A háború elindult, készüljetek a békére!

Megírtuk, hogy lesz háború – és lett! Megírtuk azt is, hogy hiába nem láttunk eddig még jelentősnek nevezhető katonai csapásokat, attól ez még háború. Ma hajnalban pedig Putyin elvtárs, ez a tatamiról idepattanta wannabe Hitler megindította hadseregét Ukrajna ellen.

Őszintén megmondom, hiába tudtam, éreztem, hogy ez bekövetkezik, még mindig érezteti rajtam hatását a sokk, a bénultság, a tanácstalanság, az elkeseredés. Sajnos azt is tudom, hogy ez miből áll, és mi fog következni. Volt alkalmam látni Koszovót és Boszniát alig egy-két évvel a harcok hivatalos befejezése után, aktív hírfogyasztóként végigkövetettem már egy pár háborút a messzi Keleten, vagy lokális fegyveres összecsapásokat a világ rusztikusabb részein. Mindazok a képek, amelyeket eddig Irakból vagy Latin-Amerikából sugárzott nekünk a tévé, most eljöttek ide. Ide, a szomszédunkba.

Ukrajna ugyanis szuverén állam, tetszik ez vagy sem sok oroszpárti arcnak, és katonai erővel elfoglalni egy állam területét, vagy annak egy részét, az megnyitja a Pandora szelencéjét, úgyhogy ne készüljetek arra, hogy ennek hamar vége lesz, mert ellenkezőleg: ez még csak most kezdődik igazán, ez a prelúdium és a főszereplők még színpadra sem léptek. Demilitarizálás és nácítlanítás, jelentsen ez utóbbi bármit is Putyin szájából, ezek az indokok, amiért megindította csapatait – a nácítlanítás különösen fájó, mert úgy csavarta ki a Nyugat utóbbi évtizedekben rendesen inflálódott erkölcsi jelzőjét, hogy ő maga vált azzá, amivel másokat vádol. Még a támadás megindítására kiadott parancsában is fikázta egy kicsit Nyugatot, nehogy elfelejtsük, hogy neki nem Ukrajnával, pontosabban nemcsak Ukrajnával van baja, hanem az egész Nyugati világgal.

Bénán, tehetetlenül nézem, olvasom, ahogy a közösségi oldalakat ellepik a Putyin-párti magyarok kommentelői, Kárpátalját követelnek, és nyíltan hangozgatják, hogy semmit, de semmit sem tanultak a történelemből. Háborút akarnak, hencegnek, hogy nem féltik saját életüket, és a többi kocsmai hőzöngés. Most szólok, amíg nem késő: a háborúban nem az a legszörnyűbb, hogy TE meghalsz, hanem az, hogy gyerekeidet, rokonaidat, barátaidat végzik ki ismeretlen emberek, és te nem tehetsz ellene semmit. Túléled és egyedül maradsz, mert hős akartál lenni, a gyászod felemészti az idegrendszered, a bűntudat elpusztítja a lelkedet és úgy fogsz békésen, ágyban, párnák közt meghalni, hogy a kutya sem pisili majd le a sírodat, ha lesz egyáltalán.

Igen, ez a háború: szenvedés, évtizedekre feltépett sebek, újabb sérelmek keletkezése, amelyek beépülnek a kollektív tudatba, hogy időnként előkerülve kisebb etnikai villongásoknak adjanak helyet.

Semmi, de semmi sem igazolhat területszerzést, védelmet vagy bármit annak az árán, hogy vérfürdőt rendezünk, annak az árán, hogy örök ellenségeket szerzünk magunknak, de a világ tejesen megbolondult, az nyugati őrület, amelyik a maszkban jogainak korlátozását látta, most visítva tapsol Putyinnak, mert nála az igazság – igen, a putyinizmus és az oltástagadás összeér, és szépen tömeggé válik, nem kell sok és politikai erő lesz belőlük, a receptet az AUR mutatta be, és nem vettük észre, azóta sem tanultunk belőle.

Azonban azt sem feledjük el: minden háború véget ér egyszer. Minden háború végén azok maradnak a hősök, akik a békéért tettek! És minden háború végén tömeges felelősségrevonás kezdődik, a mai digitális világunkban pedig már nem lehet eltagadni a népirtásokat, tömeggyilkosságokat, háborús szándékok kifejeződését. Minden háború végén az újjáépítés nehézségeivel kell szembesülni, amikor a fotelharcosok, szájkaratézók, háborúpárti csicskák majd semmiben sem tudnak segíteni, pedig akkor is majd ők lesznek többen, mert ne higgyétek, hogy azok, akik ma vért innának, majd a fronton is ott lesznek.

A háborúban nem a pszichopaták sérülnek, mert ők már eleve azok. A háborúban a fiataljaink sérülnek, a legjobbak hullanak majd el és így válik évtizedekre korccsá egy társadalom, bármely társadalom, amely háborúba menne. Nem véletlen, hogy a Nyugat egyelőre még mindigig csak szankciókban gondolkozik, ők tudják a legjobban, hogy a katonai összecsapás hova vezetne és mi lenne a vége. Nem véletlen, hogy az észak-atlanti civilizáció, amelyet oly sokan szidnak most azon a Facebookon, amely ennek a civilizációnak a terméke, azon az interneten, amely ennek a civilizációnak a terméke, nos, nem véletlen, hogy civilizációnk a békére, vagy más esteben a háborúk „kiszervezésére” fókuszált, civilizációnkon belül pedig szövetségkötéssel, gazdasági kapcsolódásokkal vette elejét annak, hogy érdekké váljon a katonai konfliktus, az öldöklés.

Ez az alap most elkezdett bomlani, legalábbis látszólag. A nyugati világ vezetői egyelőre levegőért kapkodnak, mintha ők is átvették volna az én bénultságomat. Az úri közönség egy része kárörvendezik, nyíltan drukkol a háborús félnek. Csakhogy!

CSAKHOGY!

A Nyugat mindig is így viselkedett: a második világháború előestéjén, másnapján, harmadnapján még mindig keresték saját eszüket, hitüket, de aztán megtalálták, mert mindig megtalálják!

Mindig!

És, amikor az egységes nyugati fellépés beindul, akkor mindenki és bárki felett győzelmet aratnak. Ez lesz Oroszország sorsa is: hiába örvendeznek most Donbaszban és Moszkvában a hazafias, háborúpárti orosz erők, pár év, és Európa páriává válnak, szarabb lesz orosznak lenni, mint a második világháború után németnek. De ez legyen az ő gondjuk!

Nekünk feladatunk van! Magyarország egy olyan ország, amelynek történelme teli van vesztes háborúkkal, elég csak a 20. századot átböngésznünk. És miközben elvesztettük háborúinkat, szereztünk magunknak ellenséget is, épp eleget, így az ebből fakadó tanulsággal kell nekünk a világ elé lépnünk, a tanulság pedig egyszerű: Magyarország nem akar háborút, nem támogatja azt és nem vesz részt benne! Mi vagyunk Kelet Svájca!

A szenvedőknek segítünk, fegyvert senkire nem fogunk!

Ez legyen a kiindulópontunk ezekben a nehéz időkben, mert az etikus kiállást, a morális magabiztosságot díjazza a történelem!
A többit pedig szemétre veti!

(Nethuszár)

Nethuszár