Ana Blandiana: a migráló népek lerombolják Európát

2016. márciusában, a népszerű és közismert értelmiségi, Ana Blandiana szenvedélyes előadást tartott a Babes-Bolyai Egyetem aulájában, Kolozsváron. Ana Blandiana ebben az előadásában megjövendölte a muzulmánok által ostromolt Európa összeomlását, porrá zúzta a politikai korrektség fogalmát, és hevesen bírálta a nyugati társadalmakat, amelyek képtelen védekezni a haladók által végrehajtott agymosás ellen – írja a beszédből részleteket közlő Inpolitics a cikk felvezetőjében.

Abban az időben Ana Blandiana előadásához a román társadalom nagyjai gratuláltak, annál is inkább, mert a román állam, Klaus Iohannis államfő révén elutasította a migránsok kötelező romániai letelepítését. Hogy juthattunk oda, hogy az akkori gratulálók közül sokan most vehemensen bírálják Orbán Viktort a tusványosi beszéde miatt – teszi fel a kérdést a lap. Szerintük ez egy olyan rejtély, amelyet csak a legendás mioritikus hipokrácia tudna megmagyarázni.

Kivonatok Ana Blandiana 2016-ban elhangzott kolozsvári előadásából:

• Egy biztos: a közelmúltunk történelméből már nemcsak a türelem, de a fantázia is kezd hiányozni. Ami velünk történik, annak copy-paste illata van, egy új szereposztásban zajló ismétlés. Tragédiák és katasztrófák sorát éljük meg, miközben kísért minket a deja-vu érzés, mintha egy használt (second hand) történelmet kaptunk volna.
• Nem titok senki előtt, hogy korunk meghökkentően hasonlít a római birodalom végnapjaihoz. Ugyanaz a szezonvégi levegő: a hatalom megkopása, a világ vége. A rómaiak már nem hittek saját isteneikben, és már nem is igazán tudták, melyek azok – az isteneik elvesztek az általuk legyőzött, majd a legyőzöttektől kölcsönvett istenek között. Egyébként maguk a rómaiak is nehezen találtak önmagukra a legyőzött népek sokasága között, amelyek aztán később – „középre csúszva” – legyőzte őket. A kereszténység megjelenésének idején az egymillió főre tehető lakosságból Rómának mindössze hatvanezer tényleges római lakosa volt, a többiek a bolygó egyéb szegleteiből érkeztek.
• Nem a vándorló népekre gondolok itt, hanem a kémiai folyamatra, a rasszok és etnikumok keveredésére, a hatalmas olvasztótégelyre, amelynek alapfeltétele Róma győzelmeiből fakadt, később pedig saját győzelmeinek lett az áldozata. London lakosságának 50 százaléka ma nem angol, Párizs vagy Rotterdam külvárosaiban ismételned kell magadnak, hogy hol vagy, különben elfelejtenéd, hogy ez Európa. Nyilvánvaló módon, ahogy az antikvitásban, úgy most is a legyőzöttek győznek, a régi gyarmatok lassan elfoglalják a (a tér, a kontinensünk a nyugati világ – szerk. megjegyz.) közepet, amelyet felforgató tevekénységükkel sikerül feloldaniuk – az eltérő mentalitások, hitek és hagyományok erősebb fegyvernek bizonyulnak, mint a szó szerinti fegyverek, főként mert az egykori győztesek már nem tisztelik, sőt, nem ismerik a saját hitük, hagyományuk. És, mivel szabad szemmel is látható, hogy a történelem ismétli önmagát, csak annyit kell tennünk, hogy megértjük mi volt, így pedig tudni fogjuk, hogy mi lesz.
• A globalizáció nem a 21. század találmánya. A történelem során a perzsák, babiloniak, föníciaiak, görögök, rómaiak, a brit birodalom vagy épp a Szovjetunió – mindegyik nagyhatalom világhatalommá akart válni, már amennyire azt ereje, illetve világról szóló ismeretei megengedték neki. Nagy Sándor és Cézár két olyan európai, akikben megvolt az ambíció és a bátorság ahhoz, hogy összekeverjék az ismert világ népeit, megváltotatva ezzel szokásaikat, befolyásolva vallásaikat, megváltoztatva őket, hogy uralkodni tudjanak rajtuk, vagy épp fordítva: uralkodtak rajtuk, hogy megváltoztassák őket. Ma nem ismertek azoknak a nevei, akik eldöntötték a vegyítést. Paradox módon, a demokratizálással és a liberalizálással a hatalom fogalma egyre okkultabbá vált, dimenzió pedig, amelyek már nem emberiek, meggátolják abban, hogy megszemélyesíthetővé váljon. De még akkor is, ha egy objektív folyamatról beszélnénk, amelyet meghatároz a technikai fejlődés, a világfalu, amely egy helyre gyűjti nemcsak az információkat, hanem a népeket is, az nem jelenti azt, hogy nem létezik egy többé kevésbé bűnös előre eltervezés, még, ha csak annyi is lenne a bűne, hogy bátorkodik Istent játszani. Ezt a játékot, amely Bábel tornyával kezdődött, mindig újrakezdjük és mindig rosszul végződik, számunkra pedig – mint genus proximum – a vándorló népek miatt széteső római birodalmat jelenti.
