A Nyugat stratégiai dilemmája: békét akarunk vagy győzelmet?

A szemellenzős és a Kreml által teremett információs buborékban élő putyinistákon kívül már mindenki tudja, hogy az oroszok atyja és kedves vezetője ezt a háborút elvesztette. Igen, kőkeményen elbukta, szülessen bármilyen katonai eredmény a harctérré süllyesztett Ukrajnában, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin ezt a háborút a stratégiai veszteségek mellé kell beírja. Ráadásul nemcsak a nemzetközi politikára igaz ez a megállapítás, hanem az oroszra is – előbb-utóbb ugyanis szembe kell néznie azzal, hogy maroknyi kitartott hívén kívül senkiben sem bízhat.

Az európai közbeszéd pedig kissé mintha beragadt volna az utóbbi időben – a kezdeti ijedtséget és a gyors reagálást követően jöttek a durvábbnál durvább szankciók, amelyekről minden épeszű ember tudta, hogy ugyan nem azonnal, de hatni fognak. Ezt ma már világosan látjuk, Oroszország elindult a gyors, de annál biztosabb süllyedés útján, és a saját magának okozott erkölcsi károkat még igazából fel sem mértük, ennek az ideje még odébb van.

Ilyen helyzetben viszont a Nyugat egy újabb dilemmával kell szembenézzen: tetszik vagy sem, de ki kell mondani, hogy a kérdés az, mit is akarunk mi, európaiak, nyugatiak, atlantisták? Mit is akar a szabad világ? Azt szeretnénk, hogy béke legyen, ráadásul minél hamarabb, vagy azt, hogy legyőzzük Oroszországot? A kettő ugyanis némileg egybefügg, de sok szempontból épp ellenkezőleg, széttartó irányt követel meg. Miről is van szó?

Tudjuk jól, hogy Oroszországban bízni nem lehet. A Krím annektálása, majd a Luhanszki és Donyecki úgynevezett „népköztársaságok” után a Nyugat azt hitte, hogy Putyin ezzel jóllakott – volt némi kardcsörtetés, volt némi szankciózgatás, de komoly ellenlépést senki sem tett Moszkvával szemben (ezzel egyébként meg is bukott a „nyugat provokálta ki a háborút” című, a Kreml hasznos idiótái által terjesztett hazugság) és Putyin, valamint a mögötte álló „nukleáris ortodoxia” étvágya csak tovább növekedett.

Alig pár évvel a Krím annektálása előtt pedig Georgiát támadta meg Oroszország – tudjuk, mert láttuk akkor, és láttuk azóta, hogy Moszkvának ez sem volt elég, ennek ellenére, vagy épp ezért folytatta a Krímemmel, hogy most felébredjünk egy ukrajnai háborúval, amikor ez a háborús bűnös tömeggyilkos atombombával fenyeget.

Azt már most tényként könyvelhetjük el, hogy a Nyugat, ha későn is, ha az ukránok áldozathozatala árán is, de a leckét megtanulta: az oroszokban bízni nem lehet!

Hányszor hallgattuk, hogy az Orosz Föderáció nem tervez támadást Ukrajna ellen, miközben felsorakoztatta 150.000 katonáját a határon? Hányszor gúnyolódtak azokon a nyugati, jobbára amerikai figyelmeztetéseken, hogy háborút akar Moszkva? Mindannyian emlékszünk ezekre, most történtek decemberben és januárban. Emlékszünk arra is, hogy Moszkva eleve teljesítehetetlen feltételekkel állt elő, cserébe azért, hogy visszavonja katonáit, így már azt is tudjuk, hogy egy pillanatig sem volt tervben az, hogy Putyin alkut köt és nem indít háborút – mert béke soha nem is szerepelt a Kreml lehetséges forgatókönyvei között!

Ilyen körülmények között a békéről elmélkedni szép, de nem túl bölcs dolog – legalábbis érdemes elgondolkodni néhány lehetőségen, feltenni, ha hipotetikus formában is – néhány fontos kérdést, például azt, hogy vajon Oroszország süllyedése, és az ebből következő politikai változások akkor is megtörténnek, ha mondjuk holnap kitör a béke?

Amennyiben erre ugyanis nem tudunk egyértelmű igennel válaszolni, akkor békéről sem lehet szó, hiába nevezzük majd annak. Az így bekövetkező állapot nem lesz több, mint egy tűzszünet, mi pedig évekig, vagy tán évtizedekig élünk abban a félelemben, hogy Oroszország bármikor újrakezdheti, bármikor kilőheti a nukleáris rakétáit, nota bene: bármikor megtámadhat minket is – értem ezalatt úgy Romániát, mint Magyarországot, vagy a balti államokat és Lengyelországot.

