A „soha többé!” kötelessége nem igényel kontextust!

Ma van a Holokauszt Nemzetközi emléknapja – január 27-ét nevezte meg az Egyesült Nemzetek Szövetségének Általános Közgyűlése, mint olyan napot, amikor a történelem legbrutálisabb etnikai tisztogatására emlékezünk – 1945-ben ezen a napon szabadította fel a Vörös Hadsereg az Auschwitzban működő koncentrációs tábort, a halálgyárat.

Megemlékezni racionális döntés: amikor évente ezen a napon visszatekintünk múltunkra, akkor egyúttal azzal szemben is védekezünk, hogy ilyen leírhatatlan szörnyűségek ne történhessenek meg többet. Ha Hitler sikerrel járt volna, akkor ma nem emlékezhetnénk meg – nem lennének túlélők, nagy valószínűséggel nem tudnánk semmit a népirtásról.

De a megemlékezés nemcsak racionális döntés, nem egy ok-okozati folyamat vége – a megemlékezés egyszerűen emberi. Nem tudunk nem emlékezni azokra a szomszédainkra, rokonainkra, velünk együtt élő közösségekre, akik egy őrült elme első pillanatokban még csak hóbortnak tűnő világrendépítő-vágyából kifolyólag meghaltak.

Emberek vagyunk, tehát megemlékezünk.
Megemlékezünk, tehát emberek vagyunk!

Ma, 2024. január 27-én viszont mindennél erősebben, következetesebben kell ragaszkodnunk ehhez az emberi jellemzőnkhöz – ha nem így teszünk, akkor a történelem könnyen megismételheti önmagát – talán már épp ismétli is.

A Vörös Hadsereg ma ezerszámra gyilkolja a Moszkva irányítására nem vágyó ukránokat – a korábban felszabadítónak tartott Vörös Hadsereg mögött pedig egy első pillanatokban még csak hóbortosnak tűnő elme világrendépítő vágya áll – ma Putyin küldi gyilkolni embereit – ahogy az SS-t küldte anno Hitler.

A Hamász terrorszervezet megtámadja Izrael államot, deklarált célja minden zsidó megölése – akárcsak Hitler. A Nyugat, amelyik évtizedeken keresztül fogadkozott, hogy „soha többé!”, széttárja kezeit, kétállami megoldásról, sőt, annak kierőszakolásáról beszél, miközben a nyugati nagyvárosok utcáin a balos csőcselék palesztin zászlókat lobogtatva vonul és skandálja Izrael eltörlése iránti óhaját. Az amerikai egyetemeken nyíltan elhangzik a felszólítás: „öljétek meg a zsidókat!” Az egyetem vezetője szerint ez nem népirtásra való felbujtás, mert kontextusban kell értelmezni.

Emlékezni emberi kötelesség – de biztos, hogy ma elégséges pusztán csak a megemlékezés emberi cselekvése? Tudunk-e és szabad-e úgy megemlékezni a múltról, hogy nem pillantunk a mába, és nem vetjük tekintetünk a jövő felé?

Nem! Nem szabad!

A megemlékezés arról szól, hogy „soha többé!” – ehhez pedig fel kell szólalnunk a MA élő és egyre agresszívabb antiszemitizmus ellen, jöjjön az baloldalról csábítóan vörös álruhában, vagy jobboldalról félelemkeltő barna ingben.

Megemlékezni emberi tulajdonáig, a „soha többé!” pedig humánus kötelesség!
És nem igényel semmiféle kontextust…

Felcser V. Örs

Borítókép: Illusztráció, készült az Egy tavasz (One spring); 1941/Gurs; vízfesték, Karl Robert Bodek és Kurt Conrad Löw művészek közös munkája alapján. Az eredeti alkotás:

Bodek egy Csernovicban született vallásos zsidó sarjaként Bukovina szovjet megszállása után Belgiumba menekült, ahol a nácik letartóztatták, majd a német irányítás alatt álló francia területen található Gursi táborba szállítottak, ahonnan később Auschwitzba került – itt ölték meg 1942-ben.

Löw egy bécsi művész, aki az Anschluss után szintén Belgiumba menekült, a letartóztatást és a Gursi tábort ő sem kerülhette el, a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével azonban kiszabadult, a háború végig Genfben élt.
Kép forrása: Yad Vashem: The Art of Holocaust

(Nethuszár)