Jakab Péter lemondott a Jobbik elnöki posztjáról

Hát kész, ennyi volt. Jakab Péter lemondott, és ezzel vége a Jobbiknak is. Hogy miért? Jöjjön egy szokatlan nekrológ egy még tetszélő párt fejfájára.

Jakab Péter bejelentette a Jobbik elnöki tisztségéről való lemondását. Talán késett vele pár hónapot, talán el sem kellett volna vállalnia, talán, talán…, de ez már mindegy is. Távozásával ugyanis csak annyi történt, hogy Magyarország politikatörténetéből ismét kihúznak egy radikális pártot.

Nem azért lett, lesz vége a Jobbiknak, mert Jakab lemondott, hanem azért, mert Jakab egyáltalán elnök lehetett, és elnökként nem sikerült felnőnie ahhoz a feladathoz, ami Vona Gábort is jócskán meghaladta.

Ahogy Vona Gábor sem ismerte fel, hogy a hely és az időpont nem alkalmas, ahogy az ő intellektusa sem volt elégséges a nagypárti státusz elérésére, úgy Jakab is mellőzte ezt az önreflexiót, helyette a Torgyán-szintű, vagy időnként még azt is alulmúló retorikai parizerkedésbe fektette jobb sorsra érdemes energiáit, valamint abba a valósággal köszönőviszonyban sem levő elképzelésbe, hogy 2022-ben kormányváltás történhet, ennek során a Jobbik pedig valamiféle kormányzati szerephez juthat.

Sem Vona Gábor, sem Jakab Péter nem ismerte fel a Jobbik stratégiai-történelmi szerepét, ami a magyar jobboldali utánpótlást, illetve a kormány mindenkori jobboldali ellenzékeként minden bizonnyal a történelem jelenleginél dicsőbb lapjaira írta volna fel nevüket. A hatalom akarása elfogadható politikai attitűd ugyan, a hatalom igézete viszont nem, és ők ezt a kettőt nagyon is összekeverték, aki szólt volna, abból pedig a verbális lincselés, a politikai leszámolás, és a kisstílű bosszúállás áldozata lett.

Két elnök, két különböző habitus,

két különböző vízió, ugyanazon cél érdekében és semmi eredmény – ennyi idő után azt hiszem illene kimondani: esély sem volt arra, hogy a Jobbik bármikor is kormánypárttá váljon, ahhoz egy jól átgondolt vezetőségi csere, kiszámított utánpótlás, a kontraszelekció szigorú mellőzése, a szakpolitikák előtérbe helyezése, folyamatos tanulás és szűk körű, titkos, de rendszeres önreflexió kellett volna. Soha egyik sem történt meg, és a Jobbik ebből az állapotból már soha nem fog ismét kitörni – a kiüresedett és lyukas fazékra végül Jobbik vezetősége által kiszorítottak révén létrejött Mi Hazánk tette rá a (szem)fedőt. Szimbolikus, erre szokták azt mondani: a kör bezárult.

Annak, amit a modern magyar politikatörténet Jobbikként ismer meg végérvényesen és visszavonhatatlanul vége van, és ez tükröződik Jakab Péter mai nyilatkozatából: nem a lemondása, hanem az, hogy frakcióvezetőként továbbra is meghatározó szerepet visz majd a pártban.

Ez a belső feszültségeket okozó dilemma az, ami végigkíséri a Jobbik lejtmenetét: Vona vs. Novák Előd, kizárások, Sneider Tamás vs. Toroczkai László az elnöki székért, újabb kizárások, radikalizmus vs. néppártosodás stb. A Jobbik 2015-2016 óta a feszültséggerjesztő egodilemmák (dilemmák a dilemma kedvéért) útját járja, és ezt nem szabad összetéveszteni a vita fogalmával.

Nem, ezek már nem viták, hanem stratégiai hibák tömkelege, amelyek egyrészt lefaragtak a pártból egy-egy darabot, másrészt helyükre nem került semmi, még pontosabban: helyükre a semmi került, így kellett aztán erőszakkal, farizeus kommunikációval elhitetni azt azokkal, akik erre még érdeklődést mutattak, hogy a nem létező létezik, hogy a zérus nem szám, hanem érték, hogy az almafák teremhetnek körtét stb. Így töltötte ki a Jobbik egykori politikai attitűdjét az a légüres tér, amelyben ott úszkál önfeledten egy mustárral megkent parizer.

A bűn azonban sokkal nagyobb:

nem pusztán arról beszélünk, hogy a szemmel könnyen, talán még a Holdról is kivehető lejtő aljára érkezett a magyar politikai radikalizmus, hanem arról van itt szó, kérem szépen, hogy az 1989 elpőtti rendszerben nem érintett, önállóan szerveződő, saját világot teremtő politikai tábora vált semmisé – a Jobbik kudarca (akárcsak a Momentumé vagy az LMP-é) egy generációs kudarc, amelyért nemcsak elsősorban, hanem talán kizárólagosan is a vezetők hibásak.

Úgy akarták az új világot tovább építeni, hogy az addig megvetett és elutasított skillekre kezdtek el homokvárat építeni. Most, hogy a homokvár összedőlt, nem értik mi történt, ez pedig pontosan megrajzolja a nemcsak elvárt és elvárható, hanem a projekt méretéhez kifejezetten szükséges vezetői intellektus teljes hiányát.

Jakab Péter megy tehát, miközben marad is, és ez is olyan búcsú, ami tökéletesen tükrözi az egykor még a szovjet megszállást dicsőitő emlékmű lebontásával kampányoló, a korrupció elleni küzdelmet és a kommunista múlt feltárást programponttá tevő, majd az ököritófülpösi pálinkagőzős, nemi erőszakkal tarkított disznóvágásokon át Gyurcsány öléig jutó Jobbik által megtett utat.

Tanulság egy maradt:
kár volt mindenért!

Erdélyi Ghonzó

(Nethuszár)