A véres március gyermekei – Marosvásárhely, 1990. fekete március, kegyetlen visszaemlékezés

Hallottuk, hogy a városban dúlnak a román parasztok, de minket különösebben nem érdekelt.

CT (legjobb barátom, és szomszédom, focistársam, mellesleg román), és én épp hazafele tartottunk a szokásos focinkból. Igazság szerint nem értettük, hogy mi zajlik körülöttünk, de röhögtünk az egészen. A fontos az volt, ahogy aznap este még a kapu előtti elváláskor megbeszéltük, hogy mi nem fogunk inni alkoholt soha, meg nem is fogunk cigizni, mint a nagyok, hogy ő Marco van Basten lesz, én pedig Hagi és majd az ASA-nal fogunk játszani, ha nagyok leszünk, és megverjük az AC Milánt. És örökre barátok maradunk.

Mit barátok? Vértestvérek!

És mindig fogunk egymásnak passzolni, nem leszünk önzők…

DISCLAIMER: A SZÖVEGBEN TALÁLHATÓ SZEMÉLYEK ÉS ESEMÉNYEK A VALÓSÁGBAN NEM LÉTEZTEK, ÉS NEM LÉTEZNEK – VAGY DE… (Ez egy újraposztolt cikk, az eredeti 2020-ban jelent meg)

Aztán…

Aztán minden másképp alakult!

Aznap este már mindenki aggódik a házban. Mindenki a románoktól fél, elterjed a hír, hogy Sütő András meghalt. Nem kapcsoljuk fel a villanyt, a blokkban óvatos felnőttek leszedik a magyar neveket az ajtókról, postaládákról. Ha jönnek, ne találjanak meg.

Másnap reggel suli.
Menjünk, vagy ne menjünk?

A felnőtteket alig érdekli, hogy mit csinálunk mi, gyerekek, egymással vannak el, és a románokkal. Átjön R., hogy szokás szerint együtt menjünk suliba. Ha R-t elengedték szülei, akkor engem is. Megyünk.

Az iskolástáskába nem pakolunk könyveket, sem füzetet, színes ceruzákat még kevésbé, uzsonna nem kell. Házilag készült nuncsaku (luncság, ahogy akkori eszünkkel neveztük), és egy jó hosszú biciklislánc – ezt teszem magamhoz, és megyünk suliba.

A földszinten a tornaterem mellett haladnék el az osztályunk felé. A tornateremben egy román osztály, teli torokból üvöltik, hogy „afara, afara, cu ungurii din tara!” R. megmarkolja a gatyája hátuljába szerkesztett méretes disznóölő kést – ő azzal készült ma órára. Nem vesznek észre, felmegyünk a lépcsőn. Az osztályunkban alig páran, az iskolában magyarok összesen is kevesen vagyunk, alig jelentünk meg. A román igazgatónő visszaparancsolna az osztályba, hogy „lesznek órák”, miközben megjelenik a magyar tanárunk, aki hazaküldene minket. A román igazgatónő és a magyar tanárunk veszekednek az orrunk előtt, egymásnak ellentmondó parancsokat adnak nekünk.

Mi sem vagyunk hülyék, a miénkre hallgatunk. Elindulunk haza, a román igazgatónő fenyegetését, hogy le lesz vonva a magaviseletünk, valamint ki is tehetnek a suliból épp leszarjuk.

A suli melletti sarkon gyülekezünk. Számba vesszük egymást, senkit sem kaptak el bent a románok, jól van. Tanácskozunk, mi, gyermekek. Egyikünk sem fél, mindannyian ki akarunk menni a főtérre, ahol a magyarok már tüntetnek. Azaz, kicsit félünk. Nehogy a szüleink megtudják, hogy nem haza, hanem a főtérre mentünk. Kitaláljuk, egységesen mindenki azt mondja, hogy az órákat megtartották, és mindannyian hazamegyünk időre, mintha a suliból jönnénk.

Megyünk.

Elszakadunk egymástól. B-vel maradok, pont a Grand hotel előtti tömegbe keveredünk, a románok közé. B nem beszél románul, megkérdeznek, hogy „sunteti romani sau unguri?”, (románok vagytok vagy magyarok?) beszélek én, én tudok románul. Valamennyire.

A valamennyi itt nem elég.