• Mindaz, ami Európával történt az elmúlt fél évben (a beszéd 2016-ban hangzott el!!! – szerk. megjegyz.) a gyakran okkult politikai rendeletek motivációin túl, egy kötelezően kihasználandó lehetőség is egyben, hogy az anyagi érdekek megszállottsága által elfedett, és szinte szem elől tévesztett spirituális állapotunkról, önmagunkról való meditálást elvégezzük – komoly kérdés Európa meghatározásával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a civilizációk elkerülhetetlen összecsapásában Európa nem azért veszít, mert nincs elég forrása, hanem azért, mert nincs hite. És nemcsak az Istenbe vetett hitre gondolok, bár nyilvánvalóan erről is szó van, hanem egyszerűen a valamiben hinni erejére. A harc aközött, aki szilárdan hisz hite igazságában, bármennyire is aberráns legyen az az igazság, és aközött, aki kételkedik saját ideáinak igazságában, legyenek azok bármennyire is ragyogóak, mindig az előbbi győzelmével végződik.
• Amit mondok, az nem a fanatizmushoz, hanem a magabiztossághoz és határozottsághoz szóló könyörgés. Emlékezzünk a pár évvel korábbi vitára, amelynek során az Európai Unió úgy döntött, hogy elutasítja „Európa keresztény gyökerei” szintagmát, megtagadva ezzel saját történelmét és saját kulturális definícióját. Erre azt válaszolják nekünk, hogy Európa hisz a szabadságban. Ez igaz. A szabadság azonban bizonytalan határokkal rendelkező fogalom, ami képes bármit előállítani, de nem képes senkit sem felmenteni. Sajnos a demokrácia atyái, amikor megírták az Emberi Jogok Nyilatkozatát elfelejtettek megírni egy hasonlót az emberi kötelezettségekről is. „Ahol nincs kötelesség, ott nincs igazság” – mondta I. Károly – „ahol nincs rend, ott nincs szabadság” – tette hozzá. A migránsok millióinak lépte alatt széthulló európai rend nyomában maradó Európa szabadsága egy – egyre kevésbé létező – alapok nélküli, veszélyes forma marad.
• Nem tehetek mást, minthogy ezt a következtetést annak magyarázatául tekintsem, hogy az Európai Unió tagállamai, amelyek átélték a kommunizmusi traumáit, óvatosabbak, visszafogottabbak, gyanakvóbbak és szkeptikusabbak, mint nyugati kollégáik, akiknek évtizedek alatt megtanult politikai korrektségük az egoizmus és a naivitás közötti felelőtlen halmazban található. Az évtizedekig vadul és tudományos vagy ördögi erők által is szervezett elnyomás ara tanította a keletieket, hogy keressék és felfedezzék az előre beprogramozott gonoszt, bármilyen csalóka is legyen annak megjelenése.
• Az inkább vallásként, mint politikaként funkcionáló politikai korrektség az emberi jogokat áttette a hit felételéből a dogmák közé, és, mint minden dogma, ez is a kritikai szellemen kívül fejlődik, szokatlan helyzetekben pedig fenyegetővé válhat. A jelenlegi Emberi Jogi Charta szerint Európának mindenkit be kéne fogandia, de, ha befogad mindenkit, akkor ebben a folyamatban Európa feloldódna, és megszűnne Európának lenni. Amit elfelejtenek azok, akik szerint ezek a kijelentések szélsőségesek az, hogy Európa írta meg az Emberi Jogok Chartáját, és ahogy Európa eltűnik, úgy vele együtt eltűnnek az emberi jogok is.