Egy gyors, de nem kellően átgondolt béke azzal járna együtt, hogy a keleti szárny gazdasági fejlődés helyett folyton a védekezésre koncentrálna, ami kedvez ugyan a hadseregnek, de nem kedvez a politikai stabilitásnak – ez utóbbit pedig Moszkva előszeretettel és magas precíziós hatásfokkal használja ki és fordítja maga javára.

Arról beszélek tehát, hogy egy „elhamarkodott béke” ígérete gazdaságilag csábító lehet ugyan, de ez a rövidnél is rövidebb távú perspektíva, mert a Krím óta tudjuk, hogy ők megállni nem fognak.  Arról IS beszélek tehát, hogy nem biztos megéri nekünk az, ha a NATO kimarad a háborúból!

Mi van akkor a mérleg másik serpenyőjében?

A másik variáció pedig a háború? – kérdezné most tetettet naivsággal kismillió putyinista. Nem! A háború ugye nem opció, de most ebbe minket belekényszerítettek. A Nyugat nem üzent hadat Oroszországnak, és semmi okot nem adtunk arra, hogy Moszkva támadást intézzen ellenünk. A jelenlegi helyzetet elemezve, azonban rá kell döbbennünk néhány dologra, fel kell ismernünk néhány tényt, és az sem árt, ha ezek közül jó párat hangosan elmondunk ismerősinknek is:

A Nyugat erősebb, mint gondoltuk volna – évtizedek óta halljuk a különböző jóslatokat Nyugat hanyatlásáról, ehhez képest köszönjük szépen, jól vagyunk, de azt még mi, nyugatiak sem gondoltuk volna, legalábbis sokan közülünk biztos nem, hogy ennyire erősek is vagyunk. Minden különösebb zokszó nélkül hoztuk meg a legerősebb szankciókat, miközben tudtuk, hogy ez nekünk is fájni fog.

A Nyugat egységesebb, mint valaha – szintén évtizedek óta halljuk, hogy Amerika és Európa közötti viszony fagyos stb. Ezekben volt is némi igazság, de mindez ma már a múlté – olyan erős egység alakult ki Amerika és Európa, különösen Amerika és Kelet-Európa között, amelyet korábban nem tudtunk volna elképzelni.

Tekintve a fentieket, azt is le kell szögeznünk, hogy ezekből egyenesen következik: itt már nem arra van esélyünk, hogy békét érjünk el, hanem arra, hogy Oroszországot legyőzzük!

A háborút az ukránok vívják, helyettünk is, nekünk pedig mindössze annyit kell tenni, hogy kicsit kevesebbet fogyasztunk, jobban beosztjuk a pénzünket, és felfedezzük a társadalmi a szolidaritást: a gazdagabbak segítik a szegényebbeket, az államok pedig szegénységcsökkentő intézkedéseket foganatosítanak – ennek apró, de annál biztatóbb jelei már látszódnak. Bár biztos lesznek megingások, kisebb csetepaték, mert minden családban vannak ilyenek, attól még ez az egység ki fog tartani, és ez sok-sok morális igazságot fog megszülni, olyanokat, amelyek alapjain újraszervezzük majd társadalmainkat. Mindezen esélyeket talán örökre eljátszhatjuk, ha hirtelen kötünk békét, csak azért, hogy a pillanatnyi előnyöket élvezhessük.

Amennyiben Európa és Amerika kettesbe teszi az Ukrajnát segítő motorjait, és felpörgetjük a fegyverszállítást, akár a légtérvédelmet is bevállaljuk, akkor Oroszország felett végérvényesen is győzelmet arathatunk – a végleges győzelem pedig hosszú távú, és főleg biztos alapokon nyugvó békét teremthet!

A nukleáris ortodoxia és a Kreml azzal szokta romantikus hazafiságát kifejezni, hogy „mit ér a világ Oroszország nélkül?” Putyinisták ezrei élveznek el az orosz álhősiesség eme fals produktumának hallatán, de nekünk, nyugatiaknak is fel kell tennünk saját magunknak egy kérdést:

akarunk mi abban a világban élni, amelynek Putyin Oroszországa is a része?

Ghonzó

P.S.: Nagyon nem vagyok benne biztos, hogy van igazság abban, amit leírtam, de abban igen, hogy ezeket át kell gondolnunk! (Ghonzó)

(Nethuszár)

Nethuszár