Kitörés, avagy így múlja alul önmagát egy társadalom

És íme, ismét túl vagyunk egy Becsület napi megemlékezésnek mondott valamin, mert nem találni jobb szót arra, ami ebben az évben is megtörtént Budapesten. Lehet, hogy velem van a baj, de egyszerűen sehogy sem fér a fejembe az a magyarországi népszokás, hogy mindenki meg szeretné mondani másoknak, viszont saját magának semmikképp, hogy mikor, mit és hogyan ünneplejen, emlékezzen ésatöbbi. Vigyázat, véleménycikk!

Elöljáróban: azok közé tartozom, akik szintén voltak már szélsőjobboldaliak, mint általában oly’ sok fiatal, és engem is a társadalmi igazságtalanság sodort a radikalizmus felé, ezzel nagyjából minden fiatal így van, így volt a kilencvenes években, akiben van két csöpp vér. Másodsorban: életem egy késeinek mondható szakaszában, de mindenképp később, mint kellett volna, megtudtam, hogy voltak zsidó felmenőim, akiket nem ismerhettem, meg, mert ugye deportálták őket Horthy Miklós kakastollas csendőrei – senki nem tért haza Auschwitzból, felmenőim beletartoznak abba az ismeretlen emberhalmazba, amit erdélyi magyar zsidóságnak nevezünk, és amely ma már az eltűnés szélén van.

A fentiek azért is fontosak, hogy az olvasó is értse: álltam a történet mindkét végén, így aztán ismerem, vagy inkább ismerni vélem mindkét oldal szempontjait, érzéseit – próbálom is őket megérteni, nem annyira nehéz, empátia kell hozzá, a többi szinte jön magától. Jönne magától, ha ez az ócska magyarországi divat végre elmúlna, és nem azzal foglalkoznának Á-k, hogy megmondják B-nek, hogy mit szabad, mit nem és amit mégis, azt persze hogyan és csakis úgy. Van valami a magyarországiak csapvizében, ami előhozza belőlük a szabálygyártó szabómestert, vagy ennyire elcsúszott ott mindenkinek a cserép a tetőn?

Akárhogy is legyen, megpróbálom összefoglalni, hogy jobban értse mindenki, miről is beszélünk a Becsület napi megemlékezések kapcsán.

A történelmi részébe nagyon nem vágok bele, vannak szakértői a témának, ajánlom őket, én inkább egyfajta morális-etikai hátteret próbálok megvilágítani. Ugye 1945 februárjára a német és a magyar csapatok beszorultak a budai Várba, köröskörül pedig az orosz hadsereg. Úgy döntöttek, hogy kitörnek, megpróbálják áttörni az oroszok gyűrűjét, és így eljutnak majd a német vonalakig. Hogy ez jó ötlet vagy sem, hogy ez hősiesség vagy sem, azt mindenki döntse el saját szája íze szerint, az viszont szigorúan tény, hogy a kitörés eredménye annyi lett, hogy az oroszok nagyjából pár óra alatt legéppuskáztak kb. több ezer, de akár tízezres nagyságreendet is írhatok – embert.

Német és magyar katonát.

Embert.

Hogy ki melyik oldalon állt, áll és állni fog a történelemben, az most másodlagos kérdés. A tény továbbá az, hogy a kitörés után hegyekben álltak a hullák Budán, mai napig kerülnek elő tömegsírok itt meg amott, budai pajtásaim pedig nemegyszer meséltek arról, hogy szüleik m ég gyerekként, amikor még épült a Déli pályaudvar, azért jártak oda játszani, mert mindenfélét ástak, kapartak ki a földből. Mindenfélét, értsd: német katonai sisakot, töltényeket, csontvázakat, egyenruha-maradványokat.

Hegyekben álló hullák látványa a nagyszülőknél, föld alól előbukkanó tetemek a gyerekeknél, néma csend az 1990-es változások idején kamaszodó fiataloknál. Mondjon bárki bármit is, ilyen rövid idő alatt, ennyi ember haljon erőszakos halált, az megmarad a kollektív emlékezetben, az megmarad gyászként, szomorú mementóként, megmarad így vagy úgy, de megmarad. Erős pszichotikus hatás, hogy kornyelven szóljak.

A baj ott kezdődik, hogy jóformán el sem temetik a halottakat, Magyarországon elkezd épülni a kommunista diktatúra, így aztán a pszichoszomatikus stressz megmarad a budai pincekocsmák mélyén, a nagypapa fura meséiben és az egész sztori persze, hogy elkezd torzulni. Urban legendek születnek, amelyeket időnként alátámaszt egy föld alól felbukkanó német vagy magyar katonai zubbony, sisak egyebek.