Kapom az ütést.
Fejre.
Összeesek, elájulok.

B. utólag meséli, hogy a románok is megijedtek, azt hitték megöltek egy gyereket. Én arra ébredek, hogy autóban vagyok, B. rázogat „ne halj meg, Gé, bazmeg, ne halj….” – felérünk a kórházba.

Kicsit rázkódott az agyam – ahogy akkor mi ezt értelmeztük, és betört a fejem, de nem vészes. Fertőtleníti a magyar ügyeletes, bepólyázza a fejem. Közben a magyar asszisztensnő az ajtóból a román kollégáit sasolja.

A román kollégák ugyanis rendőrt hívnak, ha magyar sérültet látnak bemenni. Nem akarják, hogy rendőrök kezére kerüljünk, el is jövünk a kórházból, a bepólyázott fejemmel hazafelé vesszük az irányt. A város épp ellenkező végéről.

Sok kedvünk nincs hazamenni. Visszamegyünk a főtérre. Kezdődik a bunyó, mindenki benne van nyakig. A felső katolikus templom környékén vagyunk, nincs luncságom és láncom, mert a táskámat még a Grand hotel előtt elhagytam valahol. Törött sörösüveget markolunk fel, szúrni jó lesz, megyünk előre. Sokáig nem haladunk, a főtéren hatalmas turbulencia, tömeg özönlik le a Bolyai utcán, megmerevedett frontok, senki nem tudja, hogy ki áll győzelemre, amikor megjelenik egy fehér ingbe, fekete nadrágba öltözött tömeg. A cipőkre cikkszalaggal felragasztottt, kinyitott bicska, kezükben botok, láncok. Ma úgy emlékszem vissza erre, mintha mindenki megállt volna, mintha a románok felé dobott tégla is megállt volna a levegőben, a románok is megmerevedtek, senki sem tudta, hogy ki mellé állnak, akik jönnek, de az biztos, hogy a másik fél vesztes lesz. Egy perc sem kell, hogy kiderüljön, felhangzik a csatakiáltás:

„ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”

Őrült hangulatban megyünk előre, most már TÉNYLEG NEM FÉLÜNK, megyünk „igazságot tenni”.

Egy törött sörösüveggel, 12 évesen.

Nagybátyám kap el minket, kettőnket a Kultúrpalota környékén. „Mars haza”, de mi kötjük az ebet a karóhoz, maradni akarunk. Végül elhangzik a legdurvább fenyegetés „megmondalak a szüleiteknek!” B. apja rémlik fel leli szemeim előtt, láttam B. is be van tojva. B apjától nemcsak ő, hanem mi is féltünk.

„Jól van G. bátyja, hazamegyünk!” – mondom, és el is indulunk.

A Panovban nem tudunk egyszerűen átmenni, akkora a füst: lángol a románok busza, vigyorgó cigányok kalapálják az égő buszból menekülő románokat.

Vigyorgunk mi is, kicsit nézzük is a Panov másik sarkáról, ahova közben átjutottunk, amikor épp megjelenik R. Ő korábban kijutott a főtérre, ott volt az első román rohamnál, majd a visszatámadásnál, de a felnőttek, kihasználva a legfőbb fronton, a főtéren, beállt tűzszünetet hazaküldik. Előtte egy bajszos bácsi elveszi tőle a disznóölő kést,

„lehet nekem még jó lesz, majd megkereslek és visszaadom” – nyújtja át a szomorú vigaszt R-nek.

Így állunk mi hárman a Panovban, és indulunk hazafelé, miközben az elveszett luncságot és bicikliláncot siratjuk, R. pedig azon agyal, hogy miként fogja megmagyarázni anyjának a kés eltűnését. Közben valamelyikünknek mentőötlete támad – kilopjuk tőlem nagyanyám serítőjét. A kamra úgysincs szem előtt, és nem megyünk messzire a környékünkről, de ott legalább „rendet tartunk”.

Remek.

Mennénk át a sínen, de tehervonat érkezik. Ahogy elhalad előttünk, látjuk a fejszés embereket megbújva itt-ott. Vadul hajigáljuk kövekkel őket, „mocskos oláh” felkiáltások kíséretében. Egy valaki visszaordít a vonatról: „magyarok vagyunk, baszd meg!”

„Megjöttek a székelyek!”

