Oroszország mellé állni?

Oroszország mellé állni magyarként? A kérdés most már igazán parázs vitákhoz vezetett a magyar közbeszédben, és nem is minden alap nélkül. Az orosz propaganda iránti lelkesedés, plusz a Nyugattal szembeni többségében jogos ellenérzés a magyar közegben kitermelte a közbeszéd azon irányát, amely külső szemlélők előtt Magyarországot, és vele együtt a magyar kormányt oroszbarátként festi le. A művelet hamis, de ennél is nagyobb baj, hogy kifejezetten ártalmas a magyar kormányra, Magyarországra, és a magyar emberek érdekeire nézve. Nem csak mi vagyunk így ezzel, hanem Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke is, aki az Országút magazinban közzétett írásában már óvatos bírálatot is megfogalmazott a jobboldali-konzervatív sajtóval szemben. Mi pedig egy kicsit más szempontból közelítjük meg a dolgokat…

Nekünk, itt a Nethuszárnál könnyű, mert sosem voltunk Putyin oldalán, és ez így van már a háború előttről is. Arról a háborúról beszélek, amelyet Oroszországban speciális katonai műveletnek KELL nevezned, különben mehetsz hópihéket számolni egy szibériai lágerbe 15 esztendőnyi ideig – már ez önmagában elég kéne legyen, hogy egy józan fejjel gondolkodó magyar ember NE tartson Moszkvával – ami nem azt jelenti, hogy oroszellenessé kéne váljon, és végképp nem azt, hogy ukránpártivá – jelentsenek bármit is ezek a fogalmak a magyar fejekben.

1. A putyinisták a magyar kormány ellen dolgoznak!

A mentális állomások nem is annyira egyszínűek, ráadásul a fundamentalizmus kiveszi a közöttük levő árnyalatot – ha erre a fekete-fehér egyszólamú filmre tekint egy külső szemlélő, akkor nem vonhat le más következtetést, mint azt, hogy minden magyar Putyinnak drukkol. Ami nem igaz, de erőst jól hangzik Magyarország és a magyar kormány ellenségeinek körében, így aztán ki is használják az ebben rejlő potenciált!

Hogy ez mennyire káros, arról kár beszélni, hisz’ mindenki megérti, de mégsem, ezért aztán MUSZÁJ említést tenni róla, muszáj elismételni Orbán Viktor választások utáni első nemzetközi sajtótájékoztatóján elhangzott szavait: mi a Nyugat szövetségesei vagyunk!

NATO-tagok, az EU tagjai – ez nemcsak előnyökkel szolgál számunkra, hanem kötelezettségeket is ró ránk, azt kell mondanom, tekintve a háborús helyzet súlyosságát, hogy ezek még nem is olyan veszélyes kötelezettségek, nem is annyira nehezek számunkra, – nem kell még Javelinnel céloznunk az orosz tankokra a Hősök terén – és a magyar kormány épp azon van, hogy ezen terheket jelentősen csökkentse! Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ebbéli munkájában segítséget nem nyújt neki, bosszúságot viszont okozhat számukra az a brutális kommentcunami, amikben magyarajkú polgártársaink kifejtik a legősibb összeesküvéselmélettől kezdve a legújabb ruszki propagandáig az összes létező középsúlyos idiotizmust.  Nos, véleményem szerint mégcsak nem is a sajtó, hanem a kommentcunamik azok, amelyek ezt a káros attitűdöt nemcsak megtermelik, hanem fenntartják, etetik és szaporítják.

Mit is ír Német Zsolt?

„Ezt azért fontos egyértelművé tenni, mert a jelenlegi feszült helyzetben tombolnak az érzelmek, nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is. Mivel – ellentétben egyes híresztelésekkel – hazánkban szinte korlátlan a sajtószabadság, mindez a sajtóban is minden kontroll nélkül csapódik le. A jobboldali, konzervatív sajtóban is, sőt csak ott igazán. Az érthetően, de nem mindig bölcsen indulatos publicisztikákat azonban nem szabad összekeverni a megválasztott parlamenti többség és az általa hamarosan felhatalmazásra kerülő kormány higgadt, megfontolt és racionálisan hazafias politikájával.” (Németh Zsolt: Ukrajnáról és Lengyelországról higgadtan, in: Országút, 2022 május 9. LÁSD ITT)

Nem hiszem hogy kéne ezt még ragoznom, aki érti, érti: a putyinista kommentelő úgy ossza ezentúl az álhírekre épülő baromságait, úgy támogassa Moszkvát annak minden tömeggyilkosságával együtt, hogy legyen vele tisztában: ezzel a magyar kormány érdekei ellen dolgozik!

