Szivárvány Kolozsváron – megvolt az ötödik Pride is

Bizony, idén már ötödik alkalommal rendezték meg Kolozsváron a Prideot, és idén az első alkalom, hogy a Nethuszár nem tudósit róla, ennek pedig egyszerű oka van: elaludtam…

Persze, rögtön adódik is a kérdés: miért kéne a Nethuszárnak, pont ennek a „náci lapnak” (idézet egy önmagát liberálisnak tartó, minket nem szerető olvasónktól) egy erdélyi melegfelvonulásról tudósítani? Nos, azért, mert a Nethuszár egy balos, libsi, egyenesen ballibsi lap, akik nem átallják Putyin ellen hangolni az erdélyi magyarokat (idézet egy minket nem szerető, fundamentalista olvasónktól.) Mindkét válasz fényévekre van a valóságtól, de lépjünk túl az ilyen apróságokon, elvégre a társadalmi megosztottság a demokrácia alapeleme, tanuljunk meg élni vele, vagy mi a fene, de az legyen az ő bajuk…

Kezdjük egy vallomással:

azok közé tartozom, aki közel húsz évvel ezelőtt, Budapesten, azért ment ki egy melegfelvonulásra, hogy megdobálja a buzikat. Bizony! Az Istennek sem fért a fejembe, hogy miért kell ezeknek pont a város központjában felvonulniuk, és egyáltalán, mi közöm van nekem ahhoz, hogy egyesek seggprepacsit játszanak, miért kell ezt nekem végignéznem az Andrássyn?

Persze, senki sem kényszerített, hogy végignézzem, akár el is vonulhattam volna, de ugye ez az akkor nem volt opció, viszont nem dobáltam végül, mert egyrészt nem volt mivel, másrészt sok volt a zsaru, akiket ugyanúgy buzinak tartottunk, és mai napig rejtély, hogy az ellentábor pontosan miért is ment ki akkor: melegeket trenírozni vagy zsarukat idegesíteni – ezek a dicsőnek nem nevezhető MSZP-kormányos időszakok olyan idők voltak, amikor ez a kettő nem állt messze egymástól…

Aztán hazaköltöztem Budapestről – életem egyik legjobb döntésnek bizonyult -, és lassan, lassabban, mint kellett volna, de egyszer csak elveszettem az érdeklődésem, ami a melegmaffia elleni harcot illeti. Lázongtam még párszor, hogy miért az Andrássyn, meg minek kell ez, de ugye Erdély alapvetően azért egy nyugodt hely, így szép lassan én is inkább az ignore felé tolódtam el, és nagyon-nagyon sokat kellett volna fizessen valaki azért, hogy még egyszer kimenjek a homók ellen tüntetni.

A dolog akkor kezdett megváltozni,

amikor felkerültem Kolozsvárra: a közeg, amelynek részese lettem, elég sokszor vette elő a témát, úgy is mint emberi joghoz kapcsolódó, meg általában a méltányosággal összefüggő alapvető témát, amiben nélkülözhetetlen lenne egy társadalmi konszenzus elérése. Szépen és csendben be kellett vallanom magamnak, hogy sok szempontból igazuk van – a félreértések elkerülése végett: itt nem a transz, meg queer kérdések forogtak a söröskorsókkal megtelt asztal körül, hanem a kisebbség (bármilyen kisebbség) viszonya a többséghez, illetve a többség ideális viszonya a kisebbséghez, az üvegplafon, a jogok és a biztonság, méltányosság összefüggései stb. – szellemi értelemben igazán pezsgő időszak volt.

Mindenesetre: a lánglelkű fiúcska, aki pár évvel korábban még meleget vegzált volna Budapesten, eljutott odáig, hogy senkinek a boldogsághoz való jogát nem lehet elvitatni, és – bár messze voltam attól, hogy LMBTQ-warrior legyek (ma sem vagyok ehhez közel!), azért kezdtem a kérdést erősen árnyaltan nézni, kevesebbet beszélni, de többet gondolkodni vele kapcsolatban.

