Dimitrij Nagijev: a mi győzelmünket…

Hajnalban állítottak be Nagyapád falusi házába. Felesége és a gyerekek még aludtak. Ráfogták a puskát, elvitték az összes kenyeret, az igazolványát, a megtakarított pénzét, és elhajtották a marhát. Mikor a család felébredt, Nagyapádat a fészerben találták, kötéllel a kezében – a keresztgerenda erősségét próbálgatta. A kötelet még aznap elégették.

Néhány év múlva éjszaka bekopogtak Nagyapád ajtaján. Már senki nem aludt. Mondták neki, szedelőzködjön. Nagyanyád a földre vetette magát az előszobában és kétségbeesetten belekapaszkodott férje lábába. Puskatussal fejbe verték. Halántékából kibuggyant csíkban a vér, és elfolyt a nyitott ajtó sötétjébe. „Nem egyenes a padlónk” – gondolta utoljára a Nagymama, mielőtt elvesztette az eszméletét. A gyerekek mindent láttak. Sírtak talán. Nagyapádat elvitték Kolimára. 10 év, levelezési jog nélkül.

Nagyapádat a májára mért erős ütés billentette ki a rövid feledésből. Élő hulla teste nehezen emelkedett fel a barakk jeges földjéről. Kivitték az udvarra, kiverték a néhány megmaradt fogát, mert lassan kelt fel. Aztán elgyengült-leépült testét berakodták egy vagonba, amely tömve volt hozzá hasonló emberi maradványokkal, és kivitték a frontra. Nagyapád semmit sem érzett az éhségen kívül. Enni és meghalni vágyott. Meghalni nem tudott. Fejében felvillant az a reggel a faluban: az istálló, a kötél: „minek jöttek olyan hamar, ha még 5 percem van, minden be lett volna végezve” – tompán, érzelmek nélkül jelent meg fejében a halvány gondolat.

A Nagyapádat rögtön az első napon rohamra hajtották. Golyózáporba, tankok alá. Mögötte ugyanazok álltak, a hátára célozva, ha esetleg nagyapád mégse akarna rohanni. De rohant. Csodával határosan Nagyapád valamiért túlélte. A golyók a lágyékába, lábába fúródtak, egy leszakította a fülét. A kórházban tért magához.

A háború véget ért.

Nagyapád súlyos rokkantként tért haza. A szülői ház falai között honoló süket csend fogadta. Nem hevert az előszobában senki, nem volt, aki sirassa. A gyerekek elpusztultak a fronton. A felesége nyomtalanul eltűnt a lágerekben. Nagyapád később megtudta, hogy feleségét egy héttel az ő letartóztatása után vitték el. Elvitték, mint a nép ellenségének, a hazaárulónak feleségét. Nagyapád szomszédja bizony, nagyon szeretett leveleket írni, pedig olyan rendes embernek tűnt. De ez akkor már nem volt fontos.

Nagyapád nem talált munkát, senkinek sem volt rá szüksége, bensőjében nem volt más, csak kiégett üresség. Nem tudta, mit csináljon, mitévő legyen. Nagyapádnak azt mondták, hagyja el Moszkvát három napon belül, és soha ne térjen vissza. Elutazott.

Azután meghalt, te már nem ismerhetted. Magányosan halt meg, talán Rjazany közelében, vagy valahol máshol. Eltemették gyorsan és észrevétlenül.

Mellesleg, az utolsó éveiben sokat ivott. Néha sírt. Éjszakánként felriadt, zihált, levegő után kapkodott és leesett az ágyról. Senki sem tudja, mit érezhetett azokban a percekben. Te sem gondolkodsz el ezen soha.

77 év telt el azóta. Felragasztottad hitelből vett német gyártmányú autódra: „megismételhetjük”. Kitetted a közösségi avatárodra a „Z” betűt. Rajongsz az új háborúért, nemzetárulók elleni feljelentéseket firkálsz. Egy hónap múlva ünnepelni fogsz…

Szereted a katonai parádékat, nagyon tetszenek a tankok. A tribünön lehet, megpillantasz egy veteránt, aki Nagyapád hátába célzott egyszer. Vagy azt, aki puskatussal egyenesen Nagyanyád halántékára ütött. Lehet, hogy nem is ők azok, de te nem gondolkodsz el ezen. Reggel katonai egyenruhába öltözteted a gyerekeidet, adsz nekik játék géppisztolyt. Verset mondanak a kamerába annak a háborúnak a hőstetteiről. Te örülsz, jókedvű vagy, emelkedett a hangulatod, ráadásul megtaláltad Nagyapád egyetlen fényképét, hogy büszkén masírozhass vele Moszkva-szerte*, vöröscsillagos sapkát csapva a fejedbe.

„Győztünk” – fogod büszkén gondolni.

Este bepiálsz a barátaiddal.

Kimenve a házból „Hurrá”-t fogsz ordítani a tűzijáték pukkanásokat látva-hallva, aztán akadozó nyelvvel meséled ivócimborádnak, hogy Nagyapád harcolt, hogy ők akkor eltaposták a fasiszta szörnyeteget, most pedig még annál is inkább. Akkor Berlinig jutottak, most meg sem állunk Kijevig.

Azt fogod kiabálni, „Nem fognak átjutni!” (mármint a fasiszták – utalás a „no pasaran” jelszóra)

Nem jössz rá, hogy a fasizmus valójában itt van, mert innen nem is ment el sehová.

Reggel ráiszol, és élsz tovább.
Ki tudja miért.
Harangszó.

Dimitrij Nagijev

Forrás: Proza.ru

Fordította: Számel Pál, az Orosz Tükör munkatársa

^* 2012. óta május 9-én, a győzelem napján felvonulást tartanak valamikor harcoló rokonok képével, ezzel tisztelegve előttük. Ezzel teszik újra és újra átélhetővé és személyessé az 1945-ös győzelmet az utódok számára a második világháborúban Oroszországban és más országokban (például Kazahsztánban és Izraelben).

(Nethuszár)