– summázuk a felnőttektől korábban annyit hallott imát.

Sikerül kilopni a serítőt. Hivatalos verzió: én átmegyek R-hez, nekik van videólejátszójuk és ott filmezünk, „nem, nem, nem megyünk sehova, nem csinálunk semmi rosszat, Mama!” B. közben megbújva várakozik ránk az utcán.

Bosszút akarunk állni, ez már nem kérdés, ahogy az sem, hogy fogunk is. Megbújunk a sarkon. Várunk. Leskelődünk. Jönnek.

„Vajon románok?” – kérdi R.,

nekem közben eszembe jut, mi van, ha CT?

Ettől félek.

Ma először félek egészen komolyan, és ettől. Nem tudom őt megütni. A többiek szemében meg gyáva leszek.

Esetleg áruló.

Kilesek. Közelednek.
Nem, CT nincs köztük!

Kilépek én, a bepólyázott fejemmel, az előzőleg kiagyalt zseniális cselünk szerint megkérdem tőlük:

• „nu stiti cat e ceasul?” (nem tudjátok mennyi az idő?)
• „Basszam a szádat, kurva oláh!”
• „ne üssél, magyar vagyok!”

Csatlakoznak hozzánk. Immár ötön álljuk a bosszút a sarkon.
Megint ketten jönnek.
Megint kilépek:

• nu stiti cat e ceasul? ((nem tudjátok mennyi az idő?)
• Frate, e spre seara, dar nu stiu… (testvér, estefelé van, de nem tudom…)

biztosra akarok menni:

• „i-am futut bine pe bozgorii astia, nu?” (jól megbasztuk ezeket a bozgorokat, ugye?)
• „da, le-am dat muie”  (igen, megszopattuk őket…)

– bólogat vigyorogva a másik, nem az, amelyik az időt mondta.

Nem várok tovább.
Tiszta erőmből szállok be ököllel az arcába.
B-ék kirohannak a sarok mögül, kezükben a serítő, ütnek, rúgnak, ütünk, rúgunk, ütök, rúgok.

Kifekszenek.
11-est játszunk.
B. megemeli a fekvő román fejét, R. nekifutásból rúgja a „penaltyt”. A gyerek mozdulatlanul fekszik a földön, társa vérben fürdik, de sír

• „a-ti omorit mai, a-ti omorit”. (megöltétek, ti, megöltétek)

Kicsit megijedünk, elszaladunk. (Napokkal később kiderült – a srácnak, szerencsére, nagyobb baja nem lett.)

Mi hazamegyünk.

Hónapokkal később sem beszélünk CT-vel, a fociedzéséken külön vagyunk mi, magyarok, külön ők, a románok. Az iskolai focibajnokság tiszta etnikai háború: egy román osztály és mi kerülünk a döntőbe. A pályán senki sem focizik, rúgjuk egymást. Sípcsonton, vádlin, amikor a bíró nem látja (és sokszor nem látja), akkor ököllel a veséjébe, ahogy a nagyoktól tanultuk.

Szerencsére CT nem abba a román osztályba jár, amelyik a döntőben az ellenfelünk.

A lakótelepen a focipálya csatatér.

Nem csak a szó átvitt értelmében. Napközben, a lakótelepi focicsapatokból álló bajnokság meccseinek színhelye. A bajnokságban szereplő csapatok mind a lakótelepről szerveződnek, és szigorúan etnikai alapon, jól csengő idegen csapatok nevét veszik, vesszük fel. Van itt Juventus, AC Milan, Ajax és FC Dortmund.

A bajnokság nem vicc, pénznyereménnyel is jár, de legfontosabb persze: a románok nem nyerhetik meg!
A románok is úgy gondolják, hogy a magyarok nem lehetnek az első helyen.

A csapatom az AS Roma.
Hiányzik CT. Nem tudok kinek passzolni, nem értik a trükkjeimet, amit annyit gyakoroltunk CT-vel.

Éjszaka a focipálya a nálunk nagyobbaké, sokszor a felnőtteké. Lebeszélt bokszok színhelye. Magyarok és románok ütik egymást vígan, a rendőrség – bár egyesek szerint tudnak a dologról – füle botját sem mozgatja. A dolog nem vicc, látom nevelőapámon, hogy fejszével, ólomcsövekkel indul ilyenkor a „bálba”.

