Dantés: Babona I. rész – Ajánlás

A múlt, mint az őszi pókháló teríti be a világot, foszlányai egyre-másra röppennek rá a jelenre, és meghatározzák az eljövendőt is. Bár ezek a foszlányok néha nagyobbak, hol pedig kisebbek, a visszatérésük állandó és egyetemes. A vándormadarak visszatérése, a tél utáni újjászületés, a gyerek sírása, felcseperedése, majd megöregedése és halála éppolyan elkerülhetetlen, mint a múlt újra és újra felbukkanása.

A nyári este ráborult a tájra. Már a madarak is abbahagyták éneküket és nyugovóra tértek. A lenyugvó Nap utolsó sugarai még egyszer rákacsintottak a végtelenre, majd egy szemvillanás töredéke alatt alábuktak. A szél nem rebbent, a kis falu csendjét jóformán semmi nem törte meg, a távoli kutyaugatást leszámítva. A közeli erdő fái mélabúsan merengtek a semmibe, azt sugallva, hogy számukra is elérkezett a pihenés ideje. A falu lakói is utolsó rutinjukhoz közeledtek a lefekvés előtt, ki vizet hordott be éjszakára, ki beszedte a frissen mosott ruhákat, hogy a harmat ne tréfálja meg annak a munkáját, aki aznap sokat dolgozott a megtisztításukkal. Az utolsó mécses elalvása után kezdetét vette a sötét éjszaka, ahol még a Holdfény is nyugovóra tért és nem díszítette aznap éjszaka az égboltot ezüstös színével.

Bár a táj csöndje és melankolikus hangulata megihlette volna a legnagyobb alkotói válságban szenvedő festőt is, ez az idill közel sem volt tökéletes. A falu szemének lecsukódása egyet jelentett egy pár barna szempár kinyílásával és zavart táncával a szemgödrökben. Az idegesség és a szorongás volt olvasható ebből a tekintetből, holott csak annyi történt, hogy kinyíltak, ám a test még koránt sem mozdult cselekvésre.

A romos viskó, ahol a szempár és annak a gazdája felébredt rendezetlen és szegényes jelleget öltött a többi ház tükrében. Egy külső szemlélő annyit látott volna az egészből, hogy egy mécses meggyulladt, majd a szempár gazdája felegyenesedik és az asztalra teszi azt. A lány hosszú, sötétbarna haja, vékony, középmagas termete, izmos lábai és fürge testalkata árnyékként rajzolódott ki a mécses fényében. Határozottan látni lehetett, ahogy vizet tölt egy ócska tálba, majd arcát tisztítva és megtörölve fölveszi rongyait és valamit a ruhája alá rejt. A mécses elaludt, majd rögtön utána nyílt is a korhadt deszkákból összetákolt ajtó és kilépett rajta a lány. Határozottan indult el a háztól, végig az udvaron, majd kilépett a poros utcára, amelyet hetek óta nem öntözött semmilyen felhő. A mécses fényében kirajzolódó termete nem volt illúzió. Gyors léptekkel haladt, fejét a földhöz szegezve, gépies üzemmódban haladt a faluból kifele, hogy aztán rákanyarodjon az erdő fele vezető útra.

Az erdőt egy piciny patak választotta el a falutól, ide jártak az asszonyok rendszerint mosni, olykor még fürdeni is. A keskeny patakon fából ácsolt híd feküdt, ami biztosította az átjárást az erdei munkásoknak, gyűjtögetőknek és kirándulni vágyóknak egyaránt. A hídon átérve a titokzatos lány még visszanézett a falura, majd dacosan meglóbálta fejét és hátradobta hosszú fürtjeit. Pár másodperccel később már elnyelte őt a sűrű erdő.

A szóban forgó erdő egy elhagyatott és majdnem járhatatlan zugában tűz lobbant fel, amely rögtön meg is világította gazdáját. Torz öregasszony képe rajzolódott ki a sötétségben, arcán sebhelyek és égésnyomok voltak felfedezhetőek, amelyet csak még inkább félelmetessé tett az üresen tátongó jobb szemgödre. Az asszony végtagjai sem voltak jobb állapotban. Bicegve hordta a kiszáradt rőzséket a tűz táplálására, bal karja bénán csüngött alá, amelyen ujjainak csonkjai még inkább torzították az összképet. A botjára támaszkodva nehezen tudta csak táplálni a tüzet, de a kitartó munka eredményeként az már az egész tisztást megvilágította. A tisztás kiszáradt fáktól sűrűn ölelve helyezkedett el, belsejében egyetlen növényt sem lehetett felfedezni, csak vastag port, meg a tűzhelyet, amelyet jól láthatóan gyakran használtak.

