Putyinista lett az erdélyi magyarság, mondták ki a magyar kutatók

Fölöttébb érdekes anyagot közölt ma a Transtelex: Toró Tibor szociológus bemutatóját ismertettették – a neves erdélyi magyar szociológus ugyanis egy olyan felmérését ismertetett MOST, amely nagyjából egy évvel ezelőtt készült, de a kapott eredmények miatt azt AKKOR eltitkolták. És mi a még érdekesebb? A Nethuszár nemcsak IDŐBEN írt minderről, hanem egyenesen ELSŐKÉNT kongatta meg a harangot az erdélyi magyar sajtóban, a dicső mainstream pedig – ami nélkül nincs is másik, ugye? – ezt az aspektust több alkalommal is lazán elhallgatta.

A Nethuszárnál már a háború első napjaiban szembesültünk a kommentáló csőcselék véresszájúságából fakadó primitívséggel és nem voltak illúzióink: tudtuk, hogy ennek ára lesz, mégpedig nagyon magas ára, tegyük hozzá, a számlát még nem kaptuk meg.

Nagyjából a háború HARMADIK napján jeleztük, hogy baj van, moré, cikkünk címében is már a csendes többséget kerestük, amely azóta is hallgat, eltűnt, felszívódott, de leginkább már nem többség, viszont továbbra is csendes. Íme, mit írtunk 2022. február 27-én:

„Azt azért nem értjük, hogy mire számítottak ezek, mit vártak attól a Nethuszártól, amely elindulása óta Putyin-ellenes, amely beszámolt arról, hogy az úzvölgyi temetőrablók mögött ott figyel az orosz titkosszolgálati szál stb. Az alábbi képet dedikáljuk a csendes többségnek, akiknek némasága megengedte, hogy a járvány után a szar ismét kiömöljön a magyar nyelvű felületeken! Továbbá: szóltunk már, a digitális felületeken minden megmarad, nem kéne azzal kezdeni a majdani békét, hogy a magyarok ezek miatt szégyenkeznek, az őáltaluk okozott károkat kellejen helyrehoznunk – nem másért, de lesz elég bajunk, ahogy már most is van!”

Facebook-oldalunkon, illetve a saját cikkeink csoportokban történő folyamatos megosztása kapcsán kellett megtapasztalunk, hogy az erdélyi magyarság körében valami elképesztően primitív, indulatos, hazug és mindannyiunkat egy szekunder szégyenérzettel eltöltő narratíva indult útjára, ennél is elkeserítőbbnek tűnt, hogy a csendes többség, az értelmesebbek, vagy épp maguk az értelmiségiek hallgatnak.

Kis retropillantás:

Bár elkeserítő, azért meglepőnek nem nevezném: a Nethuszár már a járvány idején is nemegyszer jelezte, hogy nem lesz annak jó vége, ha a véleményszabadság címén teret, és főleg ekkora teret engedünk a butaságnak a társadalmunkon belül.

Már a járvány idején is keményen, karakánul és szókimondóan mentünk szembe az antivaxerekkel – jobbára egyedül a sajtóban. Bár ekkoriban még voltak józan és figyelmeztető cikkek, azt a bátorságot, amivel a Nethuszár ment előre ezen az úton, mi több, vállalta, hogy a nyilvános térben folyamatosan alázza az antivaxereket, nos, ebben nem leltünk túl sok partnerre.

Utóbbi azért lényeges elem, mert, ha több sajtóorgánum már akkor is elmozdult volna ebbe az irányba, akkor összegyűlt volna egy szükséges mennyiségű és minőségű tapasztalat arról, hogy mi a célravezető ebben a közegben, hogyan lehet megérteni a csőcselékkel, hogy ő hülye, és amit akar az rossz, veszélyes stb.

Ennek híján kénytelenek voltunk a saját tapasztalatainkra alapozni, amelyek azt mutatták, hogy a legsikeresebb ellenfegyver az, amelyik az érzelmekre hat elsősorban, de nem mellőzi az értelmet sem. (Erről később már hangzatos tanulmányok is megjelentek a magyar sajtóban, de mintha pont azok nem olvasnák, akik közzéteszik őket…) Így születtek akkoriban az olyan, előbb csak cikkcímek, majd szövegek is, amelyek gúnyos hangnemben tárgyalták ki az antivaxerek és járványtagadók hülyeségeit – gyakran simán patkánynyalogatóknak nevezve őket. Nem azt mondom, hogy nagy sikereket értünk el, de a Nethuszár olvasóközönsége akkoriban eléggé intakt maradt, és a csőcselék nem tudta átvenni a hatalmat kommentszekcióinkban.

A háború más:

A háború viszont más műfaj. Mondom, már a harmadik napon jeleztük, hogy ez így nagyon nincs rendben, de süket fülekre találtunk. Oké, megszoktuk, hogy mást és csúnyábbat ne mondjak, ráadásul volt is elég dolgunk, akkor még ketten szerkesztettük a blogot és nem győztük a munkát. Nem tudok most mindent idecitálni, de tény: blogunk továbbra is kongatta a vészharangot, lassan már nem is tudjuk összeszámolni, hogy hány alkalommal jeleztük, hogy a kommentelő csőcselék immár NEMZETBIZTONSÁGI problémát jelent – egy év kellett, hogy valaki erről beszélni merészeljen, köszönjük az illetőnek innen is, azért a reakcióidőn lenne még mit javítani.

