bevezették a kommunizmust Romániában. Köztük volt például Alexandru Bârlădeanu vagy Silviu Brucan.

A román társadalom – a decemberi gyilkosságok után szükségszerű – nyitottá válása együtt járt a kommunista rezsim teljes romlottságának visszatérésével: az üzletemberré vált szekusok, a Securitate besúgóiból lett diplomaták vagy civil társadalmi szereplők, a kommunista párt (PCR) vezetőiből lett új politikai pártok aktivistái, a tisztek, akiket a Nemzeti Parasztpárt-Kereszténydemokrata (PNȚ-CD) vagy a régi Nemzeti Liberális Párt (PNL) vezetői mellé küldtek, hogy egy órával korábban jelentsék Iliescunak a szándékokat – mindez a sötét kilencvenes évek, mindez Iliescu által „eredeti demokráciának” nevezett rendszer, amelynek utóhatásait mai napig nyögjük. Amikor számos sztálinista, szovjet elem visszatérését megoldotta és ők lettek Románia új vezetése, akkor végezte ki Románia modernkori történelmét – anélkül, hogy az elkezdődött volna.

Ion Iliescu négy alkalommal indult az elnökválasztáson tíz éven belül (1990, 1992, 1996 és 2000). Létrehozta azt, amit ő maga „eredeti demokráciának” nevezett – valójában Gorbacsov által az 1980-as évek végén a Szovjetunióban elképzelt politikai és társadalmi berendezkedés helyi viszonyokra adaptált másolatát. 1990-ben, Ion Iliescu döntéshozói fennhatósága alatt zajlottak le az úgynevezett „bányászjárások”, afféle nyilvános megtorlások, halottakkal és sebesültekkel, a látható ellenzék és az Egyetem tér tüntetői ellen. A „bányászok”, akiket Ion Iliescu represszív erőként hívott be, a Zsil-völgyi bányák dolgozói, bukaresti fémipari munkások, illetve volt szekusok voltak, akik véleményvezérnek álcázták magukat, majd közösen és erőszakkal léptek fel a demokráciához való törékeny visszatérési kísérletek ellen.

Mi, magyarok is sokat „köszönhetünk” neki:

a Securitate újjászervezésének érdekében habozás nélkül megszervezte és levezényelte a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot. Jellemző Iliescu rendszerére, hogy az emberiség elleni bűncselekménynek beillő eseménynek miatt senki nem állt bíróság elé a valódi felelősök közül, de ügyészi vizsgálat sem lett belőle, szemben a bányászjárások vagy a forradalom aktáival, amelyeket aztán rendre lenulláztak a román bíróságok, hogy kezdődjön elölről a sziszifuszi jogi hercehurca. És végül Iliescu sem a bányászjárások, sem a forradalom idején elkövetett emberiség elleni bűncselekményei miatt nem kellett bíróság elé álljon. A marosvásárhelyi fekete márciust pedig el sem kezdte vizsgálni az a hatalom, amelyet ő vezetett, majd hagyott örökül ránk – mindez jól tükrözi Románia mai valóságát, az elévült korrupciós ügyekkel, a speciális nyugdíjak révén kilóra megvásárolt bírói karral, és az állami propagandájával – még Gherasimov és Putyin előtt, Ion Iliescu már régóta a hibrid háború eszközeivel és módszereivel gyakorolta hatalmát. Neki „köszönhetjük”, hogy miközben más volt kommunista országok hatalmas lépésekkel haladtak a demokrácia felé, Románia az ’50-es évek osztályharcának gyönyörét, a hazafias pátoszba burkolt xenofóbiát és az antiintellektualizmus tompa örömét élte újra. Ez a kulturális háttér képezi ma is az alapját a modern és demokratikus Románia elleni keleti autoriter offenzívának – melynek Iliescu egyik fő fenntartója és átörökítője volt. Az általa megmentett szekusok aztán üzletemberek lettek és felépítették a romániai „komasági kapitalizmust”, amely a 2000-es évek elején, Iliescu utolsó elnöki mandátuma alatt élte virágkorát.

Innen, az 1989. decemberi és az 1990-es évek első felében átélt traumákból ered, az ország jelenlegi rendszerszintű problémáinak nagy része: a korrupció, nepotizmus, az átláthatóság hiánya, az intézmények kiüresítése, a választók és a törvény iránti megvetés mind annak következményei, és ennek az 1989 utáni országnak ő az Alapító Atyja. Ion Iliescu nem híd volt a demokrácia felé, hanem horgony a kommunista múltba. A posztkommunista Románia nem a diktatúra hamvaiból született újjá, hanem annak újrahasznosított mechanizmusaiból. Éppen ezért a legnagyobb mérge az örökségének nem egy tökéletlen demokrácia, ahogy ő szerette volna láttatni – hanem annak látványos utánzata.

Öt évtizednyi diktatúra (1938–1989),

és további három évtizednyi korrupció és döntésképtelenség után Romániának meg kell találnia az erőt, hogy eltörölje Ion Iliescu örökségét, elszámoltassa a bűnösöket, és új pályára állítsa az országot. Bármiféle hivatkozás Ion Iliescu emlékére vagy politikai életművére – bárhonnan is érkezzen – egyet jelent a december 22-i bűntett és az azt követő események elfogadásával.

Ion Iliescunak nem születtek gyerekei – de megalkotta az FSN-t, a mai PSD elődjét, azt a patogén vírust, amely – miután kisajátította és eltorzította a forradalmat – megállíthatatlanul kezdte kifosztani az országot egy őrült, falánk, beteges meggazdagodási vággyal. Ez egy maffiaszervezet, a kommunista-szekus nomenklatúra közvetlen örököse, a gátlástalanság és szélhámosság közössége, amely ma is fojtogatja az autentikus alternatívák kialakulását. Ez Ion Iliescu öröksége. Semmi más.

(Nethuszár)