Ugye, arról a népről és arról a Budapestről beszélünk, amelyik 1945 után alig 11 évvel már Molotov koktélokat hajigál az országot megszálló orosz tanokra – a forradalom leverése és a szabadságharc vérbefojtása után még annyit sem lehetett a budai kitörésről beszélni, mint azelőtt, a Rákosi-korszakban, és akkor sem voltak túl bőbeszédűek e téren az emberek. Közben a szemtanúk elhunytak, emigráltak, alkoholisták lettek, beleőrültek a nagy magyar gulyáskommunizmusba, ami vígan épült kifele, és az anyagi előnyökért könyöklő társadalomban szép lassan kiveszett a kollektív emlékezet, alig páran maradtak, akik a kitörés eseményeinek emlékét őrizték, ápolták és az egészre ráadásul ráült egy antikommunista attitűd.

Nem feltétlenül náciszimpatizánsok, hanem inkább a kommunista rendszer elleni lázadásnak számított a kitörésről beszélni – és nem szakszerű, történészek által irányított, szakértő kutatók által vizsgált beszélgetésekre gondoljatok – 1989-re, a kommunista diktatúra összeomlásának idejére a kitörés az urban folk kategóriája lett.

A baj az, hogy az is maradt.

Amit eddig írtam, azok se nem rosszak, se nem jók, nem értékítéletek, hanem egy logikus és természetes folyamat bemutatása – bármely társadalomban, ahol a rendszer részévé válik az agymosás és a történelmi emlékezet állami monopóliuma, ott ez történik.

Az 1990-ben beköszöntött szabadság pedig nem tett hozzá semmi jót ehhez a helyzethez. A kitörés napi megemlékezések nagyjából a kilencvenes évek közepén kezdődtek el, és a szkinhed szubkultúrához tartozó arcok kezdték el ezeket szervezni – miért nem a mainstream, tehetnénk fel joggal a kérdést, de a válaszok messzire vezetnének.

Hogy ők hősként tekintettek a kitörő német és magyar katonákra?
És akkor mi van?

Másrészt, ha figyelmesen olvastad eddig, akkor te is felteszed a jogos kérdést:
és mégis, mit várt a mainstream?

Az a mainstream, akinek egyetlen válasza volt az 1945 1989 közötti Magyarországon történt események értelmezésére: aki nem úgy gondolta, ahogy a nagyok, az náci. Hogy jobban értsük: a kommunista örökségtől megszabadulni óhajtó, a kapitalizmus beköszöntét bőrén érző kilencvenes évekbeli ifjúság azzal szembesült, hogy az egykori állampárt külügyese lett az új miniszterelnök, akinek 1956-ban kijátszott véres szerepét egy „na és”-sel lehetett elkenni.

Csoda, hogy mindenki radikalizálódott?
Csoda, hogy a fiatalok radikalizálódtak?
Aligha!

Ahogy mondom, ez a dolgok rendje.

Sajnos a mai napig nem sikerült ezt a kérdést (sem) rendbe tenni abban az országban, ahol a Biszku Bélák, Péter Gáborok ágyban, párnák közt haltak meg 1990 után, elkerülve minden felelősségre vonást – ilyen mértékű és mélységű szarelkenésre még Románia sem vetemedett, azért nálunk csuktak le véres kezű komcsikat, még ha joggal is vagyunk elégedetlenek a forradalom és a bányászjárás dossziéjának elmismásolásával.

A kitörésre visszatérve: ma, 2023-ban, azzal akadályozni egy ilyen mérvű tömeggyilkosságra való békés megemlékezést, hogy ott bizony náculás zajlik, nem több mint merő anakronizmus. Hogy a magyarországi elmebajt jobban megvilágítsam: a lenácizott megemlékezők többsége ma az Ukrajnát nácitlanítani akaró Putyinnal tart – pikáns, ugye?

És akkor mi van?
Nekem sem tetszik, de a megemlékezés bizony emberi alapjog!

A megemlékezés formáit pedig a hatályos törvények szabályozzák – innen kezdve pedig tényleg nem tudom megérteni, hogy a 21. század Budapestjén miként teheti meg azt a rendőrség, hogy nem engedélyez előre bejelentett megemlékezéseket, hogyan történhet meg az, hogy külföldről importált antifák hátulról, aljasan támadnak békésen munkába igyekvő, a készülő támadásról mit sem sejtő polgárra, és, akinek nem tetszik a kitörésre való megemlékezés, az miért nem tüntethet ellene kulturált, biztonságos formában?

Egyáltalán: mi ez az egész középkori attitűd?

Tényleg azt gondolja valaki, bárki, hogy ettől majd széles tömegek véleménye fog megváltozni, esetleg szkinhedek ezrei rohannak a könyvtárba kikölcsönözni a Talmudot? Tényleg azt gondolja itt ma valaki, bárki, hogy egy társadalom akkor tud előbbre jutni, ha mesterségesen nem engedjük neki, hogy felnőjön?

Úgy látszik, igen – és a kisebb baj az, hogy téved. A nagyobb gond az, hogy így konzerválódik, nem szépen, de legalább biztosan, a társadalmi csoportok közötti feszültség – ami robbanni fog!

Akár akarjuk, akár nem.

Borítókép: Remember, Lukas Kujawa

(Nethuszár)