A jóllakott tűzhely fénye mellett az öregasszony botjával négyzeteket rajzolt a homokba, érdekes alakzatban és nagy odafigyeléssel. A varázslást, kuruzslást, mantrákat, ráolvasást, vajákolást és ezek válfajai nem kívánatosak voltak az emberek és a törvény előtt. Akit tetten értek eme üzelmekben, arra nagy valószínűséggel kínzás és halál várt, tettének szörnyűségéhez mérten. Az effajta boszorkányságot elhagyatott helyeken, titokban és nagy körültekintéssel végezték az ősi tudás birtokosai, akik lassan már 100 esztendeje éltek száműzetésben és kitaszítva a társadalomból. A feledés homálya azonban nem borította el őket. Újra és újra fellobbantak a boszorkánytüzek az erdők sűrűjében, kiszáradt folyók medrében és elhagyatott pincék rejtekében. Ahogy az öregek mondják – a vajákolás nagyon sok kárt okozott az embereknek annak idején. Az általa okozott jó eltörpült mellette, ezért az emberek fellázadtak és közös erővel kiirtották azt a közösségi életből, vagy legalábbis sikerült száműzni. Közel 100 esztendeje nem járnak javasasszonyokhoz, nem tudnak bepillantást nyerni a jövőbe, nem tudnak beszélni halott hozzátartozóikkal, nem kérnek esőt vagy meleget, nem kérnek gyermekáldást. S így van ez jól. A természet rendjét megbontani nem szerencsés, és nem vezet jóra. Mint, ahogyan 100 éve is a katasztrófa szélére sodorta a világot.

De térjünk vissza a jelenhez, hiszen az öreg vajákos éppen csak felrajzolta a négyzeteket a porba, majd a ruhája alól egy erszényt vett elő, amelynek a tartalmát szintén a porba szórta. Emberi csontok voltak azok, a test minden részéből egy-egy darabka. Mint, ahogyan a dobókocka repül, úgy terültek el a poros tisztáson, némelyikük mérnöki pontossággal helyet foglalt a felrajzolt négyzeteken belül, mások kívül kerültek és céltalanul gurultak a semmiben, hogy aztán megálljanak.

Ebben a pillanatban a tisztás szélén megrezzent a bokor. Az öregasszony a zaj irányába fordította a fejét és varjúhoz hasonló vinnyogás hagyta el a torkát. A megrezzenő bokor szétnyílt és belépett a tisztása a barna szempár és a tulajdonosa, ugyanazzal a dacos tekintettel, amellyel visszapillantott a falura.

• Korábban érkeztél Melánia, későbbre vártalak.
• Ehhez nem lehet elég korán érkezni, vagy kellőképpen felkészülni rá. Jöttem, ahogy lehetőségem volt rá. Itt vagyok, megérkeztem.

Melánia arcán az eddig uralkodó idegességet és szorongást felváltotta az undor és a szégyen egyvelege, amely eltorzította finom vonásait. Egyértelműen látszott rajta, hogy amit készül megtenni az sem nem jó, sem nem helyes, viszont szükséges és nem lehet kitérni előle.

• Na és elhoztad? – kérdezte kíváncsi egyszemével a banya
• Igen, elhoztam. Bár nem igazán értem a lényegét, vagy a miértjét ennek az egésznek, viszont azt mondták nekem, hogy itt majd mindenre választ kaphatok. Nekem csak egy dologra van szükségem, ha azt megkapom, akkor nem érdekel mekkora árat fogok fizetni érte.
• Ha-ha-ha, nagy szavak ezek egy ilyen zsenge teremtéstől, mint amilyen te vagy…De sok beszéd szegénység, kezdjünk hozzá.

Melánia benyúlt az ócska ruhája alá és elővett egy becsomagolt tárgyat, majd azt a banya fele nyújtotta. Az gyermeki mohósággal kapott utána és lefejtette az azt elfedő rongydarabokat. A pislákoló tűz fényében egy emberi koponya villant meg. A maga szürkeségében látszott, hogy már régóta nem az evilági életet éli a gazdája. A banya nagy gonddal simogatta a megszürkült maradványt, már-már játszott vele.

