Ha nem tetszik, ne nézzed – idióták hajnala

Nem kell különösebb magyarázatot hozzáfűzni, ha azt mondom: primitív időket élünk! A közösségi médiának, a videómegosztóknak köszönhetően már jó egy évtizede teret kapott a tartalomnélküli tartalom, a fedezet nélküli kivagyiság, a szintén fedezet nélküli ,,menőzés”. A 21. század második évtizedére azonban ez a jelenség szintet lépett. Lassan ott tartunk, hogy alkotmányba kell foglalni a kritikához való jogot…Azt, hogy ne kelljen szó nélkül eltűrjem, vagy némán bólogassak, esetleg kifejtsem a véleményem arról, hogyha egy produkció egyszerűen csapnivaló, hiányos vagy éppenséggel egy rakás kutyaürülék. A középkorban minden sokkal egyszerűbb volt. Csak simán megdobálták rohadt zöldséggel a kókler mutatványost.

A jelenség és a probléma gyökere valahol a 2010-es években kezdődhetett, amikor családon belül és kívül, közösségekben és annak a perifériáján olyan impulzusok kezdtek terjedni, hogy nem kritizálunk semmit, elfogadjuk olyannak amilyen, sőt, meg is kell dicsérni a próbálkozást, kímélni kell a lelki világokat, hiszen mindenki egyformán értékes. Ebből a hozzáállásból fejlődött ki aztán a mentalitás, majd a mentalitásból az életvitel.

Most kb. ott tartunk, hogy az ifjú művészurak és művésznők, tiktokerek, celebek egyirányú kommunikációt kezdtek folytatni, mintha csak a televízió élné újra fénykorát. Azaz létezik itt is egy erkölcsi kettős könyvelés, hiszen a hozsannázás, a gratuláció vissza talál, azonban a negatív hangvételű vagy éppen építő jellegű kritika már ki van zárva. Hisznek a törlésben, némításban és tiltásban is. De facto, ha neked nem tetszik egy produkció, akkor minimális az az ösvény, amit használni tudsz egy-egy vélemény megfogalmazására. Ha mégis betalálnál, rögtön arcon vágnak a baseballütővé fejlődött mantrával: ,,Ha nem tetszik, akkor ne nézzed”.

Mi a probléma ezzel az attitűddel? 

Elsősorban az, hogy a világ nem így működik. Hiába erőltetjük, kénytelenek vagyunk nézni olyan dolgokat is, amelyek nem feltétlenül tetszenek. Az élet nem egy svédasztal. Kénytelenek vagyunk nézni a háborúkat, kénytelenek vagyunk nézni az éhínséget, szeretteink betegségét, kénytelenek vagyunk nézni a halált, az elfogyott kenyeret a boltban, a gumidefektet meg egy sor más dolgot, a listát napestig lehetne sorolni. Ebből kiindulva kénytelenek vagyunk nézni a szellemi kútmérgezéseket is, hiszen szembejön velünk az utcán, plakátokon, fizetett hirdetések formájában, közösségi megosztások által, vagyis nem lehet megoldani a ,,nem tetszik, ne nézzed” hozzáállással. Nekem sem tetszik, ha üres a hűtő, de a félrenézés nem oldja meg a problémát.

A tartalomnélküliség és a fedezetnélküliség egyvelege

A tartalomnélküli produkció nem újkeletű, már évtizedek óta gyártanak olyan zeneszámokat, amelyek nem szólnak tulajdonképpen semmiről. Van egy jó dallam, bemászik a fülbe, folyik a csapból, aztán nyár végén kipukkad. Elfogadtuk, megértettük a trash világát. Azonban arra senki nem számított, hogy ez is mutálódott, mint a vírustörzsek és egy adott ponton nem volt elég az, hogy nem szól semmiről a zene, hanem elkezdtek az előadók projektálni olyan dolgokat, amelyek nincsenek is ott. Odaprojektálják a jómódot, a luxust, odaprojektálják a kemény gengszter életet, vagy éppen a nemlétező mélységből, szegénységből való kitörést, holott az egyetlen problémájuk talán az lehetett, hogy a suliban kigúnyolták, mert aznap zöld színű cipőt viselt a fekete helyett.

Hol vagyunk már attól, amikor Tupac kérte a gengszterséggel járó krediteket, de melléje elvállalta a golyókat is. Jelen pillanatban mindenki csak krediteket szeretne felvasalni, de nem hajlandó megfizetni a fedezetet. Emiatt van az, hogy egy produkció hiteltelen, mesterkélt, mű jelleget ölt. Magyarországon  több ,,gengszter” előadóról is maximum a 10 évesek hiszik el, hogy a valódi szürkezónában keresi a kenyerét. A luxust könnyű odaprojektálni, hiszen lehet kölcsönkérni ruhákat, autókat, ékszereket egy forgatás erejéig. Itt is hosszas lenne az alanyok felsorolása, de sajnos neveket nem fogok írni, hiszen akik ezt az ipart űzik, roppant érzékenyek mindenféle megjegyzésre. Jobb esetben a postaládámban fogad egy üzenet, hogy: ,,egy lúzer vagyok, nem értek hozzá, s különben is, ha nem tetszik, akkor ne nézzem”. (Levágott lófej nem fog az ágy végében virítani ebben kontextusban sem.) Rosszabb forgatókönyv szerint egy polgáriperes eljárásban találhatom magam, ahol magyarázkodnom kell, hogy miért kritizáltam a KÖZSZEREPLŐT és mehetek közmunkára.

Azaz nem megyek sehová, mert fel fognak menteni, csak kár az időért és az energiáért. Nagyon jól jegyezze meg minden egyes előadó: aki kiáll nyilvánosan szerepelni, legyen az akár egy színpad, az utcasarok, a közösségi média vagy egy videómegosztó, attól a pillanattól KÖZSZEREPLŐNEK számít és kénytelen elviselni minden egyes megjegyzést, véleményt és kritikát. Még csak be sem perelhet érte. (a személyeskedés és a trágárság nem ide tartozik, azért perelhető vagy, viszont arra bíztatok mindenkit, hogy kulturáltan mondja csak el, hogy xy produkció egyenértékű egy marék szárított lepkével). A minőség további romlásának elkerülése érdekében fogadjuk meg mindannyian, hogy nem hagyjuk szó nélkül azt, ha valami nem tetszik. Legyünk konstruktívak, de mutassunk rá a tévedésekre, kerüljük a trágárságot és a közhelyeket.

Hiszünk a kritikához való jogban! Ha szükséges, akkor aláírásokat fogunk gyűjtögetni, hogy a szellemi kútmérgezéseket ne legyen kötelező szeretni…

Dantés

(Nethuszár)