Aztán történt valami

Ahogy szokták mondani, a személyes tapasztalatnál nincs erősebb meggyőző erő: elkerültem dolgozni. Haladó idegenként Kolozsváron, egy olyan közegbe, ahol naphosszat románul beszélünk, számomra ismeretlen emberekkel – nem szégyellem bevallani, volt bennem egy félsz, hogy fogok én itt helyt állni, mi lesz velem. A kollégák elképesztően kedvesek, nyitottak voltak, mai napig barátaim maradtak, ugyanakkor az első perctől kezdve nagyon jól megtaláltam a közös hangot egy sráccal, akivel nem mindig voltunk egy műszakban, de amikor igen, akkor sokat dumáltunk: nyitott, barátságos, semmiféle magyarellenes attitűdöt nem éreztem rajta. Igaz, a többieken sem, de nekünk, magyaroknak (főleg székelyföldieknek) megvan az a jó szokásunk, hogy kicsit félünk a többségiektől, kicsit mindig azt hisszük, hogy szemükben kevesebbnek számítunk vagy hasonlók. Ovidiu – legyen ez a neve a történet kedvéért, természetesen a való életben másképp hívják, viszont annyira laza és annyira nyíltszívű volt, hogy az ilyen jellegű oktalan gyanakvásaimat lenullázta. Aztán munkahelyet váltott, külföldre ment, és én évekkel később tudtam meg a kollégáktól, hogy Ovidiu meleg.

Sem azelőtt, sem azután, és sem ott és akkor, tehát soha semmilyen rossz megjegyzést nem halottam Ovidiuval kapcsolatban, de azt már akkor is észrevettem, hogy kicsit kilóg a bandából, volt körülötte egy olyan elszigeteltségszerű valami. Nem bántották, félre ne értsen senki, sőt, egyike volt a legmegbízhatóbb munkaerőknek, de valahogy ott volt mindig a levegőben, hogy az emberek nem bratyiztak vele annyit, mint én, aki ugye erről nem is tudtam – de ki tudja, lehet csak én látom bele mindezt.

Most eléggé sarkosan meséltem el a sztorit, de a lényeg remélem átjött.  Amikor kiderült, akkor erősen elkezdtem gondolkozni. Hirtelen minden, amit addig az egyetemen tanultam mit a csoporttársak meséltek vagy vitatkoztak, mindaz, ami erről a kérdésről a magyar sajtóban fel-felbukkant nagyon is elérhető, kézzelfogható valósággá vált. A mindennapok valóságává.

És csak úgy sorjáztak a kérdések a fejemben:

vajon, ha első perctől tudom, hogy meleg, akkor is jóban leszünk? Akkor is bratyiztam volna vele? Vajon, hogy érezhette ő magát az elszigeteltségben, és mennyire nevezhető elszigeteltségnek egyáltalán, ugyanis soha, senki ezt szóvá nem tette, soha senki szóval, vagy tettel nem bántotta, de mégis, mégis ott volt az a láthatatlan valami, amit jobb híján üvegplafonnak nevezünk – célszerűbb lenne üvegkalitkának.

Egyáltalán, hogy kellett volna kezelni ezt az egészet, és kellett-e volna kezelni? Miért nem lehet az, hogy Ovidu simán lejön kocsmázni velünk a párjával együtt, és senki nem dob egy hátast attól, hogy a párja történetesen egy pasas? Biztos, hogy erre lehet jogszabályt építeni, és biztos, hogy a jogszabály a megoldás? Ha nem, akkor a társadalmat miképp lehetne artra rávenni, hogy a jelenleginél némiképp toleránsabb legyen? És meddig van ennek a toleranciának a határa? Nyilván, az óvodákba, iskolákba begyűrűző propaganda, amiről Magyarországon annyit lehet olvasni, és ami nálunk nincs jelen, nos, ez nyilván nem megengedhető, de mi a helyzet azzal a kérdéssel, hogy a meleg párok fogadhassanak örökbe gyermeket?

Utóbbi kapcsán azért is töprengtem elég sokat, mert jómagam több tucatnyi nyomortelepet látogattam meg egy bizonyos időszakban, ami számomra egyúttal egy lelki utazás és megtisztulás része is volt, de ez egyéni kérdés, nem bontanám ki minden részletét, tény viszont, hogy saját szememmel láttam olyan gyerekeket, olyan nyomorban tengődő kis lelkeket, hogy esetükben csukott szemmel aláírtam volna: nesze, meleg pár, vigyed magaddal, ahova csak akarod. Semmi sem lett volna rosszabb annál, amiben ott éltek ezek a picik. És mért ne nevelhetne Ovidu gyereket – tettem fel a további kérdést magamnak, hiszen tudjuk, tudom róla, hogy kitűnően végzi a munkáját, szakszerű, megbízható polgára társadalmunknak – szóval, miért ne? És ha igen, akkor miért igen, és hogy fogjuk azt kiszűrni, hogy csak az Ovidiuknak legyen meg e lehetőségük, és ne minden szervkereskedőnek, hogy a rögvalóságból vett példával is jelentkezzek.