2. A történelmi tények:

Nekünk, magyaroknak nincs jó tapasztalatunk az oroszokkal: két nagy szabadságharcunkat is leverték. Igaz, 1848-ban még csak az osztrákok megsegítésének apropóján tettek látogatást mifelénk, el is véreztünk ebben a látogatásban, de 1956-ban viszont már önszorgalmúlag, semmiféle külső kérelem nélkül öltek halomra olyan magyarokat, akiknek egyetlen egy vágyuk volt, hogy szabadon éljenek.

Moszkvának sosem tetszett, ha a határian kívül levő országokban szuverén kormányok alakulnak, bár az ’56-os Nagy Imre-féle kormányt is elég erős túlzás lenne szuverénnek nevezni, de a Kremlnek ez is sok(k) volt, és tett róla, hogy ne így legyen – egyszerűen vérbe fojtotta forradalmunkat, arról már csak mellékesen, de nem lényegtelen elemként teszek említést, hogy az oroszok által megszállt Magyarország legkevesebb száz évet rekedt meg természetes fejlődésében, ezt a számlát pedig sosem fizették ki nekünk, ott van valahol az elrabolt magyar műkincsek mellett.

Úgyhogy nemcsak arról beszélünk, hogy Magyarország háborúban állt volna Oroszországgal, és emiatt vannak nekünk negatív tapasztalataink velük: ez a része a ’45-ös tömeges nemi erőszakolás kategóriájába esik, amikor is mi hadviselő félként Oroszország ellenségei voltunk, így kegyelemre nem számíthattunk, nem is kaptunk tőlük. Ez egy dolog.

De sem 1848-ban, sem 1956-ban nem ártottunk semmit Moszkvának, nem is állt szándékunkban és az összes kívánságunk az volt, hogy Budapesten döntésnek az ország sorsáról az általunk választott képviselők, és ne egy vodkaszagú dácsában osszák ki a nekünk járó gabonaprémiumot. Mindkét szuverenitásra irányuló kísérletünket Oroszország verte le, csak úgy né, merő hobbiból, mert az igazság az, hogy még különösebb érdekük sem fűződött ahhoz, hogy erősen kommunista kormányok legyenek Budapesten, látszik, ez abból is, hogy később kénytelenek voltak puhítani a rendszeren, és itt érkezünk el a következő ponthoz:

3. A klasszikus orosz hatalmi butaság

Nem igaz az az állítás, hogy az ukrán állam NATO-hoz való közeledése miatt „kényszerültek” volna háborúra az oroszok. Egyébként is, egy hódító háború nem kényszer, hanem egy döntés eredménye, de ebbe most bele sem megyek, mert túl sok részlet zavart okozna a fejekben. Nézzük viszont, miért butaság mindez akkor, ha igaz is lenne, azaz tényleg aggódtak volna az oroszok a NATO-csatlakozás miatt.

A helyzet az, hogy Kijev döntött: a nyugati táborba akarnak tartozni és kész. Moszkvának ehhez semmi köze nem lett volna, csakhogy ők még az 1968-as naptárt nézték, így aztán gyorsan lerohanták Ukrajnát, nem gondolva bele, hogy az Ukrajna területén élő többmilliós orosz kisebbség révén, egy nyugati szövetségesi rendszerbe betagozódott Ukrajna százezer számra szállítaná a kémeket az FSZB-nbek, plusz rajtuk keresztül bármikor lehet egy kis instabilitást szervezni Brüsszel vagy épp Washington orra alá.

Még jobban elmagyarázva: Kelet-Ukrajna orosz többsége által Moszkva simán hozzáfért volna a nyugati termékekhez, technológiához, a NATO legújabb, vagy másodgenerációs fegyverzetéhez, információkhoz, miközben bármikor szíthatott volna egy kis lázadást a Donyeckben, leköti vele Brüsszelt és Washingtont, ő pedig mossa kezeit, ott sem voltunk, az egy másik ország – és követelhette volna a képmutatásra erősen hajlamos Nyugattól, hogy tartsák tiszteletben az orosz kisebbséget. Évtizedekig, ha nem épp az idők végezetéig tudott volna játszani ezzel, úgy nyer vele sokat, hogy nem veszít vele semmit – ez, ha nem is etikus, de mindenképp okos eljárás lett volna a részéről.

