Ukrajna: egy világraszóló győzelem kapujában?

Egyre merevebbek a frontvonalak Ukrajnában, egyre agresszívabb és gyilkosabb módon pusztít a Putyin-rezsim, Európa már benne a télben, és egyre többen teszik fel a kérdést maguknak: mikor lesz vége, és mi lesz ez a vég? Nem tudjuk, de megkíséreljük megválaszolni.

Hogy jobban megértsük a jelenlegi helyzetet, tisztázni kéne azt is, mi történt idáig. Nos, Oroszország egyelőre mindent, de mindent elvesztett abból, ami megvolt neki február 24. előtt. Putyin medvelovagló, legyőzhetetlen macsóimázsa odalett, ahogy Ruszijá világhatalmi lényege is. Az orosz hadseregről fekete-fehéren kiderült, hogy már rég nem a világ második legerősebb hadserege, sőt, az is lehet, hogy az első ötbe sem fér bele. Mi több, az ukrán fronton leszívott veszteségeik után az első tíz hely valamelyike is kérdéses.

Az orosz gazdaság nem áll ellen a szankcióknak, a nagy moszkvai mese, miszerint ők a világtól függetlenül is megélnek, az odalett, és ez még csak a kezdet, az olajszankciók életbe lépése után az orosz költségvetésben egyre nagyobb lyukak keletkeznek majd, míg végül az egészet elnyeli a mögötte tátongó üresség.

Kína, India, BRICS-államok…, emlékszünk még a putyinisták már akkor is meseszerűnek tűnő vágyaira, hogy majd világ X része húh, de mennyire a ruszkik mellé áll, és akkor…. És akkor? Hol vannak?

A petrodollár sem dőlt be, ellenben vígabban él, mint valaha.

Amerika világhatalmi pozíciója

nemcsak, hogy nem rendült meg, hanem megerősödött – maga a finn miniszterelnök mondta bele az öntelt és intellektuális erőfeszítéseit olcsó Amerika-ellenességben megtaláló európai süketnémák arcába, hogy Amerika nélkül nincs európai védelem, nincs ki megvédjen minket, ha Washington nem lép.

Kelet-Európa, ahol olyan nyílt és sok sikerrel kecsegtető terepe volt a Nyugat-ellenességnek, ahol majd’ minden országban volt egy orosz finanszírozású párt, hogy zavart okozzon, most egyöntetűen és végérvényesen Amerika mellett kötelezte el magát. Nem Nyugat-Európa, nem Brüsszel mellett, hanem az USA mellett: lengyelek, románok, finnek, svédek, a balti államok, a csehek, a szlovákok…. Ruszijá meg akarta bontani az USA világvezető szerepét, sikerült neki azt megerősítenie. Az USA pedig nem tett egyebet, mint a jó oldalra állt, és szerepének megfelelően cselekedett – Biden lehívta a kreditjeit, és Amerika most nyerte meg magának – és a szabad világnak – a következő évtizedeket.

Kösz, Putyin, nélküled nehezebb lett volna!

Ruszijának sikerült kibasznia

a saját orosz kisebbségével is: Ukrajnában, a háború előtt a lakosság 30 százaléka tartozott valamilyen kisebbséghez, legnagyobb számban az oroszokhoz. Róluk állította azt a mifelénk is sokat terjesztett trollpropaganda, hogy majd kenyérrel és sóval fogják várni a bevonuló és őket felszabadító orosz hadsereget. Nem így történt, és az orosz jelenlét Ukrajnában megszűnt, illetve nem tér vissza – köszönhetően Putyinnak és vérszomjas seregének.

Az orosz nép nemzetközi karanténba került:

sehol sem látják őket szívesen, főleg nem azokban az országokban, amelyek szomszédosak velük. Még az egykori szovjet tagköztársaságok is ellentmondanak Putyinnak, lásd Kazahsztánt. A mosógépeket lopkodó és ártatlan civileket gyilkoló orosz katonaság képe visszavonhatatlanul beleégett a világ retinájába, ennek kimunkálása több évtizednyi erőfeszítésébe kerül majd egy normális orosz vezetésnek. Jó hír: normális orosz vezetés a láthatáron sincs, és egyhamar nem is lesz. Az orosz feltámadás, az érintettek érdeklődésének hiányában elmarad.

Putyin elvesztette

legnagyobb és legjobban fizető piacait, miközben India és Kína ezt nem tudja neki pótolni, nem is akarja: ők kihasználják a helyzetet, és olcsón veszik az orosz olajat. Annyira olcsón, hogy az már Moszkvának mindjárt ráfizetés.

Putyin folyton országának jogos biztonsági igényeire hivatkozott: röhejes, a világ első számú atomnagyhatalma fél, ezért fenyeget, majd, ha ez nem jön be, akkor háborút indít. A háborúval Putyin egyvalamit BIZTOSAN igazolt, főleg a kelet-európai államok számára: hogy igenis kell félni a moszkovita imperialista álmoktól, mert azok nagyon könnyen válnak véres valósággá. És ennek eredményeképp, az a Putyin, aki a múlt karácsonykor (mikor máskor, ugye?) Nyugatnak benyújtott „ajánlataiban” a NATO teljes keleti kivonulását követelte, most azzal kell szembenézzen, hogy Ruszijá határán megjelent két új NATO-tagállam, a finnek és svédek, valamint az összes nyugati szomszédja (mínusz Belorusszia, amíg van Lukasenkó de ez sem biztos) fegyverkezik, és nem is akárhogy: a lengyelek már rendesen kérik az amerikai atombombák lengyelországi kihelyezését.