• A jövő, mint a történelem példája, a political correctness fogalmához kapcsolódó kérdésekből indul ki. Egy fogalom, melyet általában angolul használunk, mert lefordítva elveszítené a benne levő iróniát. A politikai korrektség egy jóindulatúbb fogalomnak tűnik, amely vitatható, és amely kapcsán kérdések tehetőek fel (ki alkotta? Milyen célból? Követése érthetőbbé teszi a világot? Az embert jobbá?) míg a political correctness egyszerűen egy parancs, amit kérdezés nélkül kell végrehajtani. Nehéz lenne számomra, hogy meghatározzam az időpontot, amikor ez a politikai-intellektuális diktátum működésbe lépett. Nyilvánvaló azonban, hogy ez 1989 előtt történt, és akkoriban nekünk nemcsak egyéb problémáink voltak, hanem túlságosan is terrorizált minket a cenzúra, ami belső cenzúrává vált, és túlságosan is elvakított a nyugati szabadság csillogása ahhoz, hogy észrevegyük a Napon a foltokat
• A szabadsággal együtt, miután az évtizedeken át sötétséghez szoktatott szemünk megszokta a fényt, azt állapítottuk meg, hogy akik megismerték a totalitárius dogmatizmust sokkal nehezebben voltak meggyőzhetőek, szemben a nyugati értelmiséggel, hogy elfogadjanak egy más típusú dogmatizmust, legyenek annak akármennyire is nemes szándékai. Elvégre a kommunizmus is egy gyönyörű utópia tragikus materializálódása volt. A keletiek számára a political correctness nem volt egyéb, mint a belső cenzúra egy újabb formája, amelyet mindig is veszélyesebbnek tartottam, mint az egyszerű cenzúrát. És ami még súlyosabb: a tény, hogy a kritikát meggátoló betanítás szabályainak erőltetésével (insistențele dresării – a dresare az állatok betanítására használt kifejezés – szerk. megjegyz.) felmerült a gyanú, hogy a történelem megismételheti önmagát, hogy lám, a régi tárasdalom egyik magját – az egyén jogának korlátozása, hogy önmaga bírálhassa, értékelhesse a világot, amelyen áthalad – már el is ültették a jövő megálmodott kertjébe, így azt kockáztatják, hogy azok megtelnek a múlt hordalékával.
• Egy másik téma, amit a jelen átvesz a történelmünkből, ezúttal a viszonylagos közelmúltból, az a nemzeti eszmével szemben tanúsított álláspont. A 19. század fáradtságos építkezése, amely értelmet és kohéziót adott a nemzetállamok létének, bekerült a demisztifikáció és a dekonstrukció savval teli kádjába, hogy az elpusztított terepen újabb építmény emelkedhessen, a tegnap proletariátusának világdiktatúrája, vagy a ma világfaluja. A nemzet, nemzetiség, nacionalizmus fogalmának sátánizációja a világproletárság vagy a political corretcness által, akkor is, ha különböző okok miatt történik, ugyanazzal az erőszakkal párosul, és ugyanazok az áldozatai: a hagyomány, az idősek örökségének büszkesége, a néped tagjai iránt tanúsított szolidaritás, a nép pedig itt egyszerre jelenti a nemzetet és a családot, mert, bár úgy tűnik, hogy nincs kapcsolat közöttük, egy társadalom súlyos betegségeinek első jelei a sejteknél jelentkeznek, a család kötelékeinek meglazulásánál, amiről David Cooper is beszél „A család halála” című művében.
• A múlt század totalitarizmusai megpróbálták ideológiáikat a családi kohézió felé emelni, mert féltek attól, amit a hagyomány ezen kemény magja jelenthet. Emlékszem miként tanultunk arról a Pavlik Morozov nevű hősről, az iskolában, aki feljelentette saját burzsoá nagyapját, amiért az eldugott némi búzát a szovjet rekviráló hatóságok elől. A CNSAS archívumaiban is megtalálható az a pár száz dosszié, amelyben csalással vagy erőszakkal beszervezett gyerekek jelentik fel saját tanáraikat vagy családtagjaikat, és kötelezik őket, hogy hazudjanak szüleiknek, így tartván meg a titkot. A legfojtogatóbb elnyomás idején úgy tekintettek a családi kohézióra, mint az ellenállás lehetőségére, mert a családba való visszahúzódás, mint az őrület elleni utolsó mentsvár, a passzív ellenállás leggyakoribb, ám legyőzhetetlen formája volt.