Cserébe azonban háborút indított, amivel elérte azt, hogy Európában többet SENKI sem fogja felvetni a balti oroszok jogfosztottságát például, és ha fel is veti majd valami Kreml-finanszírozott helyi pártocska, azt azon nyomban kizárják a közéletből. Magyarán, Moszkva becsukta maga előtt az összes kaput egy olyan háború érdekében, amellyel eddig, így két hónap után kijelenthető, semmit sem nyert. Még egy darabka plusz hektárt sem tud biztosan elkönyvelni sikerként, viszont feladta az előbb felvázolt lehetőségeit.

Hasonlóan jártunk mi is, magyarok, amikor az orosz hatalmi butaságból kifolyólag inkább halomra gyilkoltak bennünket, hogy ne történjen meg az, ami végül így is-úgy is megtörtént. Nagy Imre kormánya egyáltalán nem volt nevezhető Moszkva-ellenesnek, sőt, személyében egy régi elvtársat is köszönthettek volna az oroszok, akivel le lehet zsírozni a látszólagos függetlenséget, elkerülni a vérontást, és nem megszállva, hanem befolyásuk alatt tartva az országot. Ők persze nem így gondolkoztak, ha vannak már fegyvereink, akkor használjuk is őket alapon lemészárolták a fegyvertelen magyar fiatalokat.

És mi lett az eredménye? Behozták tankjaikon Kádárt, aki végül ugyanúgy puha diktatúrát hozott létre, ugyanúgy üzletelt az imperialista Nyugattal és ugyanúgy igyekezett távolságot tartani Moszkvától (vö: ha Moszkvában esik az eső, Budapesten nem kell kinyitni az esernyőket), mint azt tette volna egyébként Nagy Imre. Magyarán: semmiféle hatalmi logika, érdek nem tudta, nem tudja ma sem megmagyarázni az 1956-os forradalom oroszok általi vérbefojtását.

Szerinted egy állam, amelynek ennyire ostoba, de agresszív vezetése van, megérdemli azt, hogy neki drukkoljál? Jó lenne, ha Magyarország teljesen Oroszország befolyása alá kerülne, és szerződések helyett termobarikus rakétákkal döntenének a vitás kérdésekről?

4. Mindig is ilyenek voltak! Az oroszok 10-15 évente lerohannak egy független országot

1945-ben véget ért a második világháború, Szovjetunió/Oroszország korábban sosem látott mértékben megerősödve került ki belőle, az övék volt minden: Kelet-Európa jelentős része, a Balkán, Közel-Kelet, a Kaukázus és nem kevés dél-amerikai állam csatlakozott a Moszkva által vezetett, és megtévesztően „szocialista béketábor”-nak nevezett világnézethez  – és az oroszok mindezt nem tudták értékelni.

Van valami az orosz vezetők lelkében, ami nagyjából 10-15 évente kihozza belül a vadállatot, és a békés építkezés útja helyett (vagy épp azért, hogy eltereljék az orosz polgárok figyelmét ennek hiányáról) lerohannak egy másik országot. Ráadásul minden ilyen esteben találkozunk két orosz faktorral: az egyik, hogy nekik nem tetsző kormány van az illető országban, a másik, hogy nekik tetsző kormány kell legyen az illető országban.

Lássuk csak a listát 1945-től errefelé:

1956: Alig telik el 12 esztendő ’45 óta, és Moszkva halomra gyilkolja a szabadságért küzdő magyarokat – akik ráadásul nem is biztos, hogy mindannyian amerikázni akartak volna Budapesten, igazság szerint annyi történt, hogy a Moszkva által kinevezett helytartót, Rákosi Mátyást és köreit megbuktatta a magyar nép, helyére pedig egy ugyancsak egy hithű kommunista, Nagy Imre került. Moszkva azonban nem bírta nézni, hogy az ő engedélye nélkül üljön valami a magyar miniszterelnöki székben, így véget vetett szabadságharcunknak.

1968: Pont fix ismét 12 évet kellett várni, hogy az oroszok ismét megszálljanak, lerohanjanak egy független országot. Jött ’68 és a prágai tavasz: ott sem egy élből Moszkva-ellenes, antikommunista vezető miatt kellett fájjon a fejük. Ellenkezőleg: Dubcek bevallottam emberarcú szocializmust akart, elődjével, a véreskezű Novotnijjal szemben, akit talán a cseh Rákosinak is nevezhetünk. Moszkvának azonban ez túl sok volt, és tankjaival „helyreállította a rendet”. Csak azért nem végeztek egy nagyobb, oroszléptékű vérontást, mert a cseh hadsereg, az iszonyatos erőfölényt látva meg sem próbálta az ellenállást, Dubcek pedig arra szólította fel a polgári lakosságot, hogy ne próbáljon ellenállni. Azért még így sem sikerült megoldani az oroszoknak azt, hogy ne gyilkoljanak meg egy pár tucatnyi cseh civilt és katonát…