Ruszijá=röhej

És azóta Ruszijá kénytelen volt visszavonulni az általuk elfoglalt területek feléről, köztük abból a Herszonból is, amelyet egy álnépszavazással annektáltak, beleírták a ruszki törvényekbe, hogy az az övék, aztán visszavonultak.

Elbukták a gázbizniszüket is. Számtalanszor leírtam már, de ismét leírom: ha visszatekintünk a háború előtti időszakra akkor nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy európai színtéren minden, de minden Putyin kezére játszott: a kelet-európai felzárkózó államok energiaéhsége garantálta (volna) a Gazprom bevételeit, és ez akkor is így maradt volna, ha Brüsszel tovább erőlteti a nem teljesen átgondolt zöldprogramjukat. Sőt, emlékezzünk csak vissza az ideológiai polgárháborús hangulatra, ami Európát jellemezte a háború előtt – a költségvetési vitákra, az ideológiai szembenállásokra, a repedező európai egységre. Aztán Putyin megindította tankjait Ukrajna ellen, és minden megváltozott.

Komolyan gondolja azt valaki, bárki, hogy miután Németország milliárdokat fektetett új LNG-tározók kiépítésébe, hogy miután Norvégia növelte kitermelését (ezt amúgy is csak hosszú távú szerződések megléte esetén volt hajlandó megtenni), miután Franciaország milliárdokat ölt atomerőműveinek korszerűsítésébe, miután az egész kontinens komoly befektetéseket eszközölt a megújuló energiákba és miután a tervezőasztalokon is beindult a munka, hogy az eddiginél is kevésbé függjünk A: az orosz gáztól, B: a gáztól egyáltalán, akkor majd Európa szépen visszatáncikál ebből, hogy továbbra is a Gazpromnak legyen kiszolgáltatva?

Hogy azért toltak a nyugati államok ennyi pénzt és fegyvert ebbe a történetbe, hogy majd ugyanonnan folytassák, ahol azelőtt abbahagyták?

Aki ebben az irányban gondolkozik az nagyon tévedésben van.

Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint volt, és ez nem is olyan nagy baj!

Az ukránok?

Köszönik, de jól vannak. Igen, dacára annak, hogy életük legnehezebb tele elé néznek, dacára annak, hogy Ruszijá naponta bombázza kritikus infrastruktúrájukat, dacára mindennek eléggé jól vannak, főleg azért, mert VANNAK.

És azt, hogy az ukránok vannak a lét fogalmának legteljesebb értelmében kell felfogni. Amíg korábban még maguk az ukránok sem tudták volna pontosan megmondani, hogy mi is az az ukrán nemzet, és miből is áll az, ahogy 2014-ig ukrán politikai nemzetről aligha beszélhettünk, most – kezicsókolom – megérkeztek a történelem színpadára, nem is akármilyen belépővel. Egy vérben, sárban születő politikai nemzetet látunk magunk előtt – így néz ki egy etnogenezis.

Az ukránok tehát győztek!

A katonai végső siker még hátravan, de ennek már csak az időpontja kérdéses, megtörténte aligha. Ruszijá kilőheti az összes rakétáját, Ukrajna akkor is megmarad. Ahogy a háború elején már megírtam: Ruszijá akár el is foglalhatja teljes Ukrajnát, akkor sem fog győzni, mert nem lesz az általuk megszállt országnak egyetlen szeglete sem, ahol Iván úgy ihat meg egy kávét, hogy ne kellejen félnie attól, hogy A: megmérgezik, B: felrobbantják, C: mindkettő.

És most?

Most nem engedünk a negyvennyolcból, és az oroszok háborús bűneit kivizsgáló nemzetközi bíróság már ténykérdés – ezt nem ússzák meg, akkor sem, ha vélhetően lesz majd olyan ítélet, amivel nem leszünk elégedettek, ha számos jogos és jogtalan kritika éri majd ezeket a nemzetközi bíróságokat – a lényeg akkor is megtörténik majd: Moszkvát egyszer s mindenkorra megtanítjuk, hogy tetteiért felelősséget kell vállalnia, gyilkosságaiért megfizet.

Bűn és bűnhődés

Putyin és az ő háborúja, a katonai agressziót megelőző, majd manapság is előbukkanó irracionális követelések Európát is arra késztették, hogy sok mindent átgondoljon. Sok mindent abból, amit az elmúlt 30 év alatt művelt a nyugat-európai elit az általuk elfogadhatóvá és demokratává újrafestett posztkommunista helyi elitek segítségével. És ez elvezet ahhoz a gondolathoz, ami a Szovjetunió európai örökségének koporsójába veri majd az utolsó szeget: a kommunizmus nürnbergi peréhez. Szembenézünk azzal, hogy a moszkovita birodalmi álmok újjászületése CSAK és KIZÁRÓLAG azért vált lehetségessé, mert 1990-ben nem törődtünk a felelősségre vonással. Holott, akkor még éltek olyanok, akiket felelősségre lehetett volna vonni 1956-ért, 1968-ért, a katyini mészárlásáért, Csernobilért, és akár egy komoly kártérítés is kinézhetett volna a Varsói Szerződés egykori tagállamainak. Az akkor csodamódra és némiképp váratlanul megérkező szabadság eufóriájában megbocsájtottunk mindenkinek, igyekeztünk túllépni rajta – az árát most fizetjük.

Nem is mi, hanem az ukránok.

A saját vérükkel!

Slava ukraini!

(Nethuszár)