• Amnál nyugtalanítóbb ma az a mód, ahogy a jóllakott, hedonista, túl jól táplált társadalom fáradtsága, lustasága, spirituális kevéssége megjelenik nemcsak az erkölcsi szigorúság enyhülésében, hanem a születések számának csökkenésében, ami a családi kohézió csökkenéséhez vezet. Különös, ahogy a mai Európa reagál erre a valamennyire objektív és nyilvánvalóan veszélyes jelenségre: ahelyett, hogy az államok fokoznák a natalitást elősegítő gazdasági programjaikat (amikor az európai születésszámok átlaga 1,2, míg a muzulmánoké 8), a legutóbbi politically correct trend Európában az, ha legalizáljuk azokat a melegházasságokat, amelyek természetesen módon nem tudnak gyereket nemzeni. Nem ez az egyedüli olyan európai reakció, ami eszembe juttatja azon bálnák misztikus pszichológiáját, akik időnként, és ismertelen okokból, kiúsznak valamelyik partra, hogy öngyilkosok legyenek.
• A múlt század utolsó évtizedének egyik legtöbbet idézett mondata André Malrauxtól származik, aki szerint a 21. század „vagy vallásos lesz, vagy nem lesz”. Vajon Malraux az iszlámra gondolt? Mert, ha igen, akkor ez a keresztes hadjáratok megbosszulására programozott téveszmés háborúk előérzete, egy olyan istenbe vetett fanatikus hit, akinek gyilkoságokkal és öngyilkosságokkal kell áldozatot hozni. Mindenesetre a vallási alapokra lépülő terrorizmus vált a 21. század legnagyobb problémájává, vagy legalábbis így látják a világunkat irányító politikusok. Valójában a több száz, talán ezer áldozatot is követelő merényletek összehasonlítatlanul kisebb veszélyt jelentenek, mint a lassan és alattomosan előrehaladó migránsok, akiknek szilárd elhatározásuk, hogy nem integrálódnak, és akik belülről fogják felemészteni Európa 21. századi kultúráját és mentalitását, behelyettesítve őket a középkori jellegű hiedelmek imperatívuszával. Ez a különbség a fizikai és a kémiai folyamatok között. Európa önmeghatározására és túlélésére nézve a terrorizmusnál sokkal veszélyesebb az a spirituális és kulturális csomag, amelyet az újonnan érkezők hoznak magukkal, és amelyek – az európai szabadságjogok gyakorlata, valamint az őslakosság és migránsok közötti reménytelen demográfiai aránytalanság miatt – behelyettesítik az európai kultúrát és spiritualitást.
• Ezen a bizonytalan és nyugtalan alapokon nekünk – és ezúttal tényleg a románokra gondolok – hasonlóan a többi népekhez, nemcsak az a kötelességünk, hogy kövessük a sorsunkat, hanem az is, hogy megértsük azt. Egy olyan vonalon fekszünk, amelynek mentén már többször is összehajtogatták Európa térképét, és állandóan fennáll annak a veszélye, hogy ez a térkép el is szakad. A mi kötelességünk nemcsak az, hogy megtegyünk mindent, hogy ez ne történjen meg, hanem az is, hogy makacsul mindig a nyugati oldalon maradjunk egy esetleges szakadásnál.
• Mert, nemcsak nekünk van szükségünk Európára, bármennyire kritikusan is szemléljük, hanem Európának is szüksége van ránk, bármennyire is kevéssé venné észre, hogy az általunk megélt szenvedésélményben megmaradt az emberi hitelesség – mindazzal együtt, ami jó és rossz lehet egy ilyen szintagmában – amit az integráció révén hozományként adunk bele a közös európai örökségbe, mert a szenvedés örökség, olyan örökség, amely minden korban képes volt kultúrát generálni. És, ahogy Lovinescu mondta, „a kultúra minden társadalom befejezése”, akkor a mi esélyünk és egyben Európa esélye, ha megvédjük kultúránkat, hogy rajta keresztül mentsük meg magunkat. A kulturális ellenállás, amely tegnap, a szabadság hiányában még hatékony volt, ma, a szabadság túladagolásának periódusában még inkább szükséges, mert már nemcsak annak az eszköze, hogy költőket mentsünk meg általa, hanem a civilizáció megmentése a célja.

A válogatás Bogdan Tiberiu Iacob munkája.

Megjelent az Inpolitics.ro portálon.

Ana Blandiana: román költő, író, újságíró, a romániai PEN Club elnöke. A Ceausescu-rezsim utolsó éveiben tiltólistára került. Részt vett a forradalom utáni Nemzeti Megmentési Front megalakításában, de alig pár nappal később, 1990 január 29-én otthagyta azt, mivel antidemokratikusnak tartotta Iliescuékat. Ezzel ő lett az egyik első értelmiségi, aki nem dőlt be a reformkommunistáknak, akik eredeti demokráciát ígértek. Közéleti tevekénységének fókuszában a civil társdadalom újjáépítése, a pluralizmus és a tolerancia elmozdítása áll.

(Nethuszár)