1979: Az idővonalban sorban az afganisztáni szovjet kalandozások következnek, meglepetés, de ’68 után ismét pont fix 12 (na jó, szűken számolva 11) évnek kellett eltelnie, hogy a nagyon okos szovjet vezetésnek ne tetszedjen az, hogy Kabulban a nép megdönti az erősen Moszkva-barát Taraki kormányát, és helyére Hafizullah Amin kerül. 1979-ben Moszkva el is rendeli a támadás/megszállás megindítását, Kabulba szovjet repülők érkeznek, rajtuk szovjet/orosz katonákkal, akik elfogják, majd ki is végzik az új elnököt, hogy a dolog biztos legyen, a családjával együtt.  Az orosz harcoló egységek létszáma egy időben elérte a 120.000 főt is, a háború tíz évig tartott és az oroszok csúfos vereségével ért véget, végül 1989-ben az orosz hadsereg kivonul Afganisztánból. Nem kevés elemző szerint az afganisztáni háború lényeges eleme Szovjetunió összeomlásának. (Nem kevés elemző mondja ma ugyanezt: az ukrajnai háború könnyen Oroszország végét is jelentheti!)

1989-1990: Az 1989-1990-es esztendők a nagy változások évei Európában és Oroszország életében egyaránt – szétesik a Szovjetunió, de ha azt hinnétek, hogy az afganisztáni csúfos vereségből, vagy a kelet-európaiak őszinte gyűlöletéből tanultak valamit a Kremlben, akkor tévedtek: a függetlenedni vágyó balti országok azért erősen zavarják a moszkvai háborús héjákat, így aztán gyorsan be is néznek Litvániába, persze az elmaradhatatlan tankjaikkal együtt, hogy a tévétornyot elfoglalják, és leverjék a függetlenségi mozgalmat, de ekkor már semmi sem sikerül nekik, Litvánia, Észtország és Lettország kilépnek a szovjet szocialista köztársaságok köréből, és elindulnak  fejlődés útján, amihez nem kicsit járul hozzá az is, hogy: a.: nem akarnak idegen országokat megszállni és b.: nem háborúznak másokkal. Moszkva azonban ebből sem tanul.

Felbomlik a Szovjetunió, létrejön az Orosz Föderáció, Oroszország pedig szegénységbe süllyed. Az az ország, amelynek területén a Mengyelejev-táblázat összes eleme megtalálható a földben, nem képes arra sem, hogy polgárait naponta kétszer megetesse. Sőt, sok esetben napi egyszer sem. Ha azt hinnéd, hogy a Szovjetunió összeomlásából tanultak valamit, és elkezdnek egy életképes államot, polgárközpontú, jólétre koncentráló országot építeni, ahogy azt minden normális ember tenné ennyi szopás után, nos, tévedsz.

1994: Az afgán kaland után meg is szakad a 12 éves periódus, így a számmisztika iránt rajongók nem találnak már érdekeset ebben, de alig négy-öt évet kellet várni, hogy 1994-ben meginduljon az első csecsen háború. Hogy miért is?  Meglepetés következik: Dudajev csecsen vezető kikiáltotta Csecsenföld függetlenségét, és nem akart az Orosz Föderáció része lenni, holott Moszkva írásban garantálta a független Csecsenországot az Orosz Föderáció keretén belül – értjük, ugye? Független, de Oroszországon belül… Dudajev ezt nem nyelte be, és tanulva az afgánok példájából, no meg a csecsen kultúra sem a szerződéselméletre épül, meg sem próbálkozott a békés megközelítéssel, startból elfoglalta Groznijt, kiűzte a Csecsenföldre betelepített oroszokat, nem keveset ölve meg közülük, ez tény, és ezzel jelezte Moszkva felé, hogy Csecsenföld független, plusz egyesíti a Kaukázus népeit, úgyhogy Moszkva meg is indította a csecsen háborút, amelynek első felvonásában olyan vereséget mértek rájuk a kaukázusi gerillák, amit valszeg azóta is az orosz történelem fekete lapjaira írnak, sötét tintával.