• Mire volt ez jó? Miért kellett idehoznom a legrégebben halott ősöm koponyáját? Miért kellett éjnek idején sírt gyaláznom, ráadásul a saját vérem végső nyughelyét?
• Nos, több okból is kifolyólag, kis őzike. Mi, akik alkut kötöttünk a gonosszal, nem léphetünk megszentelt területre. Az emberi koponya elengedhetetlen, hogy meghosszabbítsuk az életünket. 100 éve már, hogy nem adtuk tovább a tudást senkinek. Mit gondolsz, én mennyi idős vagyok? Másrészről, a hozzád hasonló selejtek úgy gondolják, hogy a semmiből lehet teremteni valamit, holott ez egyáltalán nincs így. Megbontani a természet rendjét nem ugyanaz, mint szembeszegülni vele. Jól vésd ezt a fejedbe. A kérésed határozott volt, mint ahogyan az enyém is. Ahhoz, hogy megvalósuljon, hogy gyermeked legyen, fel kell ajánlanod cserébe valamit. Az első volt a koponya, a saját véred koponyája, amely az én életerőmet fogja táplálni.
• És? Mi mást adhatnék még ezen kívül? Földönfutó vagyok, nem tudok fizetni…
• Ohh, kis őzike…Amit én kérek az nem mérhető sem aranyban, sem ezüstben. A rítus, amit véghez fogunk vinni megfelezi a hátralevő életedet. Cserébe fiút fogsz szülni, aki teljes és átokmentes életet élhet, veled ellentétben, aki megfelezett életét balszerencsében, nyavalyáktól gyötörve kell leélje…Ez az ára, ez az ajánlás, amit tenned kell. Valamit kell adnod egy életért cserébe, ami ugyanolyan értékes.

A csend újra beborította a tisztást. Melánia fejében pörögtek a gondolatok az elhangzottakról. Vacillált, elmélkedett, de tudta azt is, hogy innen már nem táncolhat vissza következmények nélkül, ezért mereven és vontatottan csak annyit mondott: csináljuk!

A banya megfogta a koponyát és a tűzre tette. A szürke csont hirtelen zöld színt vett fel és olyan fényesen világított, akárcsak a tűz lángja. A porba szórt emberi csontok táncolni kezdtek, mintha csak húzta volna nekik valaki a talpalávalót, majd egy pillanat alatt a tűzben landoltak, szintén mintha zsinóron rángatnák őket. A tűz lángjai magasra csaptak, ezzel egyidőben a Melánia úgy érezte, hogy minden csontja tűzforró lett. A fájdalom olyan méreteket öltött, hogy sírva terült el a földön, csak zokogni volt képes. A világ lassan elhomályosodott Melánia égre meredő tekintet előtt, még hallotta a banya monoton kántálását a fülében, aztán minden elsötétült előtte. Úgy érezte eljött a vég, hogy átverték és meg fog halni.

A rítus hatni látszott. Visszafordíthatatlanul, behatolva a legmélyebb szövetekbe, átrendezve a természet adta mechanizmusokat. Melánia utolsó gondolata összhangban volt a száz esztendeje élt emberek közhangulatával és érzéseivel – égjen a pokol tüzén az összes vajákos!

Madárcsicsergésre ébredt. Ugyanazon a tisztáson volt, ahol az éjszaka. Nyoma sem volt tűznek, a banyának, de még a tisztást is buja növényzet borította. Olyan volt az éjszakai emlék, mint egy rossz álom, mintha meg sem történt volna. Talán csak álmodta az egészet? Csak a reménytelen sóvárgás a gyermekáldás után játszotta ezt a gúnyos játékot vele? Ruhájához nyúlva rontott rá a felismerés, hiszen az egyik csontdarabot húzta elő alóla, amely szintén olyan zölden világított, mint a tűzre dobott emberi koponya. A fénye lassan kihunyt, a csont meg hamuvá lett a szeme előtt és tova is fújta a reggeli szellő. Ugyanolyan határozottsággal és makacssággal indult el haza fele, amilyen szilaj léptekkel érkezett ide. Testében egy új élet csírája lapult, amelyről egyelőre nem is akart tudomást venni…Nem tudta mi történt pontosan az éjszaka, de a következményekről sem akart elmélkedni. Ami bizonyos volt, hogy az eddigi élete gyökeresen meg fog változni…

Folytatása következik

Dantés

(Nethuszár)

Nethuszár