A Nethuszár viszont tavaly, december 19-én, a magyar sajtóban ELSŐKÉNT közli egy román kutatóintézet által végzett felmérés eredményét: Putyin ötödik hadoszlopa lett az erdélyi magyarság? Egy felmérés eredményei címmel. (És egy erősen provokáló borítóképpel 😀 )

A fejekben levő zűrzavart, mint cseppben a tenger mutatja meg egy akkoriban született publicisztika, amely szintén elfelejti említeni blogunkat, de a kolléga gondolatmenete nagyjából az volt, hogy ha igaz is a felmérés eredménye, miszerint putyinista az erdélyi magyarság többsége, akkor is hallgatnunk kéne erről, hogy ne hívjuk fel rá a románok figyelmét. Tesó, egy román kutatóintézet végezte a felmérést, az anyag már korábban végigment a román sajtón, mit kéne eltitkolni?

Igen, nagyjából ennyit tudott az erdmagyar értelmiség kipréselni magából, aztán a téma elhalt, ment minden tovább a maga végtelenül hibás és rendkívül veszélyes útján, most pedig ott tartunk, hogy a román parlament egy magyar képviselője Gagauziába látogatott, hogy ott küzdjön egy szépet Székelyföld autonómiájáért, miközben Moszkva már hetek óta fenyegeti Moldovát, utóbbi időben már a katonai lerohanás forgatókönyve sem tűnik valószínűtlennek, Gagauzia pedig egy olyan terület, amit a Kreml előszerettel használ(na) fel casus belliként, tudjuk, ahogy a Donbászban népirtott oroszok ügyét is, ha már Transznisztria nem jönne be nekik.

Még mindig magyaráznom kell a nemzetbiztonsági veszély fogalmát?

Mit tehetünk? Semmit?!

Sajnos, amint a beszámolóból is kiderül, az irány nem tökéletes, hogy finoman fogalmazzunk: nagyjából konszenzus kezd kialakulni az erdélyi magyar liberálisabb értelmiség körében arról, hogy az egész a magyar kormány által finanszírozott média műve.

Ilyenkor válik érthetővé, hogy a Nethuszár hiába ír meg elsőként valamit, akkor sem válik hivatkozási alappá: kicsit nehéz lenne feldolgozni, hogy pont a magyar kormány egyik intézménye által finanszírozott blog hozza a legerősebb antiputyinista kontentet Erdélyben, ráadásul, ha megdől a kormánypropaganda mindent megmagyarázó tézise, akkor sokkal komolyabb kérdésekre is felelni kéne, márpedig az melós művelet, a szellemi restség pedig ennek gátja.

A háború első napjaiban, heteiben osztottam meg egy videót, amelyben az oroszok a fiú mellett lövik le az apját – egyikőjük sem volt katona, fegyver sem volt náluk, egyszerűen csak mentek az autóval. A megosztások után láttam, hogy sorban kapja a röhögő emotikonokat, egyik átlagnál kevésbé ismert erdélyi magyar művész-értelmiségi még gúnyos kommentekkel is illette a videó tartalmát – az illető egyébként egy közepesen sem népszerű Facebook-csoport adminja is egyben.

Ekkor tettem fel magamnak a kérdést:
mi igazolja ezt a viselkedést?

A propaganda? Lehet vele magyarázni, de nekem kevésnek tűnik, ugyanis a helyzet az, hogy normális ember nem röhög mások halálán, itt pedig senki, de senki nem tart fegyvert azon kommentelők fejéhez, akik példa nélküli módon vetkőzik le emberi mivoltukat. A magyarázat, a teljes ellenszer pedig valahol nagyon máshol van, mint az egyszerű propagandistázásban, ráadásul a magyarországi ellenzék térfelén is vannak kőkemény putyinisták, ami szintén a mainstream intellektuálisok téziseit bontja meg.

És mindezek mellé ott van a járványpélda is: az antivaxerizmustól meghülyült Székelyföld jobban hitt a magyarellenes Sosoacanak, mint az őket oltás felvételére videós üzenetekben is buzdító magyarországi kormánypolitikusoknak – akkor biztos, hogy annyira sikeres a magyar kormánypropaganda?

Jelen helyzetünkben már az is eredménynek számítana, ha eljutnánk oda: ha putyinisták is, de ne legyenek ennyire véresszájúak, vérszomjasak – és jelen helyzetünkben, ahol a médiaverseny is egyre primitívebbé, tartalom nélkülivé válik erre sincs sok esély.

Abban viszont tökéletesen egyetértek Toró Tibor szociológussal, hogy a román többség és a magyar kisebbség közötti, háború percepciójából fakadó különbségek miatt egyre éleződő feszültség kirobbanása nagyon veszélyes helyzet – szerintem egyébként ez már nagyjából elkerülhetetlen, idő kérdése és megtörténik, kérdés csak az, hogy mekkora lesz ez a robbanás – arra viszont még van időnk, ha nem is sok, hogy ennek hatásait jó előre tompítsuk.

Talán ezzel kéne kezdeni, mert ahogy a haldokló Nyugat szimbólumának számító Amerika polgára szokta mondani: first step first!

(Nethuszár)