1999: De ez még mind nem volt elég, jött a második csecsen háború 1999-ben, kiváltó oka ismét az, hogy Csecsenföld függetlennek képzelte el magát, Dagesztánnal együtt. A csecsenek ekkor már nemcsak otthon küzdenek, hanem beszivárognak Oroszország különböző területeire, ahol robbantásos merényleteket követnek el, így például Moszkvában is, bár ezekről azóta is sok szóbeszéd kering, miszerint az FSZB rendezte meg őket, gyanús továbbá, hogy ezek a merényletek erősen segítették az amúgy is Jelcin elnök ellen forduló közhangulat erősítését, amikor is az orosz nép egy új vezetőre vágyott, akit meg is kaptak Vlagyimirovics Putyin személyében. Itt annyit még érdemes hozzátenni a történethez, hogy a csecsen háború, és úgy általában a csecsen terroristák számlájára írt merényletekről nem a Kreml szája íze szerint könyvet író, Putyin kedvenc csecsenjének, Kadirovnak sötét üzelmeit sem kerülgető Anna Politovszkaja orosz újságírót egy ismertelen férfi hatszor hátbalőtte.  A második csecsen háború végül a 2006-ban elkövetett apróbb csatákkal lezárul (hivatalosan majd csak 2009-ben), a területet mai napig Putyin bábja, Razman Kadirov vezeti, óvatos becslések szerint is a csecsen lakosok nagyjából fele elmenekült, a térség pedig ma a világ legszegényebb régió közé tartozik, ahol csak a különböző háborúkból (Grúzia, Szíria, most épp Ukrajna) meggazdagodott, a Kreml pénzéből élő csecsen hadurak élnek jól. Ez mondjuk nem is csoda, nehéz úgy szántani-vetni, hogy csak eddig több mint 14.000 taposóaknát kellett hatástalanítani…

Ha azt hinnéd, hogy ennyi vérengzés után az oroszok tartanak egy több évtizedes szünetet és arra koncentrálnak, hogy működő országot építsenek maguknak, akkor Putyin erre csak nyit mondana: fogd meg a söröm.

2008: Már 2008-ban nekiállnak, és ott folytatják, ahol abba sem hagyták: mivel Grúzia megpróbálja visszaszerezni Oroszországtól Dél- Osztétiát, így kirobban az orosz-grúz háború – mondjuk ez az egytelen olyan fegyveres konfliktus, amit TALÁN nem az oroszok kezdtek, az ENSZ jelentése szerint is Grúzia kezdte a háborút, arra hivatkozva, hogy az oroszok erőket csoportosítanak Dél-Osztétiában. Abházia dettó, és a békeelnök Gorbacsov is belenyilatkozza a nemzetközi közöség szemébe, hogy Dél-Osztétia és Grúzia ugyan nem az Orosz Föderáció része, de Moszkvának „legitim érdekei” vannak a területeken, ezért jogos a háború. Ismerős a szöveg?

2014: Alig hat évet kell várni, és jön a 2014-es esztendő, amikor az orosz hadsereg, mindenféle előzetes vagy utólagos hadüzenet nélkül annektálja a Krím-félszigetet. Amit ma sokan nem, értenek, hogy ez MÁR az a vörös vonal, amit Putyinnak nem lett volna szabad átlépnie – de átlépte, mert Berlin ezt is elnézte neki! Ugyanis az Orosz Föderáció és Ukrajna közötti, valamint a világ atomfegyvereiről szóló megállapodás része, hogy Moszkva elismeri Ukrajna területi integritásáét és szuverenitását. Európa bénán nézi a cselekményeket, igaz, ebben a bénultságban jelentős szerepet játszik egy bizonyos Angela Merkel, aki a kontinens békéje helyett a német ipar érdekeit helyezi előtérbe, az oroszok értenek a szóból, vagy, ha nem is, de mindenképp zöld jelzésnek veszik a berlini teszetoszaságot, és elindul a donbászi fegyveres konfliktus. Ukrajna területén ugyanis egy megyényi, vagy még annyi sem nagyságú területeket köztársaságnak kiáltanak ki oroszbarát szakadárok, és fegyveres konfliktusokat vívnak a szuverenitását védő ukrán erőkkel. A recept mára már mindenkinek ismerős: a Kreml bíztatásra szuverén országok területén zsebkendőnyi területeket önálló köztársaságnak kiáltanak ki helyi lakosok, akik aztán Oroszország segítségét kérik, mert támadás alatt állnak. És hát orosza anyácska szíve milyen? Jó nagy, így rohan segíteni.

Itt tartunk most…

Szóval, úgy drukkolj Oroszországnak, hogy lehet egyszer „legitim érdekei” lesznek hazánk területén, vagy Borsodban kikiáltják az oroszbarát köztársaságot, amelyeket Moszkvának meg kell védenie. Pontosítok: nem lehet, hanem biztos, hogy ez megtörténik, egyetlen egy esetet kivéve, ha most Ukrajnában rommá, de tényleg rommá verjük őket…

Örsh

(Nethuszár)