Nos, mindezek után jött el az a kolozsvári Pride,

amire én is kilátogattam: 2018-ban volt, akkor még a Szamos-partján, az uszoda melletti parkolóban lett megtartva, ez volt a második, és még mindig eldugták a citoyenek szeme elől. Akkor kezdtem a Nethuszárt, így tudósítani mentem ki, de az tény, hogy a zsurnalisztikai kíváncsiságon túl, jócskán volt bennem egy olyan, hogy ezt én meg akarom nézni a saját szememmel. Nem voltam túl oda sem a dologért, elvégre a budapesti rendezvény jelentősen elvette, és évről-évre elveszi a kedvem attól, hogy megértően forduljak a kérdés felé, igaz, ma már csak rövid időre, épp csak tíz percre függesztem fel békés énemet, amíg kikáromkodom magam, de az a mai napig nem fér a fejembe, hogy miért kell a  budapesti Prideon olyan performanszokat űzni, amivel megszerettetni magukat biztos nem fogják, cserébe viszont mindenkivel megutáltatják a melegeket, gondolok itt a rózsaszínruhás papra, meg egyéb olyan jellemzőkre, amelyek sértik, mi több JOGGAL sértik a többségi társadalom egyes érzéseit. Na, de erről majd később, most vissza Kolozsvárra.

Kimegyek a második Pridera, ami nekem az első, és hallgatom a felszólalókat, közben fotózgatok, amikor jön egy bukaresti (!!!) hölgyike a felszólalok között, akinek a gyereke queer, és az ezzel kapcsolatos érzéseiről, tapasztalatairól beszélt, és mondott egy olyant a hatalom és a valóság viszonyáról, arról, hogy a mindenkori hatalom miként törli el a  valóságból a számára kényelmetlen eseményeket, mozgásokat (ne feledjük, ekkor még tombol az a Dragnea-PSD-rezsim, amelyik egy évvel később az úzvölgyi temetőt rabolja el!), és ez a hölgyike egy olyant mond, amitől majdnem lefejeltem a kamerát: feleleveníti, hogy a kolozsvári román városvezetés miként törekszik az épített örökség magyar vonatkozásainak eltüntetésére, és baszki, én még a legradikálisabb magyartól sem halottam ilyen szigorú számonkérést, le is tettem a gépet a kezemből, hogy megtapsoljam.

Ezen a Prideon aztán sok résztvevővel beszélgettem, volt egy vonulás is, így volt rá alkalom, ismerkedtem, cseverésztem, kérdezgettem, viccelődtünk, és az egész után az volt az érzésem, hogy minőségi időt töltöttem el azzal, hogy részt vettem ezen a rendezvényen. Bizony, mégegyszer mondom, MINŐSÉGI időt.

’19-ben aztán már mentem zsurnalisztaként,

de mentem volna magamtól is, és ez a jó érzés ugyanúgy megmaradt bennem: mosolygó, békés arcok, olyan közeg, – nagyon fontos, legalábbis számomra nagyon fontos! -, ahol egy csöppnyi vallásellenességét, másokkal szembeni gyűlöletet, gúnyt stb. soha nem tapasztaltam. Ismert, ugye, hogy a budapesti Prideon rózsaszín ruhába öltözött pappal sokkolták a közvéleményt, de majd’ mindegyik budapesti LMBTQ-rendezvényen van valami, ami erősen sértő másokra nézve, történetesen a többségi társadalomra nézve, miközben – állítólag – azt szeretnék, hogy a többségi társadalom elfogadja őket.

Ez így nem fog menni, feleim!

A kolozsvári Prideon ilyesminek nyomát sem találtam soha – vannak politikai üzenetek, de ezek nem lépik túl az általánosság kereteit, ez még a ’19-es esztendőben is így volt, pedig akkor voltunk túl egy családdal kapcsolatos népszavazáson, amit az ortodox egyház indított útjára, szóval lett volna ok és alkalom, hogy nekimenjenek az egyháznak, mégse tették meg ezt a szervezők, és ez így volt idén is, akkor is, ha az RMDSZ-nek üzentek páran, lévén nem tetszik nekik egyes szövetségi képviselők által benyújtott törvénytervezet, de ehhez minden joguk megvan, mármint ahhoz, hogy kifejezzék ezzel kapcsolatos ellenérzéseiket – és még ez a jelenet sem mondható általánosnak!

Egyéni vélemény a tömegben, de a szervezők, a színpadról elhangzó beszédek azonban, ismét mondom, hátha valaki megérti, sosem mennek el abba az irányba, hogy most akkor mindenkit vértig sértenek, aki nem meleg.

Azt hiszem a kolozsváriaknak fel kéne menniük Budapestre, megmutatni a magyar fővárosnak, hogy miről szól VALÓJÁBAN a Pride, és azt, hogy lehet ez jól is csinálni!

És a végére: túl a fentieken, mégis, mi visz rá engem, a megrögzött heterót, hogy a Pridera járjak?

mert a Prideon vannak a legjobb csajok!

Ghonzó

(Nethuszár)