Csoda, hogy nem halt meg senki.
Vagy mi, gyerekek nem tudunk róla.

Pár hónap telik el így, állandó polgárháborús állapotban: nevelőapám lelép az országból, miután egy román újságban megjelent a neve, hogy a kórházban román betegeket vert. Aznap nem is volt ügyeletben, de akkoriban ez nem sokat számít. Kollégája, akinek neve szintén megjelenik az újságban, felmegy a rendőrségre, hogy tisztázza magát. Négy évvel később szabadul.

Nevelőapámat szó szerint kicsempészik a városból, majd valahogy átjut a határon. Magyarországon a bicskei menekülttábor várja, ide többször is visszakerül, köszönhetően a talajvesztés miatt megingott idegrendszerének és a magyar állam idegenrendészetének.

Egy időben Puczi Bélával tábortársak.

Egy évvel később anyám is lelép: megunta, hogy a rendőrség állandóan a lakásunkban razziázik, vagy nevelőapám anyjánál, hogy hol van a nevelőapám. Biztos tudjuk.

Nem tudjuk.

Maradok a nagyszülőknél. A következő évben a Kornisán ünnepeljük a tavaszt: négyen vagyunk srácok, és N., a lány. Hintázunk. Románok jönnek. Hintázni akarnak és N-t. Utóbbit nem annyira, a hinta fontosabb, de N. tetszik nekik. Nem engedjük őket. Egyikőjük beszól:

• „bozgori!”

Nem nézünk egymásra, nem szólunk egymáshoz. Akkor erre nem volt szükség. Szavakkal nem is válaszolunk. Csak egyszerre, a metafizikai értelmezéseket is kimerítő „egyszerre” zúdulunk rájuk.

Java részük el is szalad. Egyikőjüket elkapjuk, letérdeltetjük a hinta elé. Kihúzzuk a hintát és bumm – bele a fejébe. A gyerek elterül. Kicsit megijedünk ismét.

Meghalt!
Meghalt?

Futunk hazafele. A lakótelepünk biztonságos határán belül vagyunk, amikor L. megszólal:

• „a normát mára megcsináltuk. Megöltünk egy románt!”

Röhögünk.

Pár nappal később azért kémeket küldünk a Kornisára. Megtudjuk, hogy a gyerek nem halt meg, de az orra ripityára tört. Amúgy a Kornisán úgy tudják, hogy Triumfosak voltak a „támadók”.

Mi nem vagyunk Triumfosak – megnyugszunk.
Több értelemben is.

Az edzéseken az ifiseknél nem megy a közös munka. Mi, magyarok nem akarunk a románokkal együtt, a románok sem akarnak velünk. Ha egymással játszunk, abból háború van, az edző nem tudja kézben tartani a helyzetet, ezt mi ki is használjuk.

Kétszer játszunk vegyes csapatokban edzésen – mindkét alkalommal CT-vel vagyok egy csapatban. Olyan a játék, mint régebb: bedobom a Hagi-cselt, passzolok, ő már tudja, hova kell érkeznie: góóól.

Nem ugrunk egymás nyakába, nem imitáljuk a tévében látott gólörömöt, mint régebb.

Aztán az edzések megszűnnek,

CT elköltözik a román lakótelepre, a Tudorba. A lakótelepi bajnokság haldoklik, a csapatok által összedobott pénzt és nevezési díjakat lenyúlja egy magyar srác, aki le is lép Magyarországra.

13 éves vagyok.
Megiszom az első söröm (Bucegi) és elszívom az első cigim (szűrő nélküli Carpati).
Érettségi után aztán lelépek Magyarországra…

PS: 1997-ben, amikor egyszer hazalátogattam, találkoztam CT-vel. Ő szólított meg, magyarul – „mit csinálsz, barát?”. 1990 óta nem beszéltünk, vagy nem hosszasan. A szervusz-szervuszon kívül semmit.

Szégyenkezve vallottuk be egymásnak, hogy bizony sörözünk, voltunk már részegek is, és szivarazunk…. Az esküvőjére, és gyerekei keresztelőjére is meghívást kaptam. El is mentem.
Ma már Spanyolországban él.

És még mindig barátok vagyunk.

Ghonzó

(Nethuszár)

Nethuszár